Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-23 / 21. szám
ÚJ szú v 19 76 V. 23. Fopluhár Rozália — sóhajtott fel Sagan Mihály bácsi, virágba boruló kertjében babrálgatva. Olyan kemény a tartása ma is, mint a hajlít- hatatlan, sudaras tölgyeké. Amikor jó húsz éve újjáépített házába, egy csendeá, újonnan bútorozott szobába vezetett, s hellyel kínált, megállás nélkül áradt belőle az emlékezés. A falu legtiszteletreméltóbb ■kommunistája ma is, akinek szinte egész életét a pártmunka kísérte. Több mint ötven éve tagja a kommunista pártnak. Mindig egyik fő ösztönzője és szervezője volt a kosúti meg Galánta környéki földmunkás-sztrájkoknak — különösen a nagy világgazdasági válság ideién. Ö is ott állt a golyózáporban Kosút főterén. Major István oldalán, kenyerestársai tömegében — mint a véres pünkösdöt megelőző sztrájkmozgalom és a tragédiába fulladt tömeggyűlés helybeli vezető személyisége. Meg is hurcolták érte — börtönt is viselt. A kosútiak élén részt vett a tornóci antifasiszta manifesztáción is, a háború éveiben pedig illegális pártmunkát végzett a falujában. A felszabadulást követően ő lett a felújított községi párt- szervezet elnöke, később alapitó szövetkezeti elnök, majd megint hosszú évekig a hnb elnöke — szükebb pátriájában évtizedeken át úttörője a szocializmusnak. Jó ideje nyugdíjas már, de még mindig közéleti ember: a Nemzeti Front helyi bizottságának tagja. S ráérő idejében a szövetkezetnek is hasznot hajt: csőszködik. Négy gyermeke van: az egyik vonatvezető, a másik tanítónő, a harmadik a járási nemzeti bizottság oktatásügyi osztályán dolgozik, a legfiatalabb pedig építőipari munkás. Az idő múlásával azonban terebélyesedik a család: nyolc unokája között, már van orvostanhallgató, egészségügyi középiskolás és végzős gimnazista is. Emlékei közt van egy nagyon fájó is: az ötödik gyermek — aki nem él. — A bomba ölte meg, negyvenöt április elsején — mondta elcsukló hangon. — Már a falunkban volt a felszabadító szovjet katonaság, amikor a német repülők fölénk repültek és bombázták a _ falut. Szegény gyerek, éppen a házi óvóhelyünkre akart szaladni, amikor a közelében becsapódott az a bomba ... Hát így történt... Aztán erőt vett elérzékenyültségén, visszakanyarodtunk a falu dolgaihoz, s kimondta, ami egész beszélgetésünk legfőbb tanulsága lehet: — Amit ma lát a faluban azt az itteni nép teremtette meg, kemény, megfeszített munkával. De a párt vezetése nélkül ezt nem értük volna el. Ma már senki sem panaszkodhat — aki rendesen dolgozik, iparkodik, mind megszerezheti, amire szüksége van. Én a régi időben munka mellett sem élhettem úgy, mint most. nyugdíjasán ... Teplicky Sándor mezőgazda- sági gépjavító, a községi párt- szervezet al elnöke is hasonlóképp vélekedik: — Több az autó ma már, mint valamikor biciklink volt — csak ebben a kis utcában, amelyikben lakunk, több mint tíz vanl Betessékelt a lakásába, ahol mintegy folytatásaként az udvaron kezdett beszélgetésnek, ő is a falu múltbeli és mostani életét igyekezett megrajzolni előttem. Zsellérivadék, aki legnyomasztóbb gyermekkori emlékeként a kenyértelenséget, nélkülözést tartja ma is számon. A kosúti sortüzet gyerekfejjel élte át, életre nevelői öreg falusi kommunisták voltak. Harmincnyolcban ezért a magyar csendőrök brutálisan összeverték. A háború alatt frontkatona volt, de megszökött, a falujában bújdosott, majd Bratlsla- vába menekült a folyton szimatoló nyilasok elől. A felszabadulás már megint a falujában érte, s egyike lett az első milicistáknak. Az arca barázdált: az emberi megpróbáltatások térképének is tekinthető — a haja meg hófehér. 1956-ban lett párttag, s azóta párt- és szakszervezeti tisztségeket tölt be, mondhatni megszakítás nélkül. — A mi jobb életünk 1948- ban kezdődött igazán, amikor a párt átvette a hatalmat az országban. A boldogulásunk útján pedig a szövetkezet megalakításával tettük meg az első lépéseket. Igaz, nehéz kezdés volt, igás állataink voltak csak, s évekig tartott, míg minden kisparaszt is belépett. Az első időkben nem is volt miből fizetni. Bezzeg, ma már!... Az ablakon át' a tavaszi kert fáin jártatta a szemét, s úgy mondta csendes. emlékező hangon: — Hatvankilencben két évre elvállaltam a nemzeti bizottság elnöki tisztségét. Még tartott itt is a rendzavarás, jöttek hozzám az emberek nyugtalan kérdéseikkel: mi lesz most már? Mi lenne? jegyezzétek meg: most én vagyok itt. és rendet teremtünk! És rend lett! Ha az emberek úgy dolgoznak mindig, mint most, a szocializmus egyre jobb lesz. * # * Olyan motívumot is kerestem. ami' a múltat a jelennel. a jelent pedig a jövővel köthetné össze, ami valami folyamatosságot jelezne a kosúti mindennapokban. Véletlenül bukkantam rá: az egyesített magtermesztő gazdaság központi raktárának hivatalnokaival szóba elegyedve. — Rólam aztán ne írjon semmit! — szabadkozott előre egyikük. Popluhár Rozália,■ fiatal könyvelőnő. — Az én életem eseménytelen. A nagyapja pártalapító volt 1921-ben, az első pártelnök Ko- súton, az apja ama drámai pünkösdön fejlövést kapott — ma is a fejében hordja a lövedéket —, s mint nyugdíjas, most is dolgozik az állami gazdaság magtisztítójában. Hat gyerek közül való. — Mi jót mondhatnék én magamról? — szólt restelkedő mosollyal. — Tíz év óta, édesanyám betegsége és halála óta a tanulás és a munkám mellett az én váltamra nehezedtek a háztartási gondok, meg köt öcsém nevelésének problémái is. Teljes ösztöndíjasként a ga- lántai magyar középiskolában tanult és érettségizett. Ezt követően rövidebb-hosszabb ideig kisegítő óvónőként dolgozott, majd bérelszámoló, végül könyvelő lett. Idő közben beiratkozott a felépítményi műszaki középiskolába, ahol június elején szakérettségi vizsgát tesz. Nem sok ez egy fiatal lánynak? — töprengtem el e nem mindennapi sors felett. Mintha ráérzett volna gondolataimra. — Mondtam: az én életem elég színtelen — mosolygott újra kissé visszafogottan. — Eddig nem nagyon ismertem a fiatal lányok gondtalan világát... — S ezután?. — kérdem. — Ha mostani tanulmányain már túl lesz? — Egy kicsit megpihenek ... Aztán talán jelentkezem a Marxizmus^—leninizmus Esti Egyetemére. Keménykötésű lány. Lobog benne elődei, a k09Útiak életereje, jobbra törő szándéka, tudásvágya. A most alakuló fiatal nemzedék rokonszenves típusa mindenképp. A faluvégi temetőben napsugár játszik a három kosúti vértanú síremlékein. Amikor ott jártam, békesség és csend honolt a sírok közt. A sírkövek csillogó márványa mégis me- mentó, akárcsak a Major-emlékmű a művelődési ház előtt. Pártunk ötvenöt éves története — sok sikeres harcán és végső győzelmén túl —• tragikus epizódokat is magában foglal, amikor kommunistáknak és osztályhű proletáx-oknak életüket, vérüket kellett áldozniok a kizsákmányolt tömegek ügyéért és jobb jövőjéért. Tanulságukat nem felejthetjük el soha. mert csak a múltat vállalva teremthetünk magunknak jövőt is, MIKUS SÁNDOR Teplicky Sándor, kis unokája és kedvenc vadászkutyája társaságában — egy nyugalmas délutáni érán (Prandl Sándor felvételei) rejtett kameraaUásból „Gyalogolni iá!“ , Hegynek fel még jobb! Bandukolunk hát, fel a Tarajkára. Vízen, húszán, százan. Fel a szánkópályán, „gyalogturistának“ erre a legcélszerűbb. Közben ki-ki felesleges kilóira gondol. Kajánul figyeli, mint tiltakozik lába, tüdeje a megpróbáltatás ellen; némi aggodalommal lesi szíve zavart csap- dosását. De boldog. Homlokáról patakzik a veríték, lelkében nagy-nagy nyugalom terpeszkedik — mohón szívja magába a fenyők illatát. Derűs ábrándozásából autó tülkölt te ébreszti. A szélvédő üvege mögül bosszús arc pillant feléje. Az út szélére húzódik. A kocsi fölényesen elsiklik mellette. Lám, megjött ő is — a TURISTA. Port, bűzt kavar a fenyők gyantaillatába. (Nem lenne helyénvaló a hegy lábához tilalomfát állítani? Ilyen szöveggel: Motorosok kiszállni! Kötelező tüdőszellőztetés!) * * * Erre már csak a madár jár. Es a turisták. A madarak szárnysuhanása nyomtalanul vész a kéklő messzeségbe. A turistautakat konzervdobozok szegélyezik. i * * — Hová menjünk? — Fel a Kő pataki-tóhoz . .. — Inkább a Téry-ház felé. — A vízeséshez. A családfő dönt. — Borul az idő. Beülünk egy sörre! A lengyel Tátrának is megvan a maga „varázsa“. Hogy micsoda pulóvereket kapni?! Es sokkal olcsóbbak! Ä * — Apuka, hol laknak a zergék? — Fenn, a sziklák között. — Es mit észnek a zergék? — Füvet esznek. — De a sziklákon nincs fű. —- Ha éhesek, lejönnek a völgybe. — Apuka, és mi mikor megyünk le a völgybe? — Most éppen lenn vagyunk. — Es most nem éhesek a zergék? — Most nem. — Es mikor éhesek? — Már megint feleslegeseket kérdezel. — A zergék nem kérdeznek feleslegeseket? — Nem. — Akkor se. ha éhesek? ' * * * Túlzsúfolt a Magas-Tátra. Télen sizók, nyáron kirándulók, az év minden szakában üdülők veszik birtokukba a hegyeket. A hegyek még csak eltűrik a dolgot. Mr. Sznob és Mrs. Sznob annál kevésbé. — Már itt is minden tele van! — Menjünk talán lejjebb, drágám, az Alacsony-Tát- rába. — Ott is tele van. — Hát a Fáira? — Ugyan, tele van. — Ni, lám! A Kárpátok! — Tele van. Sajnáljuk!... Igazán felháborító, hogy manapság mindenütt „tele van“. Emberekkel. * * * „Csodállak, ámde nem szeretlek!.— vallotta hetykén megérkezése napján. Teltek, múltak a napok. Reggel kitekintett az ablakon — a fenyők csúcsa felett kikandikált a Lomnici-csúcs hősipkája, a csillagvizsgáló kupoláján fel-f elszikráztak a napsugarak. Kitavaszodott. Megannyi orgonasíp — zúdultak a völgyekbe a vizek. Alkonyattájt mélyen felsóhajtottak a fenyvesek. Elérkezett a búcsú napja. „Most már szeretlek is“ — vallotta be — szerényen — önmagának. * * * A Tátra temetője a temetők csendjénél is csendesebb. Ok pihennek itt,' kik a magasságokba törtek. Zuhanásuk néma, halálos pillanata dermedt a levegőbe. Sírok — megannyi mementó. Idegen ajkú turisták betűzik a síremlékek szövegéi. „Pilóták voltak... negyvennégyben ... igen, akkor valami hegysziklának ütköztek. Biztosan.“ Igen, negyvennégyben. Pilóták voltak, a magasságokba törtek. Úk is itt pihennek. * * <= Zdiar. felen és múlt fonódik össze. Még állnak a ge- randaházak. Korszerű lakószobák sarkában még rá-rá- bukkanhatsz a szövőszékre. (Szőnek is rajta!} De már megépítették a múzeumot. Gerendából ácsolták, „igazándiból“ régire építették. A régi szőttesek, ujjasok, posztócipők, faedények, szerszámok lassan- lassan és végérvényesen átvándorolnak a múzeumba. Nosztalgiát csak a turista érez. Az őslakosok büszkék a múzeumra, büszkék rá, hogy használati tárgyaikkal együtt a múlt is múzeumba vonult. ' * * * „Itt fenn mindig, de mindig jól érzi magát az ember. Talán a magasságok fönséges csendje, a sziklarengeteg méltóságos némasága teszi... meg az, hogy végre egyedül lehetsz, egyes-egyedül! ‘ — magyarázta. Észre sem vette, hogy a menedékház asztalánál vagy tízen-tizenöten is ültek. Hogy tulajdonképpen nem is tudna már egyedül lenni! BALOGH P. IMRE
