Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-09 / 19. szám
Vlagyimir Ligyin, a neves szovjet író 1894-ben született Moszkvában. 1915-ben végezte el a Moszkvai Egyetem jogi karát. * Ligyin lírai elbeszéléseivel, karc ólat aiüal, Számkivetés (1947) és Két élet (1950) című regényeivel vált híressé a szovjet olvasók körében. Az írót az emberek sorsa, öröme-bánata érdekli, s az, hogy néha milyen nehezen találják meg igazi helyüket az életben. Olvasóink figyelmébe ajánljuk Vlagyimir Ligyin Téli tájképek mestere című elbeszélését. A kiküldetéssel járó hivatalos ügyeit elintézte, vonata éjszaka indult, és Ipatyev a nap majdnem egész, hátralevő részét így annak szentelhette, hogy találkozzék a múlttal. ♦ Tizenhárom évvel ezelőtt itt, ugyanebben a szállodában búcsúzott el örökre mint fiatal geológusmérnök — attól a lánytól, aki nélkül élete elképzelhetetlennek látszott. Ügy tetszett, mintha csak most lett volna az egész: Lesznoje, ahol akkor Várja lakott s ahonnan ő, miután elkísérte, sokáig igyekezett hazafelé, a légies fehér éjszakák, amikor a lilás szürke Néva egy-két órára ezüstgyöngy színűre válik, hogy azután már a hajnal rózsás pírjával ragyogjon fel; a Nyári-kert fasorai — mind a ketten legjobban ősszel szerették, amikor az ösvényeket és a padokat avar borítja. Az Ermitázsban vagy az Orosz Múzeumban töltött hosszú órák, amikor a művészet hatalmas áradatától szinte elgyengülve, leültek pihenni a piros plüsshuzatú karosszékekbe. Ugyanazokat a festőket szerették s a művészetről való felfogásuk is egyforma volt, és úgy tetszett, egy egész élet sem elegendő ahhoz, hogy megosszák egymással lelkűk legmélyebb titkát... A férfi nemrég végezte el a geológiai főiskolát, Várja pedig a geodéziai és kartográfiai főiskola hallgatója volt — és már eljött Ipatyev első kiküldetése,'Hibinibe, s felötlött a félhomály, pályaudvar, ahol a peronon Várja várta, zavartan és boldogan amiatt, hogy a boldogság teszi ilyen zavarttá ... Miként történhetett, hogy mindez, aminek bőven elegendőnek kellett lennie egy egész életre, hirtelen valamiképp összekuszálódott és tovatűnt? Mikor támadt az első vékony repedés szívbéli, őszinte kapcsolatukban és keletkezett rianás, azután pedig — mint ez a sarkkutatók naplóiban olvasható — a már otthonossá vált jégtábla elsodródott s hirtelen ködbe veszett. Akkor, tizenhárom esztendővel ezelőtt, ugyanennek a szállodának egyik szobájában maradt magára és nem szaladt Várja után, akit mélységesen megsértett, hanem veszekedésüket engesztelhetetlen haraggá szítva, ott ült a karosszékben az asztalnál, s elkeseredetten mondogatta magában: „Nem bánom“ — és úgy vélte, efféle szakadás azelőtt is előfordult kapcsolatukban s nem ismerte fel, hogy ez már valóságos rianás. Egy óra múlva feldúltan, kiégetten Lesz- nojéba utazott, Várja azonban nem volt otthon; naphosszat kereste a lányt, de nem találta; néhány óráig a telefon mellett ült szállodai szobájában s Várja hívására várt, de az nem telefonált. Egy nap múlva pedig ő már elutazott az expedícióval. Azután uráli geológiai kutatások következtek, s ugyanazon a nyáron kitört a háború a fasiszták ellen, majd Leningrád blokádja következett... Amikor egyedül maradt önmagával, sokszor próbálta nyomon követni szakításuk okait. Valami apróság, éles szó, olykor figyelmetlenség vagy tapintatlanság — és az egész nő, dagad, s a pillanatnyi sértődés azzá a meggyőződéssé duzzasztja fel, hogy természetük nem egyezik, a makacs ingerültség pedig engedményt követel, mint ezt ő önmaga iránt követelte. De vajon ő kellő figyelemmel bánt-e Várjával — akinek női lelki alkata különleges tapintatot igényelt, aki olyan fogékony volt s annyira képes visszahúzódni, önmagába zárkózni, sőt még sírva is fakadt, amikor neki indulatos, gyakran pedig igazságtalan szavak szaladtak ki a száján? Ö azonban a könnyeit sem bocsátotta meg és pl- tyergősségnek nevezte azt, amit a lány szavakkal kifejezni sem tudott. Most ott állt az ablak előtt, és a háborús megpróbáltatások után újszerűén szép Leningrád utcáit nézte. Most már céltalan volt .mindent sorra felidézni, okokat keresni és a következményeket magyarázgatni önmagának. Otjaik , elváltak, ilyesmi százával, sőt ezrével előfordul, j pedig milyen egyszerű lett volna szelíd szót * mondani a kegyetlen helyett, kezet nyújtani, ahelyett, hogy néha ridegen elzárkózott, türelmet tanúsítani még a gyengeségek iránt is — hiszen ő, mivel erős akaratú ember volt, még az igen nehéz uráli kutatások alatt is szívósságot és kitartást tanúsított. Ö, aki fiatal geológushallgatő korában valamikor ezeket az utcákat rótta, most harmincnvolc éves, docensi címe és tanszéke van. Egymást követő három napon át kora reggel az Akadémia tudományos-kutató laboratóriumába ment s estefelé tért vissza; régi társai és ismerősei közül jóformán senki sem maradt Leníngrád- ban — ki elköltözött, ki meghalt' a blokád idején — és ő csak egyszer jutott el moziba, hogv megnézzen valamilyen filmet, de akkor is csak a második részére vetődött be. Ermitázs termein kel tők alkotásai mellett, nalának tanúi. Mint az ilyen nyári í kott, a múzeumban esi dűlő korúak, akiket a merkedés élénk örömr idegenek, akik számár« azt jelentette, hogy m nézik meg; s olyanok, kát a művészetnek e ( állt, hogy elengedje r tárlatvezetőt, és fájó hirtelen teljes fordulal na a múltba — León Littá“-jához indult. A külön állványon, hogy az ablakból, s azon i Leningrád. A Madonn, hajtva, az anyaság sz értelmű gyengédségévi nagyfejű gyermekre, r ségének parancsát ad Minden úgy volt, mi: lett más, s már nem más közelségben meg< fását. De az, hogy a2 itt volt, szinte Lening nak viszontagságait — ta fel, mintha hosszt pentené a fiatalságba, ba ment, most a régi voltak körülötte. Eszé egy ismeretlen festő szeretett s aki aláírás tere“ néven szerepelt. Ott lógott mind ug; landiai tél képei, li a meggörnyedt gyalogj rólékos ecsetkezelésse annak idején sokáig < mélységes együttérzés rétién mester sorsa ii szeléért. „Nos, hát, nem dőlt össze a világ“ — mondta magának azon a napon, amikor Várja örökre elment, azt, amit ilyen pillanatokban gyakran mondanak maguknak indulatosan az emberek, mivel még nem ismerik fel azt, hogy ha igazi szerelemről van szó. akkor valóban összedőli a világ. A rakparton ballagott s magába szívta a friss tengeri levegőt, amely mindig megcsapja az embert Leningrádban. A folyón kis vontatóhajó siklott, uszályt húzott. Szverdlovszkban, amikor egy vasárnap Ipatyev benézett a képtárba, hirtelen fájó élességgel érezte, amit az évek sem tudták enyhíteni, hogy ő meg Várja szívesen adnak egymásnak randevút az Ermitázsban egy lila köntösű, sárga köpenyű ifjút ábrázoló van.“ De ez éppoly messze volt az igazságtól, font botot tartó fiatal nő Rembrandt festette portréja előtt. „Nos, mindennek megvan a maga ideje — mondta magának egyszer megfontoltan. — Valamikor Van Dyck volt, most pedig a geológia van.“ De ez éppoly messze volt az igazságtól, mint az, hogy a világ nem dől össze. Nem, ha már találkozni akar a múlttal, akkor éppen az Ipatyev már a kijára télén felkelt egy nő . i ment előtte. Hasonlítói valóban teljes fordu Ipatyev utolérte és be — Várja — mondta az . .. vannak még esi Tizenhárom év nagy szeme alatt már megj kák és ajka körül az serű redőbe sűrűsödte — Micsoda meglepe — Nagyon örülök, ho; Ö is nézte a férfi a: az idő nyoma, a ránci nem léteztek — és s: gyengédség sugárzott. — Vannak még csőd Ipatyev, aki nem tud Üljünk le egy kicsit.. tünk itt. Leültek a fal melle — Hiszen még azt Leningrádban van — Egy ember vészjósló hírrel szaladt ki a folyosóra: — Körülzárták az egész negyedet... bennünket is... Menjetek, nézzetek ki az ablakból, tele van velük az utca, autókon jöttek ... géppuskákkal... Igaz volt. Azt a néhány percnyi csendet, amikor elült a tüzelés, az utcárpl felhallatszó egyhangú motorzúgás töltötte be. De hallani lehetett a recsegő csizmák kopogását, a kocsik ajtóinak csapkodását és a sípjeleket is. Aztán a pattogó vezényszavakat újabb mennydörgés harsogta túl, s visszhangjában tétován hasado- zott a szürkületi párából kikelő furcsa hajnal. Senki se hitt benne. Hajnal madárcsicsergés nélkül? — Oszoljanak szét — ismételte ingerült nyomatékkai a kintről jött ember. — Igaz. Ügy látszik, megkezdődnek a házkutatások. Ha valami gyanúsat találnak, el vagyunk veszve. Menjenek vissza a lakásukba, zárják magukra az ajtót. Feküdjenek le. Tegyenek úgy, mintha aludnánakl Fenlről rekedt kiabálás hallatszott. A szavakat nem értették, de a derengő homályban is megismerték a kábult, részeg álomtól duzzadt arcot. Rejsek! Kabát nélkül, kigombolt ingben robogott lefelé a csigalépcsőn. Párnás kezével a korlát után nyúlk^lva úgy gurult bizonytalan lábacskáin, mint egy kis söröshordó. — Most láthatják! — sipította elfojtott hangon, * Részlet a neves cseh író Rómeó, Júlia és • sötétség című regényéből öklét feje fölé en a megdöbbent laki denkire rámutatott Mindnyájunkat ag; alább megkapják, tudta ... mindenki — Takarodjon t Undorodva elhí ijedten hátraléptel lem elvette az ess tűk, mint a kerge homályos célzásol te bűzlött a szesz peregtek. — Csend! Ne or telenségig? — Mi az, amit i — Részeg diszni — Kösd föl mag — Mit tudott m Rejsek vállát ráng Kezével ide-oda — Most tagadj; jan tudták, hogy egy zsidólány van megtalálják, aztár dögben ... Egy kéz hátulró a fröcskölő nyák tatni. Rejsek úgy kőlapon, mint eg; vagdalkozott ökle pítva nyivákolt & elszántan kapálod lenfelét sípcsonto harsant. Rejsek, kutyái megfeszíte Käthe Kollwitz: SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT!
