Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-23 / 21. szám
tem, melyben napraforgóolaj égett. Neyok, kém akart világítani szegény, vagy ^ész ő nem látott? Nem tudom. Később arra gondoltam, tán azért gyújtot- k el ta meg, hogy tájékozódhassam, állt Gyér fényű mécsesével úgy hatott te a az éjszakában, mint egy parti jelnost zőoszlop. r az Bizony, nem volt tréfadolog a ■ától vaksötétben átadni magam a fodeg- lyónak. Még ma is borsódzik a hásszú tam, ha arra a tutajos átkelésre t, és gondolok. Persze, amikor vagy két vak- faluval lejjebb kikötöttem az in;ellő nenső oldalon, nagyot dobbant a-mű- szívem, és némi büszkeséggel t, és nyugtáztam magamban „vakmerő“ kez- tettemet. Nem sokat elmélkedtem Item a szerencsés partra szállás után. ;ség, Hozzákötöttem a tutajt egy fához, )lyó! és elindultam egyenest nyugat feban, lé. Egész éjszaka a folyó mentén > az haladtam, tudtam, így nem tévedneg- hetek el; csak haza vezethet a egy vén csavargó, víz Most már éjjel-nappal mentem. Itat- Felajzott az otthon közelsége. Hajikár tott az izgalom. Csak delenként- és pihentem egy-két órát. Mivel Panlost, ninak azt írtam a levélben, hogy ltot- András-napra várjon, minél előbb mg- otthon akartam lenni, ne kelljen elég sokáig nyugtalankodni miattam, ; ott ugyanis ígéretemhez képest már leki, késtem. András-nap még az öreg iást, vízi ember házában elmúlt rajtunk. Szénakaszálás ideje van. A falu néptelen, csupán a tyúkok, az út porában kapirgálva, adnak életjelt magukról. Nagy a hőség, különösen délfelé, és nagy a csend. Éppen a falu utcáján megyek át, amikor a nyári szoba — itt elsőház — ablakából valaki rám kiált. Körülnézek. — Bátyuska, te ki fia vagy? Megmondtam. Az asszony elismerően csettintett a nyelvével: — Lám, milyen jóképű legényl — Hm. — És tudsz írni-olvasni? — Nem nagy tudomány az. Miért? — Megírnál nekem egy levelet? Egy kicsit bizonytalanná váltam ettől a kéréstől, és elgondolkodva megkérdeztem: — Levelet? — Igen. — És kinek azt a levelet? — Hát a sógornőmnek Arhan- gelszkbe. „Hát ha csakugyan a sógornőnek ..." — gondoltam, és késlekedés nélkül felmentem a lépcsőn. No lám, milyen helyzetekbe hoz a kiküldetési sors. Belül a ház tiszta és hűvös, a padlót szép futószőnyegek borítják. Éltes, de még jó karban levő asszonyság hálálkodik, ahogy illik, elmondja, hol volt ma kaszálni, és mivel sü- • tött pirogot. Elpanaszolja, hogy fáj a dereka, majd a tehenéről beszél, mely ha „valami eszébe jut“, nem iszik meg akármilyen moslékot, mert ■■ mostanában mindenkinek, még a teheneknek is magasabb a műveltségük. — Gyújtsam be a szamovárt, vagy eszel inkább egy kis levest? — Hát, hogy is mondjam ... — szabadkozom. Aztán mégiscsak összeszedem magam, és határozottan elutasítom a teát meg a levest is. De már késő, le kell ülnöm az asztalhoz. Nagy nehezen elhárítom a levest. A gombás, azaz a múlt éves sóban eltett gombával töltött pirog azonban nem okozott csalódást. A pirogot majszolva, próbálgatom a töltőtollat. Az asszonyság elém tesz egy borítékot, egy iskolai füzetet és egy golyóstollat. Kö- hécselek: — Hát, mivel kezdjük? — írd már csak, bátyuska, egészen az elejétől. — ? — írd, a fürdőkádat áthelyeztem, a tehén jól fejlődik. s Zavaromban a tarkómat vakarom. — Ez ... izé ... Hogy is hívják, mi a neve, apai neve? — Grigorjevna, bátyuska, Grigor- jevna volnék az első naptól kezdve. — Üdvözletekkel kellene kezdeni, Grigorjevna, úgy. bizony, vagy hogy gondolja? —-'Üdvözletekkel, bátyuska, persze, hogy üdvözletekkel. Hát te nem szoktál írni? Nekem Minyka szokott írni, ügyesen csinálja a gyerek: szó szerint úgy, ahogy itt, és kész. — Ki az a Minyka? — Hát Nyurkának, a szomszédasz- szonynak a fia. Már a hatodikba megy, ő szokta nekem írni a leveleket. Most táborban van, már második hete. Mondják, hogy kürtszóra kelnek, és kürtszóra fekszenek le. Nyur- ka meg elvált a férjétől, már ötödik éve élnek különválva. Férje a faiparban dolgozott, és ott összeállt valamilyen odatottfírzott nővel. Azt mondja: négyeljetek fel, de én azt az asz- szonyt el nem hagyom. Lám, mit csinálnak azok a széltolók! Ezelőtt ilyesmi meg nem történhetett volna. A mai asszonyok semmiben sem számíthatnak embereikre. Neked van családod? — Van. — Gyerek sok van? Uramisten, mindent tudni akar! De miért is ne, hisz ő semmit sem titkol magáról, éppen ellenkezőleg. Grigorjevna, korszerű kifejezéssel élve, igyekszik minden mondatába a lehető legtöbb információt sűríteni. S nem állítom, hogy sikertelenül. — Na jól van — szakítom félbe felelősségem teljes tudatában. — Talán így kezdeném: „jó napot vagy jó estét...“ — Jó egészséget, drága sógornőm — kapcsol rá Grigorjevna, és ütemesen bólogat a fejével —, Ljudmila Sztyepanovna, üdvözlöm még a családot, név szerint Kolját és családját, Valját Ljuszjával *s Vityával együtt, továbbá férjét, Pavel Szergejevicset és elsősorban Esztafej öcsémet. — Stop! Nem tudom, jól tettem-e ki a pontokat és a vesszőket, és attól félek, hogy mindent összekevertem. — Kolja ó maga vagy a sógornője fia? — Nekem, bátyuska, nem voltak gyermekeim, csak egy hetet éltem az urammal. Elvitték őt a vizes vidékre, amikor felszámolták a kulákokat. — Ez azt jelenti, hogy Kolja a sógornője fia? — Hát persze hogy a sógornőmé. — A sógornője meg a fivérének a felesége? — megpróbálok valahogy kiigazodni a rokonsági szövevényben. — Esztafej Grigorjevicsé? — Ügy bizony! Először a szomszéd faluba ment férjhez. Nyikolaj az első férjétől van. Jó ember volt az is, semmi rosszat sem mondhatok rá. Amikor kitört a háború, a legnagyobb tűzbe ment. A mi Esztaskánk pedig abban az időben még fiatalka volt, éppen akkor vett magának harmonikát, és kezdte csapni a szelet Ljudmilának. Nemigen tetszett ez nekem, legszívesebben kikapartam volna a szemét. A szénakaszáláson azonban Ljudmila mag^i állított meg engem és ezt mondta: „Hát ide figyelj, ráncigáid meg Esztaskának, a drága öcsédnek a fülét. De úgy istenigazában, hogy ne ténferegjen körülöttem, ne járjon az ablakom alatt. Én — mondja —, minden percben várom haza az uramat, ő meg harmonikával udvarol körül. Ne hozzon — mondja —, szégyent a fejemre.“ Akkor aztán jól megraktam, meg bizony! — Kit? — Hát Esztaskát. — De hisz már felnőtt volt — kételkedtem —, nagy legény, nem? — Számít is az, hogy nagy. Apánknál nőtt fel, apától meg félt. De apa meg mama meghaltak, és én vettem kezembe a házat. Adtam én neki, a lelketlennek . .. — Abbahagyta? — Egy időre megkomolyodott. Aztán megjött a háborúból Ljudmila férje, olyan éremmel a mellén, hogy még egy légy sem férhetett oda. De hát, bátyuska, az emberek száját nem fogod be: megmondták neki, hogy Esztaska Ljudmila körül legyeske- dett. Erre féltékeny lett, és még hálni sem ment hozzá, bárhogy ölelke- dett is Ljudmila, és bizonygatta, hogy ártatlan. Sírt-rítt. Az ura megverte egyszer, aztán még egyszer, de ő, Ljudmila ezt nem tűrte. „Én — tört ki —, a színigazat mondom neked, te meg versz engem?“ És az ünnepen csak azért is elment táncolni az utcára Esztaska harmonikakíséretében! Táncolt, szilajul, aztán kézen fogta Esztaskát, bizony ... Ó, bátyuska, mit szenvedtem ón akkor a szégyentelen miatt! Megkeményítettem a szívem, de nem avatkoztam a dolgukba. Ljudmila ura lányt vett feleségül, és Esztaska egy szép napon nem jött haza, a következőn se. Hallom az em- berektől, hogy szintén lakodalomra készülnek. Jól kisírtam magam. De nem akartam haragot tartani, elmen- j tem hát a lakodalomba. Mintha csak most látnám: Esztaska leitta magát, s ő, Ljudmila, jól emlékszem, ezt énekelte: „Nem töltöttem tétlenül a háborús időket, s annyit sefn mondott, köszönöm a hű szívet.“ Együtt éltek aztán annak rendje és módja szerint, de milyen élet már az?! Az emberek mégis ítélkeztek fölöttük. Fogták hát magukat, és elköltöztek Arhan- gelszkbe. — És Valja az Esztafej lánya? — kérdezem. Grigorjevna szívből nevet: — Ügy bizony, de már Valjának is van lánya, sőt fia is született. A Vi- tya nevet kapta, és Valja főiskolát végzett, férjét Pasának hívják, ottani, a Pasa anyjának is csak két fia volt, az egyik gépkezelőnél, tanult ki, a másik pártvonalon dolgozik. Májusban lakást kaptak. Hívnak engem is vendégségbe. De vendégeskedhetek én? Nyáron kaszálni kell, télen meg nem szívesen hagyom idegenekre a tehenet — Ügy. — írd, hogy az egészségem egy kicsit javult, összeszedtem magam. Kaszálni járok, igazi kánikula van, és hogy áthelyeztem a fürdőkádat. A tehén jól fejlődik ... — „...a tehén jól fejlődik.“ Még valamit? — A csomagot megkaptam. Esztafej, kérdezed, hát tudatom veled, hogy tavasszal halásztak, Szenya Iva- nuskov 10 pudos harcsát fogott. Meg aztán meghalt Taiszja, és Tolka Ozerkov feleségül vette az ide költözött állatorvosnőt, és Marja, Vaszilij Potapov'menye ikreket szült, az egyiket Angelikának, a másikat meg Vo- vának hívják. Szamovariha eladta a házát Oszipnak, és vejéhez, Oleska Tyoplijhoz költözött, de a lányával nem jött ki, összevesztek. Aztán úgy döntött, hogy elmegy az aggok ház. - ba kegyelemkenyérre. Mit is felejtettem még ki? — Kis szünetet tartottam. — Megvolna minden, ami történt, írd még, bátyuska, hogy jöjjenek látogatóba, míg a tehén fejlődik, és egy kicsit kaszálnának is. Leírtad? — Leírtam. — Nélkületek most már egyes- egyedül maradok széles e világon, Po- linarija. Felsóhajtott, könnyezett, amíg felolvastam neki művemet. ' — Megvan minden? — Ü, jól van, bátyuska, nagyon jól, jobban nem is lehet. Ha még rá írnád a címet is ... A munkámért Hozott egy kosárkában tíz tojást. Elkedvetlenedett, amikor nem fogadtam el, és sokáig sajnálkozott: — Készítsek neked fürdőt? — Ö, nem, köszönöm. — "Én köszönöm, neked, bátyuska, nagyon kisegítettél. Nem Akim Iva- novics veje vagy? — Nem, nem Akimé. Fogtam a hátizsákomat, elbúcsúztam, lementem a lépcsőn, Grigorjevna elkísért, és még sokáig állt a kapuban, kezét kék köténye alá rejtve. Engem meg kellemes érzés töltött el arra a gondolatra, hogy levelemet nemsokára megkapják a távoli „Ar- hangelszkben“. OLEXO ANNA fordítása SZÍ DUNA-PART Vaszilij Belov
