Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-23 / 21. szám
N oha az állapotom rosszabbodott, nem bírtam tovább megmaradni Szittya bácsi házában. Mit tagadnám, könnyes szemmel vettem búcsút tőlük. Este — nem törődve inkognitómmal — még elmentem velük a misére, melyet Miklósért mondott a pap, azután kicsit sántikúlva bár, de nekivágtam az éjszakának. istenem, mennyire téved sokszor az ember! Különösen ami a saját erejét és a távolságokat illeti. Míg harminc körül jár, azt hiszi, semmi sincs, amit meg ne bírna tenni, nincs távolság, melyet le ne tudna gyűrni. Pedig csak furcsa játékot űz vele a vak honvágy. Sokszor olyan helyzetekbe sodorva, hogy terhessé lesz számára az élet. A Sió mentén haladtam, ahogyan első pártfogóm tanácsolta, irány a Balaton északkeleti csücske, a Bakony és a Kisaföld. Három- száz-háromszázötven kilométerre becsültem a távolságot — toronyiránt. Ügy gondoltam, ha éjszakánként megteszek harmincnegyven kilométert, tíz nap alatt otthon lehetek. Otthon! Ű, menynyire vágyódtam utána! Feleségem és kicsi gyermekeim után. Csak őket láttam magam előtt szünteKövesdi János* len. Ébren is és álmomban is a nyirkos szalmakazlak tövében. Persze, nem volt olyan egyszerű toronyiránt menni. Harmincéves korában még túl hajlamos az ember az idealizmusra. Nem számol eléggé a kiszámíthatatlan dolgokkal. A különleges eseményekkel. A természeti akadályokkal. És — bár furcsa — nem okul a keserű tapasztalatokon. Ilyen voltam bizony! Ostoba. Meg sem fordult a fejemben, hogy — a csendőrökön kívül — utamat állhatják a folyók, a hegyek, és hogy az utak sem vezetnek mindig csak annak a toronynak az irányába, melyet magam elé képzeltem. Mert ha csak tehettem, kimentem az országúira: igen nehéz volt a felázott szántóföldeken előrehaladni. És járműre is — melyekben az elején igencsak bíztam — alig-alig sikerült feljutnom. Az autóktól meg ráadásul féltem is: — mért ugye ki járt ' akkor autón? ... Számtalan veszedelem leselkedett rám. Sokszor hallucináltam: — Magányos fiatal férfi! Éjszaka az országúton! — Nocsak! Hová igyekszik? Sötét éjszaka ... — Nézzétek, hogy kapkodja a sánta lábát! Milyen mulatságos! — Ugrál, mint a veréb. — Jól seggbe lőhették ... — Civilben van, de biztos katonaszökevény! Ha fény villant valahol az országúton, lélekszakadva rohantam be a földekre, és belesimultam a * Ezekben a napokban jelent meg és már kapható fiatal csehszlovákiai magyar írónk első önálló elbeszéléskötete, amelyből ezúttal a eímadó írás egy részletét közöljük. barázdába, akár az űzött nyúl! Ügy vártam ki, míg elhalad a fantom. Persze a legnagyobb veszedelmet a csendőrjárőrök jelentették. Amint az öreg halásztól értesültem róla, már október végétől valóságos hajtővadászatot folytattak a katonaszökevények és a „fapuskásokból“ lett „terroristák“ ellen. Ez utóbbiak jóérzésü kamaszokból és „lázadó“ leventékből verbuválódtak, de voltak közöttük frontot járt „szabadságos“ honvédek, sőt szökött fiatal tisztek, tisztjelöltek is. A járőrök erős lámpával jártak, és mindenkit kihallgattak, akit sötétedés után két falu között nyakon csíptek. Lámpásukkal végigpásztázták az út szélét, bevilágítottak a hidak alá, és körbejárták az úthoz közelebb eső szénaboglyákat, kazlakat. Többnyire kutyát is vittek magukkal. Attól fogva, hogy ezt Dani bácsi, az öreg halász elmesélte, nem mertem út menti szénaboglyákban éjszakázni. Sokszor felidéztem azóta ezeket az éjszakákat. S ha felvillan előttem egy-egy emlékkép, néha még ma is megborzongok. A félbeszakadt álmok, a félelem és a rettegés éjszakái voltak azok. Egy eset különösképen megragadt emlékezetemben. Akkor már a Bakonyon túl jártam. Egy felcsomózott kukoricásban húzódtam meg éjszakára. A kukoricaszárat levágták ugyan, csomókba is rakták — jól összeszorítva a tetején, hogy szét ne ci bálhassa a szél —, de már nem volt, aki hazavigye. A lovat besorozták, a tehenet, ökröt a kormányzó nagylelkűen elajándékozta a németeknek, a maradék ment a saját hadaknak a Keleti Hadszíntérre, Nem volt fogat, így hát a tengerikóró kint veszett a mezőn. A magamfajta csavargók szerencséjére. Annyi helyen ott volt a tengerikóró, hogy néha már gya- núféle támadt az emberben, nem éppen azért hagyták-e kint az öreg gazdák, hogy meleg búvóhelyet lelhessenek szökött fiaik. Szóval az éjjel én is egy ilyen kóróra- kásban húzódtam meg. Most is magam előtt látom, egy rét szomszédságában volt a kukoricás. A szénaboglyák az országút mentén, a réten túl a tengeriszárkúpok. Itt aligha zavarja meg bárki is az álmomat. Elképzelhetik, menynyire kimerültem már, hiszen — csodálkozásomra — éppen tizedik napja gyalogoltam. Aznap — mivel borongós, ködös volt az idő — korán, még délután elhagytam rejtekhelyemet, éppen csak vizet it- . tam egy tanyán, és mentem tovább. Este kilenc tájt érhettem ehhez a kukoricáshoz. Gondoltam, megállók, pihenek egy keveset — és hajdi előre. Csakhogy hirtelen olyan fáradtság és álmosság ereszkedett rám, hogy nem voltam képes feltápászkodni. Arról nem is szólva, hogy a sebesült lábam olyanra dagadt, akár egy elefántláb, és úgy lüktettek benne az erek, mintha átköltözött volna bele a szívem. No jól van, határoztam el, hát itt maradok. Egészen holnap délutánig. Végre legalább éjjel is alszom, és különben is megtettem az út kétharmadát, ideje, hogy rendesen kifújjam magam, hiszen amióta ott hagytam Szittya bácsiékat, mindennap csak úgy aludtam, mint a nyúl. Hogy is lehetne nappal aludni! Meg ami igaz — igaz: alaposan elfáradtak a lovaim. Jól kibéleltem a legnagyobbnak látszó kórórakást, és lepihentem. Igen elcsigázott az út. Aludtam is egész éjszaka, mint a bunda. Öreg reggel volt, mire felébredtem. Felülök a kórókupac közepén, és emberi hangokat hallok a közelben. Éppen az irányban ültem, ahonnét a hangok jöttek. Kilesek a kukoricaszárak között, és jaj, istenem! — csendőrök a kórócsomók között. Két kézre fogott puskával járnak az egyik rakástól a másikig. Puskájuk végén feltűzött szurony. Azzal bökdösik a kórórakásokat, nagyokat kurjantva minden döfésnél: — Agyonszúrlak, te gazember! He-e-ej, hopp! Mit is érdemelnek az ilyen hitvány kutyák! Meghűlt bennem a vér. Most mit tegyek? Futni — szamárság. Rögtön ledurrantanak. Akkor hát mi legyen? itt maradni, csak itt maradni! Jöjjön, aminek jönnie kell. Hátha nem szúrnak agyon... Gyorsan kettérántottam a derékaljnak letett kévét, és lóhalálban kaparni kezdtem a földet kétfelé, akár az ürgéző puli. Téptem, martam a földet, ahogy bírtam. Mihamar megforrósodott kezem alatt a föld. Ami egyébként nedves és hideg volt. Semmivel sem törődtem. Nem volt mikor. Vagy kiásom — vagy keresztüldöfnek. Így állt a kérdés. Magam sem hittem a szememnek: pillanatok alatt mély vályúban feküdtem, melyet hátulról és két oldalról ledöngölt földperem védett. A biztonság kedvéért a kórócsomót is magamra húztam. Elcsendesedtem. És lélegzet-visz- szafojtva füleltem. Izgalmamban majd kiugrott a szívem. A csendőrcsizmák nehéz dobaja mind közelebb és közelebb ért hozzám. Életem talán legborzalmasabb pillanatai voltak ezek. Lapulsz, mint valami féreg, élet és halál mezsgyéjén, és semmit sem tehetsz. Moccannod sem szabad. Minden mozdulat — biztos halál. Te csupán várhatsz, minden egyéb máson múlik. Erősen belemarom testem a földbe, hogy minél mesz- szebbre kerüljek a szurony hegyétől. így -talán nem érhet el, suhan át az agyamon. De nyomban elfog a kétely Is: mi lesz, ha mégis agyonszúrnak. Sebtiben imát mormolok, és gondolatban sorra veszem szeretteimet, Pannit, a gyerekeket, megjelenik előttem édesanyám is, könnyes szemét köténye sarkába törölgeti. Elbúcsúzom valamennyiüktől, és azon töprengek, mi a veszedelmesebb, ha keresztüldöfik a tüdőmet, vagy ha fejszúrást kapok. Hamarjában egyformán életveszélyesnek ítélem mind a kettőt, ezért — minthogy csak az egyiket védhetem — a fejemre szorítom a két karomat, és lélekben felkészülök a halálra. Már csak egyetlen gondolatom lehet: ha bármennyire fájni fog is a szúrás, pisszennem sem szabad, mert akkor mindennek végeÉs abban a pillanatban előbb bal felől, majd jobbról is nagyot csörrent a kórórakás — és én belehulltam a feneketlen sötétségbe. Amikor magamhoz tértem, és bódultán kidugtam a fejem a kó- rócsomóból, teljes nyugalom uralkodott a kukoricaföldön. Csend volt. És semerre egy lélek sem. Se 'közel, se távol. Értetlenül ültem a kórósátor alatt, és elképedve tapogattam sértetlen testemet. Sehogy sem akartam elhinni, hogy ép vagyok, hogy élek. Kibújtam a kórócsomóből és körülnéztem. Nem túl messze egy falut pillantottam meg. Első gondolatom az volt, hogy belopód- zom a szélső házba, és kérek valami ennivalót. Mert igen marcangolt az éhség. De eszembe jutván az iménti kaland, jobbnak láttam inkább nagy ívben elkerülni a falut. Mint már annyiszor, most is szedtem egy ölnyi kukoricát, meg bécsitököt, és behúzódtam a közeli erdőcskébe megsütni. Igaz, a füst elárulhatott volna, de mégis veszélytelenebb volt, mint bemenni a faluba. Noha sokszor azt is meg kellett tennem, ha véletlenül nem sikerült élelmet kerítenem. Nem fenyegetett éhhalál, hiszen sok helyütt a krumpli is kiásat- lan maradt. Még vagy egy hétig vándoroltam. Itt-ott felkaptam egy-egy parasztszekérre, míg végre — egyenesen északnak haladva — elértem a Dunát. Jól emlékszem, alig derengett még az ég, amikor váratlanul utamat állta a folyó. Minél előbb a túlsó partján szerettem volna lenni. Ám híd vagy palló, amerre a szemem ellátott, sehol sem volt. Úgy döntöttem hát, hogy — bármi történjék is — bemegyek a legközelebbi folyó parti házba. Ügy is- lett.« És jól jártam. Egy öregembert meg egy fiatalasszonyt találtam a házban. Bizalmat keltő embereknek látszottak, ezért őszinte voltam hozzájuk. A fiatal- asszony még a szívét is kitette volna elém. csak mondanék valamit a frontról. Kérdezgette, nem találkoztam-e egy ilyen és ilyen nevű emberrel, mármint az urával, mert bizony odavan ő is a Keleti Fronton, és már két hónapja semmi hír felőle. Igen sajnáltam szegényt, mert keservesen sírdogált, és folyton azt ismételgette, hogy az ő édes ura már biztosan elesett, és hiába is várja tőle a tábori lapot. Szüntelenül csak sír, érzi, hogy meghalt az ura. A frontról persze én semmit sem mondhattam szegény fejének. Ű azért rendesen megvendégelt. Elém rakott mindent, amijük csak volt. Egész hosszú bolyongásom alatt ő tartott jól először istenigazában. Sokáig persze nem vendégeskedhettem ott. Még másnap tovább akartam menni, azazhogy át akartam kelni a Dunán. Folyó parti faluban vagyok, gondoltam, könnyen akad valami csónak, vagy halászladik. De tévedtem. A csónakokat összeszedték a katonák. Egyetlen rozoga ladikot találtunk csak egy öreg halász kertjében, de annyira rozoga volt, hogy attól tartottam, szétesik a víz közepén. Ezért ott hagytuk, nem volt más hátra, mint tutajt ácsolni uszadékfából. Akadt elég a kert aljában. Noha én is folyó partján születtem, a tutajcsinálás- ban semmi jártasságom nem volt. Erre most ráfizethettem volna, ha az öreg gazda segítségemre nem siet. Ő kitűnően értett a tutajkészítéshez. Gyermekkora óta, ahogyan mondta, szinte együtt élt a folyóval. Igazi vízi ember lett belőle. Estére készen állt a tákolmányunk. Mindjárt vízre is bocsátottuk, úgyhogy ismét szabad lett előttem áz út. A fiatalasszony meg az öreg marasztaltak, ljogy még töltsem náluk az éjszakát, és csak pirkadat előtt induljak el, de nekem már nem volt -maradásom. A tutaj ácsolásáről sokan tudomást szereztek. Idegen voltam a faluban, könnyű volt kitalálni, miféle vagyok, és mire készült a tutaj. Féltem. Azokban a napokban nem lehetett az ember bizalommal mindenkihez. Jobbnak láttam hát, ha minél előbb eltűnök onnét. Meg valahogy ú a túlsó parton már ott bár még előttem vol Csallóköz. Este nyolc óra tájt a tutajt. A vastag fűzf szálegyenesen az öreg fiatalasszony. Éreztem is a férjére gondol, én távozásom számár: való örök búcsú jelké ragadtam a négymét« póznát, mely evezőmül ellöktem magam á pai sötétben megpróbál! irányba fordítani ingj vemet, de az ár hátán lassan körbeforgatva s dett lefelé. Csak most rá. mennyire ijesztő és mennyire félelmet: Én ostoba, szűkültem miért is nem hallgatt öreg tanácsát! Ekkora tettem, most pedig aki elsodort tyúkól, forgo tetején tehetetlenül, I va az árnak. Egy erős i szét is szakíthatja a I itt lelem halálomat a v amikor már egészen ] tam az otthonomhoz! N tam. A parton, mely messze volt tőlem, még állt az öreg. Bár megtil mégis meggyújtotta f Hana Gustaboví
