Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-11 / 15. szám

Ez már rég nem történt meg velem. Éjfél után részegen mentem haza. Egyik barátom kísért el. Mezifící már régen aludt. Éreztem, hogy elhagytam valamit, csak azt nem tudtam, hogy mit. A Smetana utcában mind a ketten elhallgattunk, s lábujjhegyen mentünk a házunk felé. Nagyot lélegeztem. Megéreztem a Beőva illatát. „E szerint mindig hazatalálok.“ Az udvar felől mentünk be. Abban a pillanatban, amikor szinte hangtalanul a kapu zárába csúsztattam a kulcsot, fény gyulladt a konyhánkban. Édesanyám fent volt. Engem várt. A fény az ablakon át kiszökött az udvarra, és megvilágította a napraforgót. Kissé szégyenkezve surrantunk el édesanyám mellett. Piszkos ingeim ott áztak a dézsában.

— Ez Jura, mama — mutattam be halkan a barátomat, hogy föl ne ébresszem a szomszédokat.

Édesanyám azonnal megismerte Jurát. Nemrég még együtt jártunk iskolába.

Jura kinyitotta az ablakot, és eléje állított egy széket. Ügy tett-vett, mintha otthon lett volna.

Édesanyámat kihozta a sodrából, hogy még vendéget is hoztam.

— Te, Jirko, itt laksz. Te hazajöttél aludni. De azt nem értem, hogy fura miért jött ide.

Jura megmagyarázta. Beszéd közben hadonászott.

— Ha egyedül van, egyáltalán nem jön haza.

Megfenyegettem az ujjammal, jelezve, hogy ez nem igaz. Nem akartam, hogy ilyen megvilágításban tüntesse fel a dolgot. Nem hagyhattam.

— Nem így volt, mama.

És Jura felé suhintottam.

— Mi történt? — kérdezte halkan édesanyám, és hol rám nézett, hol Jurára, aki leült, az ablakdészkára könyökölt, és rágyújtott egy Spartára. Én otthon nem dohányoztam, Jura tudta jól.

— Amint látod — tártam szét a karjaimat —, többet ittunk a kelleténél.

— Azt látom.

Az ablak alatt zúgott a Beőva, illata összekeveredett a vavrineci bor szagával, mely csak úgy dőlt belőlünk.

Jura kitartóan nézett rám. Várta, hogy mi lesz.

Kíváncsi volt, hogyan fogadnak, ha éjfél után jövök haza. Feje ide-oda forgott a fekete-piros csíkos pulóverben. Olyan volt, mint egy szimatoló róka. Felém bökött az ujjúval.

— Tessék csak nézni, milyen zavaros a szeme. És hogyan csillog. S még azt mondja, hogy egymaga is hazatalált volna.

— te...! — hajoltam felé, aztán megigazítottam magaanon a piros szvettert, hogy legyen valami formám.

— Eléggé odavagytok mind a ketten — zárta le a vitát édesanyám.

Jura kihúzta magát. Mintha hallanám: Egy bányász soha sincs oda! Ez a konyhai üldögélés jót tett neki. Feléledt. Akár elölről kezdhette volna. Dohányzás közben a földre meg a térdére szórta a hamut.

— Nem akadna egy kis sör a házban?- Édesanyám szó nélkül bement a kamrába.

Egyre inkább kijózanodtam, és eszembe jutott, hogy mit hiányoltam hazafelé jövet. Kétségbeesetten kaptam a zsebemhez. Üres volt. A kulcsot is kint felejtettem a kapuban.

— Hol a szájharmonikám?

Jura leverte a hamut a cigarettájáról, és nézte, hogyan forgatom ki a zsebeimet.

— De hiszen jáfezottam is rajta!

— Jókor jut eszedbe — mondta Jura.

Édesanyám az asztalra tett egy üveg

sört. Jura töltött magának, egészen a pohár széléig, tetejéről a habot lefújta a földre. Egy méternyi csíkben nyúlt el előtte. Azonnal bocsánatot kért, s a cipője talpával szétkente a habot a padlón. Elfelejtette, hogy már nem vagyunk a kocsmában. Amikor ránéztem a sárga folyadékra, felfordult a gyomrom.

— A Radhosfban voltatok? — kérdezte édesanyám.

— Ott egyáltalán nem voltunk — szólta el magát Jura, még mielőtt megakadályozhattam volna.

Édesanyámat kezdte érdekelni a" dolog. Tudta, hogy a Radhoéfba készültünk.

— Itt maradtunk a közelben, az állomáson — mondta halkan Jura, aztán elhallgatott.

Egy percre csend lett a konyhában.

— A kedves fia kissé furcsán kezd viselkedni. Azazhogy ...

Pisszentettem, hogy az istenért, hallgasson már el.

Jura félrehajolt a már már csattanó nyakleves elől.

— Folyton csak inna.

Azután szótlanul fogta a sört, és felhajtotta. Majd fölemelte az üveget, és édesanyám felé nyújtotta.

— Kérem szépen, nem kaphatnék még eggyel?

— Be kell érnie ezzel. Késő van — mondta szigorúan édesanyáin, és az órára nézett.

— Arra gondoltam, hogy Jurát itt tartjuk éjszakára — szakítottam meg a beállt csendet. Tudtam, hogy hiába, de azért megkérdeztem.

Édesanyám megrázta a fejét.

— Ahogyan ide, úgy haza is eltalál.

Jura azonnal felállt. Kikísértem az utcára. Közben óvatosan kikerültük a dézsát.

— Nem kaptam még egy sört. Valahol hibát követtünk el. Ezt jóvá kell tennünk. — súgta már kint, hogy édesanyám ne hallja.

Mentegetőzni kezdtem.

— Félt, hogy összerondítjuk a konyhát.

— Én? Én még soha, senki házából nem csináltam disznóólát! — tiltakozott Jura. — Magam is csodálkozom.

A kapuhoz értünk. Jura a gyomromba döfte a mutatóujját.

— Miattad nem kaptám még egy üveg sört. Jó. De nem vagyok disznó. Minden más akár, de disznó nem. Nem bizony.

Eszébe jutott, amint magunk között neveztük, szerencsétlen mezifící szerelme. Amiatt ittunk ennyit.

Félbeszakítottam.

— Ezt majd holnap megl>eszéljük, van rá egy egész vasárnapunk. Ha kialudtad magad, gyere ki a rétre. Már alig emlékszem valamire. Minden összevissza kavarog a fejemben.

— Kimegyek, de a mamának ezt soha el nem felejtem. Fogalma sincs róla, mennyit bír el egy bányász.

Kimentünk az útra. Jura hozzám hajolt.

— Az utóbbi időben sokat iszol, s ez nem a te formád.

— Valamit ki kell találnom — mondta atyatan, majd nekivágott az útnak, Me- fícín keresztül Krasnóba.

Valójában nem én ittam, hanem ő. A szerelme miatt, akivel szakított. Én csak azért ittam, hogy lépést tartsak vefe.

Nagyot szippantottam a pünkösdi rózsák illatából, a napraforgók mellett lábujjhegyre emelkedtem, némelyik magasabb volt, mint én. A kútnál a fejemre öntöttem egy kanna vizet, kezemet végighúztam a füvön, már harmatos volt, azután úgy, nedves kézzel visszamentem a konyhába.

Édesanyám ott várt.

— De hát miért, Jirko?

— Mit miért?

— Miért ittál ennyit? V egyszeriben?

— Te ezt nem érted —■ I tekintetemet, és újra kottj a zsebeimben.

— Elvesztettél valamit?

— Néha megesik — mc sen, és tovább keresgéltél]

Édesanyám érdeklődve mellől. A tükörben meglátl rázatomat. A szájharmonil se találtam.

— Az állomáson, vagy

— Lehet... — mondtam mentem az udvarra.

De a szájharmonikámat Csillogott volna, ha ott va

Kétségbeesetten néztem konyhában. Az ingeim úszt: előtt. Eresztették magukbő dézsában. Nagy nehezen 1 re.

— Majd reggel megke hogy itt a közelben vesz

Édesanyám odajött hozz

— Van még valami?

Bűntudatosan megráztam

ekkor egyszerre megviiágc Nemcsak szolidaritásból it

— Én tetszem neki. Én! ilyet?

Édesanyám elmosolyodot

— Néha megesik.

Visszaadta előbbi fölén

Szigorú szemmel néztem r

— Nem éppen megnyugt rúgnom. Egész nap ittam dulás helyett. Szinte semm szem.

Nagyon bántott a szájha

— Itt maradsz kint?

Ha éjfél után jöttem h konyhában aludtam a föld most is odakészítette a

— Hová mennék?

Édesanyám a fal mellé

tijtott ingekkel tele dézsái gyen útban.

— Holnap kimosom az i

Az óra már csaknem egy

Édesanyám az ajtóban r

lálkozott a tekintetünk.

— Hogy hívják?

Elkomorultam, de aztá

a tenyerem, a szám elé mondtam a nevét.

— Lenka.

Édesanyám eloltotta a vil mostam fogat, és a földi csak a Beőva illatát érezte)

★ ★ ★

Magasan Mezifící felett a felhők között. Éppolyai Lenka is. Mikor reggel fö gondoltam, és a réten is, i lit sütöttünk Jurával.

— Szombaton eljön hozz Kettőkor az állomáson — e

— Megint ott?

Jura bóíintott.

— Nem megyek sehová - és eszembe jutott a vavrin

Jura vállat vont, de n mindegy.

— Csak mondom. Te mi magadról. Megígértem, hog neked.

— Nem — mondtam élsz is ismerem.

— Majd megismered. '

Almási Róbert illusztrációja