Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-09 / 19. szám
tálnia, a nagy fes ; az ő élete hajirákban lenni szo- tezetés folyt: serf tel való első ís- zavarral tölt el; igrádi tartózkodás 3lőtt az Ermitázst thon érzik magúban. Ipatyev meg- liett a bőbeszédű — mintha az idő :akanyarodott vol- Vinci „Madonna régi helyén volt, oldalról essen rá ísen kitárulkozott lysápadt arcát le- n átsuhanó, mély a kezében tartott z emberi szív hű- eki. tt, csak ő, Ipatyev :nki, akivel bizal- volna elragadta- ínya változatlanul igyiltt élte át an- l újult erővel ráz- t után visszaröp- :eremből a másik- d mesterek képei :, hogy itt vannak ikit ő meg Várja Téli tájképek mesa helyen, a hol- izók, téli szélben eg hóvihar — ap- lva. Ö meg Várja képek mellett, s el őket az ismelelkesedtek művéartott, amikor hir- enti pádról s útihoz vagy az idő nsszakanyarodott? az arcába, an —, hát maga világon! y nő életében és az első ráncocs- iszontagságok ke- ő volt az, Várja. — mondta Várja, ltom. elyen meglátszott t, amelyek azelőtt zemébőí bánat és lágon — ismételte ián kezdje el. — ikor gyakran járkis plüssdiványra. dtam, hogy maga Ipatyev. — A régi címére írtam, Lesznojéba, de visszakaptam a levelemet. — Már rég nem lakom ott, meg aztán a vezetéknevem is más. A férfi hallgatott s a parkett bonyolult mintáját nézegette. — Tudja, Várja — mondta azután — magánéletem legszebb emlékei fűződnek ahhoz az időhöz. Hiszen tizenhárom esztendeje nem jártam Leningrádban. Oldalról fürkészte az asszonyt. Hamvas színű hajában ősz szálak csillogtak, ha valaki köze- f lebbről figyelte, és a szeme alatt könnyű árnyak sötétlettek, ez azonban csak finomabbá, átszellemültebbé tette az arcát. Ipatyev nem merte elmondani azt, amiről ma a szállóban gondolkodott; ez mesterkéltnek tűnhetett volna. — Mondjon valamit magáról... hol dolgozik, hol lakik? — Csak ennyit kérdezett. — Férjem elesett a háborúban — mondta Várja. — Egyszerű, derék ember volt... egy kislányom maradt. Most tízéves. Vele lakom, kartbgráfus vagyok. — Egy pillanatra összehúzta a szemét, de aztán nyomban elhessegette a feltoluló emlékeket. — No és maga? Megnősült, gyermekei vannak? — Nem — a férfi a fejét csóválta —, nem vagyok nős. Maga persze azt gondolhatja, Várja, hogy szándékosan mondom, de ... sohasem tudtam ... elfelejteni magát. — Én sem felejtettem el soha magát — felelte az asszony egyenesen. Hallgattak. — Sokáig marad Leningrádban? — kérdezte Várja. — Ma elutazom. Nulla óra harmincöt perckor. Visszamegyek Szverdlovszkba. Hiszen már nyolc éve ott lakom ... És a kislánya hol van most? — kérdezte hirtelen Ipatyev. — Telenogorszkban, pionírtáborban. Gyakran járok az Ermitázsba — tette hozzá nyomban Várja. — Ilyen a munkám: huszonnégy órás szolgálat, utána két szabadnap. Ipatyevnek eszébe jutott, hogy Várja egészen • jól rajzolt. — No és rajzolni szokott? — Nem, inkább térképeket készítek. A kislányomat persze tanítom rajzolni. — Van fényképe róla? Várja szó nélkül kinyitotta retiküljét és egy fényképet vett elő. A férfi fájdalommal és gyengéd szeretettel nézte a kislány arcképét, aki hasonlított Várjához meg nem is, s az asszony hirtelen kivette kezéből a fényképet és visszatette a retiküljébe: talán kitalálta azt — amire a férfi ebben a pillanatban gondolt. — Találkozásunk annyira váratlan, hogy az ember hamarjában semmit sem tud mondani... pedig nekem sok mondanivalóm volna, Várja. Talán megírom levélben, ha megadja a címét. Hol lakik most? — A Tretyja Krasznoarmejszkaján. — Nem ismerem ezt az utcát — felelte Ipatyev elgondolkodva. — Nem tudom, hol van a Tretyja Krasznoarmejszkaja. A férfi most felelősnek érezte magát ennek a nőnek a sorsáért, akit ő valamikor szeretett és valószínűleg még most is szeret. A régi Várja volt, csak sok mindent átélt, és emiatt még közelebb állt a szívéhez. Hogyan engedhette el az életéből? Az ő életében minden megvolt: megtalált egy ritka fémet, megvédte doktori disszertációját. De az, ami az embert egyéni boldogsággal és örömmel tölti el — ez valahol taég az életének elején elveszett, meggondolatlanul és szánalmasan elherdálta. — Három óra múlt — az asszony karórájára pillantott. — Négykor a munkahelyemen keli lennem. A férfi csak ennyit felelt: — Hiába, ez ellen nincs mit tenni. Átvágtak a termeken és lementek a lépcsőn. A Balti-tenger felől elősuhanó felhőből eső zúdult alá, és a Néva egyik fele árnyékba-, borult, a másik pedig háborítatlanul csillogott a /napsütésben. ,.v %f, — Várjon egy percet --'mondta Ppa.tyey.' — Édességet szeretnék küldeni a kislányának. Bement egy cukrászdába- iés kiválasztotta a legnagyobb bonbonos dobozt. Az asszony csak egy pillanatra nézett fel és nyomban lesütötte a szemét; csupán a szemhéja rebbenfímeg kissé. i -í£í»,; — Köszönöm. Vasárnap elviszem neki^elenogorszkba. " « .-y?«— Milyen kár, hogy vasáfnap én már nem leszek Leningrádban ... milyen kár! Szótlanul mentek, s az a- nagy érzés, amely mindkettőjüket lenyűgözte, akadályozta őket abban, hogy fölösleges -szót ejtsSriek ki. — Itt dolgozom — szólt az asszony. — Ebben a házban. j-i* * * Felmentek néhány lépcsőfokon és a félhomályos főbejárat öblös falmélyedésébe húzódtak. — Igaz is ... — kapott észbe hirtelen a férfi és noteszt húzott elő a zsebéből. — Mondja meg a címét. Mihelyt megérkezem Szverdlovszkba, írok magának... vagy esetleg még előbb: útközben. — Megfogta Várja kezét és ügyetlenül megcsókolta az ujjai hegyét. — És mi lenne: ha azt írnám, hogy ezen meg ezen a napon, ebben és ebben az órában várni fogom magát az Ermi- tázsban, az egyik kép előtt... mondjuk, a „Téli tájképek mestere“ előtt? — kérdezte hirtelen és szíve hevesen megdobbant. — Eljönne? Várja csak mélyen belenézett a szemébe, s egy perc múlva cipője sarka már a lépcsőn kopogott. Délután négy óra volt. A vonat indulásáig nyolc és fél óra volt hátra — egy egész élet, ha valaki számára elviselhetetlen a magány és nem tud sem sétálni, sem olvasni, s akkor nincs más hátra, mint hogy még itt Leningrádban nekiüljön és levelet írjon — gyónáshoz hasonló levelet. Ipatyev kilépett a sötét főbejárat alól, s most úgy tetszett, hogy az idő nem szorította háttérbe Leningrádot és mindazt, ami ifjúságához fűződött, s a legfontosabbat csak most éli majd át ebben a városban ... és egy pillanatban maga elé képzelte az északi telet és a Néva fölött ferdén hulló havat és a megmagyarázhatatlan téli varázst árasztó tájat, a szapora lélegzéstől átnedvesedett női bundát s azt a legdrágábbat és egyedülállót, amit most már soha többé nem enged ki a kezéből. GÉLÉÉRT GYÖRGY fordítása zuszogva rángatózott és külön-külön min- tott mutatóujjával. — cl Hadd lőjenek! Legakartak ... mindenki hallgattak... szeg, mint a tök! tőle, ketten-hárman tartva, hogy a féle- 5 tovább forgott köz- íadonászott, rikácsolt, lyegetőzött. A lehel e- nyadt arcán könnyek Mit lefetyel itt a vég? — kérdezte valaki, pott a szájára tapadó kézbe. Az asszonyok szétfutottak. Nem tudták elviselni ezt a látványt, ezt a nyögéssel, fájdalmas nyöszörgéssel, sípoló zihálással kísért szótlan dulakodást. — Engedjenek el... engedjenek el! — hörögte a fegyverdörgésbe. — Ne ordítson! Idejönnek, ha meghallják ... — Csend! Rejseknek a mtegtébolyodott ember természetellenes erejével sikerült kiszabadulnia a vasmarkok szorításából. Megtántorodott. Nekiesett a falnak, részeg kábulatában a mellét verdeste, levegő után kapkodott, az ing rongy- gyá szakadva lógott róla. — Örültek ... én nem akarok ... hallják?! Én nem akarok... egy büdös zsidólány miatt... dögöljön meg egyedül, amíg nem késő ... én ... én kikergetem az odújából... most mindjárt __ Mé g mielőtt a többiek felocsúdhattak volna rémületükből, mint egy őrjöngő bika a lépcsőházon keresztül a kis szoba ajtajához rohant. Teste egész súlyával nekitámaszkodott, és döngetni kezdte öklével. Vadul verdeste, nagyokat nyögve az erőlködéstől, és elvakultan a tébolya mélyéről felszálló gyűlölettől. Be akarta törni, de az ajtó nem engedett. Nyisd ki! A tompa csapások hangja szerteáradt a levegőben, s rémülettel töltötte el az öreg házat a földszinttől a padlásig. — Aufmachenl Aufmachen! — ordította Rej- sek. Eszeveszetten rángatta a kilincset, aztán valami érthetetlen meggondolástól vezérelve feszegetni kezdte, hogy kicsavarja a fából. Nem sikerült. Démoni szenvedéllyel újból ököllel ment neki az ajtónak. — Aufmachen! Nyisd ki... te zsidó bestia! Ott vagy, tudok rólad! Auf-rtfü-chen! * * • dott: nindnyá ... mindnyá- az ablak mögött... ntetlenül! Ott van ... f-puff! Haha! Az ör1 ragadta; egy másik t próbálta elhallgat- idott velük a billegő tt patkány. Dühödten ikit bordán talált, si- ralk harapófogójában, sikerült is egyik el- a. Fájdalmas kiáltás gy végsőkig hajszolt :apcsát, és beleharaA lány odabent mindent hallott. Tudta, hogy közeledik a vég. Gyorsan virradt. A rózsás hajnali derengés befurakodott az ablakba, de a robaj nem szűnt meg. Most a szoba közepén állt, felöltözve, ernyedten lecsüngő karral, és várt, Már csak várt. Lélegzése meglassult, valahol elakadt a irkában. Behúnyta a szemét. így jobb volt. Hideg nyugalom. Megadás. Nem látni semmit. Hamarosan túl lesz mindenen. Az a nehéz bánat, amitől úgy sajgott a szíve, az ő, Pavel. Pa vei! Hol van most? Miért nincs itt? Még mindig tele volt vele a lelke. Pavel! Az ajtóra zúduló csapások és a hasadó fa recsegése visszahozták ae életbe. Hova? Hova? — villantak föl benne az életösztön vészjelei. Eszeveszetten futkosott a falak között, testét hatalmába kerítették a sarokba szorított állat reflexei. Hova? Az ablakhoz! Meg vissza! A dívány alá bújni! Vak félelmében végül is sírva fakadt, az ajtóra mért kemény ütések hosszú szögekként fúródtak agyába. Leroskadt a díványra, és betömte a fülét. — Aufmachen! Nyisd ki! Valami ismeretlen erő felemelte, és a szemközti fal felé dobta; kirántotta az ajtót, és berohant az üres szabóműhelybe. Az elsötétített helyiség sűrű feketesége azonnal magába nyelte. Tántorogva tapogatózott szabad kezével. Asztal, szék, próbababa, vasaló, divatlap- köteg, hosszú szabóolló! Megfogni, hegyével a mellének fordítani és beledöfni ide, ahol az élet lüktet. Vége, nyugalom, menekvés! De hirtelen kemény csapás hullott a halántékára, s kiütötte kezéből a szerszámot. A lába elerőt- lenedett, agyára köd ereszkedett... végre! A fegyverdörgést és a dörömbölést már csak messziről hallotta; egyik kezével a varrógép sima lapjába kapaszkodva, a másikkal a bőröndjét markolva lassan a földre csúszott. Csend... talán most már csend lesz, csak csend... ah, lélegzett fel, átadva magát az eszméletlenség édes kábulatának. Fény! Lehetséges volna? Most, a végén ... És mégis... Keresztültört sűrű szempilláján, és egy vékonyka sugár az arcára hullott belőle; szorosan összezárta a szemét. Aztán egy kéz érintését érezte magán. S egészen közel az arcához egy halk, sürgető hang szólalt meg: — Gyere! Gyorsan, kislányom . .. tőlem ne félj ...! De csak akkor hitte el a szavakat, amikor megérezte, hogy két férfikéz megemli élettelen testét, és végighúzza a padlón; nem védekezett. — Állj fel — biztatta a lihegő hang, mint valami dacoló gyereket —, szedd össze magad, kicsi! A kéz elengedte. Valami puhaságra rogyott, egy másik puhaság pedig felülről omlott rá melengető selymes gyapjúval; egyszerre csend lett és sötétség. A vasalóval felgőzölt szövet ismerős savanykás szaga ütötte meg orrát. — Feküdj... és egy mukkot se... majd szólok, ha... Hol vagyok? A bőrönd! Hol a bőrönd? kitapogatta az ujjaival, és magához szorította. Védeni fogja a bőröndöt. Összegömbölyödött, hogy minél kisebb legyen. A szemét nem nyitotta fel. ZÁDOR MARGIT fordítása Scbonlierz Zoltán búcsúlevele szüleihez es testvéreihez ■ *** ./■. y. Schönherz Zoltán ■ - is'/ éves mérnök, született Kassán, 1905-ben. Részt vesz a cseh- " szlovák diákmozgalomban, majd tagja lesz a Csehszlovák Kommunista Pártnak. Képzett marxista, többször jár a Szovjetunióban. Az 1938-as bécsi döntés után, az illegális KMP- ben kapott beosztást. 1942. június 6-án, árulás következtében a politikai rendőrség keiére jut. Szeptember 29-én halálra. ítélik, és ■október 9-én kivég zik. \ 1 Drága, kedves Gyuri fiam, " •' « Drága, kedves1 Feleségem! Kedves kis fiam, amikor e sorokat kézhez kapod, én niár 'rtem leszek. Épp azon a napon halok meg, amikor Téged édesanyád kínban megszült. Születésnapodon halok meg. A természet, az élet örök törvénye ez. Minden, ami keletkezik, ..elmúlik. Én meghalok, de benned új érő,keletkezik, amely tovább viszi az életet... Most még nem érted, mi történik körülötted. Majd ha felnősz, édesanyád és mások is mesélni fognak neked, hogy milyen volt édesapád, mit csinált, milyen nagy háború volt. Bizony, . kedves Márta, ez a háború borzalmas ... Meg vagyok győződve, hogy nemsokára megint folytatni fogod hivatásodat, melyet betegséged és más okok megszakítottak. Addig is próbálj valami munkát végezni, hogy anyagilag kissé függetlenítsed magad. Természetesnek tartom, hogy ha úgy látod, akkor férjhez mész. Remélem, hogy Gyurinak olyan apja lesz, aki szeretni fogja, és nem fogja rosszul nevelni. Törekedni kell arra, hogy Gyuri önállóságra legyen nevelve. Ne túlzó szeretettel elkényeztetve. Ne egyoldalúan, értelmiségi módra. Keményen, hogy megállja a helyét az életben... Érdekes, irányt adó cikk jelent meg. Jeszensz- kij:1 Dialektika című művében az utolsó tanulmány. Olvasd el! Búcsúzok Tőled és Gyuritól! Visszaemlék- szem sok szép dologra, ami közös volt. Prága, Szilézia, a brünni látogatás, Prága VII, Pilsen, Kassa stb., stb. Levelem végén azonban nem érzékenyülök el szentimentálisán. Kívánom Neked, hogy helyes úton haladj és még sok boldogság érjen az életben. Én magam töretlenül állok itt, mint egész életemben. És így is halok meg. Üdvözöld a barátaimat. Szeretettel ölel mindnyájatokat Zolitok Budapest, 1942. okt. 8. Drága, kedves Szüleim, Kis Aranyom, Klári húgom! Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy mennyi szomorúságot okoztam és okozok Nektek. Egy levelezőlapon azt írtam, hogy remélem, vissza fogom tudni adni Nektek azt a sok szeretetet, gondoskodást, amellyel körülvettetek. Sajnos, nem teljesíthetem már én azt, amit akartam. Ne gondoljatok ezért rossz szívvel rám, hogy ennyi szomorúságot okoztam. Én nem cselekedhettem másképp, mjnt ahogy cselekedtem. Mikor felismertem, hogy milyen veszély fenyegeti embertársaimat Magyarországon, nem hallgathattam, meg kellett szólalnom, nem tehettem másképpen. Ahogy Luther mondta a zsinat előtt: „Hier stehe ich und kann nicht anderst“2 Nem hal meg azért mindenki, akit a földbe tesznek. Sokat dolgoztam és abban a hitben halok meg, hogy munkámban tovább élek. Tudom, hogy munkám nem volt hiábavaló. Ha még egyszer születnék és újból élnék, akkor sem tudnék másképpen élni. Ahogy éltem, úgy is halok meg. Remélem, hogy bizonyos vigasztalástokra fog szolgálni a fiam, Gyuri. Ne kényeztessétek el, neveljétek keményen, hogy megállja minden körülmények között a helyét az életben. Amennyire csak lehetséges, vigyázzatok Mártára, mert ő most nagyon nehéz helyzetben van. De mélységes meggyőződésem, hogy nincs messze az idő, amikor visszatérhet hivatásához, melyet egészségi és egyéb okok miatt kénytelen volt elhagyni. Amint lehetséges, keresse fel az ismerőseit. S mindenekelőtt igyekezzék keresethez jutni, hogy ezzel is függetlenebb legyen. És ha eljön a pillanat (az ideje), menjen férjhez. Hiszem és remélem, hogy Gyurinak olyan apja lesz, aki szeretni fogj^, s nem neveli rosszul. Remélem, hogy életetek utolsó napjai nem fognak csak bánattal eltelni, de még örömtől lesznek megaranyozva. Még a húgom és a nagybátyám és családja is örömet okozhat Nektek ... Kedves kis húgom, bizony én még . most ts gyakran úgy gondolok rád, mintha még egészen kicsi volnál. Hatéves. Mintha még együtt játszanánk. Aztán az élet szétdobott minket egymástól, külön utakon haladtunk tovább ... Gyönyörű szép élet áll még előtted. Kívánom neked, hogy minél szebb legyen és még talán a múltkor mondott tanácsaimnak is hasznát veszed. Kedves Klári húgom, kis aranyom ... 1 Molnár Erik egyik illegális neve 2 Itt állok és nem tehetek másként felémet]
