Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-11 / 15. szám

nt veled

am el a kezdtem

fölénveaz a jtó zott áb- s tenne k

j jövet? igint ki;

aláltam.

újra a szemem nnyet a a székLehet,

el.

met, és minden, rával. tál már

vaimat.

kellett

Kiránemlékndig a sanyám

a beáz- ne lelutatott. alt. Tartottam és kiötét ben re már

úszott se volt nn, őrá krumpíovböl

itett.

lógtam,

t neki

tudtál

íondom

— Nem

<

Jura hasra feküdt a fűben, és teljes erejéből fújni kezdte a tüzet. Egész vörös lett az arca.

— Té füttyentettél neki elsőnek — mentegetőztem.

— De te csókoltad meg.

Elpirultam. Annyira nem lehettem részeg. Afelől biztos vagyok. Faággal kipiszkáltam a parazsak közül egy krumplit, ide-oda rakosgattam a kezemben. Nagyon forró volt, gőzölgött. Jura egyre fújta a tüzet. Aztán felállt, és a fűszálakat csepergette a szvetteréről.

— Te akartál járni vele, Jura.

Jura egy percig hallgatott, kék szeme elsötétült, ahogy a múlt az eszébe jutott.

— Igen, akartam. Nagyon tetszett. Máskülönben nem fütyültem volna oda neki.

A hangja érdes volt, nem így szokott beszélni.

Heves mozdulattal oárszor nagyot ütött a faággal. A tűzben "szerteszét repült a hamu. Aztán rám nézett. “'

— Mi a fenétől félsz?

Erősen tartottam a krumplit, égette a kezemet. Darabokban jött le a héja. Pirosak lettek az ujjaim.

— Mi lesz, ha én is megégetem magam?

— Akkor megégeted.

Jurával ez épp Mezificiben történt meg. Főleg ezért haboztam.

— Micsoda?

Felém nyújtotta két széles tenyerét. A repedésekben megült a szénpor, de égett nem volt.

Nem adtam meg magam.

— De hogy jövök én ahhoz, hogy te ilyen áldozatot hozz értem?

Jura legyintett.

— Te tetszel neki, és én kívánom, hogy neked sikerüljön.

— Csodálatos vagy.

Válasz helyett Jura megint a szemem elé tolta a tenyerét.

— Mindazok után, ami történt... — ráztam meg a fejemet,

— Azzal ne törődj. Nem mindegyik sikerül így. Egyetlen balsiker nem kedvet- leníthet el bennünket.

Jura meghámozott egy krumplit. Megégetne a száját. Felszisszent, és a homlokát ráncolta.

Hátam mögé nyúltam a fűbe.

— Itt a sör, az édesanyám küldi —■ mondtam, és a zsebemből elővettem a nyitót.

Jura felvidult. Látni lehetett rajta. Nagyot húzott az üvegből, aztán felém fordult.

— Ne félj tőle. Az első lépést már megtetted. Szépen sikerült.

Két kezembe hajtottam a fejemet.

— A végén még elveszem.

Jura kék tekintete belém fúródott.

— Miért ne? Vicces lenne.

Akarta, és nyomába is szegődött a bal- szerencse. Többet nem beszéltünk róla, egymaga próbált egyenesbe jutni.

— Nekem nem sikerült — szögezte le végül.

A kertünkben édesanyám teregette a kimosott ingeket. Jura megfogta a sörösüveget, füttyentett, és amikor édesanyám arca kissé meglepetten előbukkant a kosár mögül, meglóbálta az üveget. Édesanyám a tegnap estére gondolva, megfenyegetett bennünket.

— Fütyülni tudsz — dicsértem meg és ögszekuporodtam. Estére lehűlt a levegő. A Beőva is éreztette közelségét.

— Nem veszejtem el magam. Majd megint füttyentek — mondta mosolyogva.

— Nem megyek oda. Szó se lehet róla.

Jura nagyot fújt.

— Lehet, hogy elszalasztod a szerencsédet.

Felcsattantam.

— Akkor elszalasztom!

Jura ezt nem bírta megérteni. Megneheztelt. Ingerülten szétkotorta az ággal a tüzet. A krumplit már mind megettük.

Ekkor rám nézett jól ismert ravaszkás tekintetével. Várakozóan figyelte az arcomat.

— Nála van a szájharmonikád.

A homlokomra csaptam. Hát ezért kerestem hiába egész Mezificiben! Már le- montam róla.

— Lenkánál van?

— Nem is nálam — dünnyögte Jura, és megborzongott. — Mihez kezdenék az összenyálazott szájharmonikáddal.

— Vesz egy újat, ha játszani merészel rajta — dühödtem fel, és fenyegetőn ráztam a kezemet Roznov felé.

— Nem játszik. Megígérte. És Lenka megtartja az ígéretét. Majd meglátod.

Elnevettem magam. Jura még egy nagy csalódás után is hisz az embereknek. A sárkány magasan lebegett a Mezirí- cí felett úszó felhők között, Lenka azonban már nem volt olyan messze.

— Nem szeretem, ha idegenek játsza- ' nak a harmonikámon.

— Tudom jól, milyen vagy. Különben nem hoztalak volna össze vele — mondta Jura, és felállt.

Azt el kell ismernem, hogy jól kitervelte a dolgot. Nyilvánvaló volt, hogy valóban szeretné, ha összejönnénk Lenkával. Állt, és Mezirící felé nézett. Aztán belefogott egy énekbe. Ez volt az orvosság. A dalok és a vavrineci bor.

jk

Ennek a csárdának

1

piros a teteje,

De hamis a szava, Ki fölépítette.-- Kár, hogy nincs itt a harmonikám — sóhajtottam.

Jura felém fordult, és fölemelte a mutatóujját.

— Elmész érte. Különben megharagszom.

És újra tele tüdőből fújni kezdte a nótát. De hamis a szava, ki fölépítette, szálltak a szófoszlányok Mezirící felé.

— Épp ettől tartok — mondta csöndesen.

Jura tudta.

— Azért ne félj — kiáltotta —, nem fogsz belehalni.

Mezifíőí háztetői acélosan fénylettek az alkonyaiban, piros színük elhalványult. Az egyik alatt lakott Jura kedvese. Jura hátat fordított a városnak.

— Csak semmi érzékenykedés. Én is abbahagyom. Nagy károsodást idéz elő a fejben. Az ember elajándékozza a harmonikáját, és azt se tudja, kinek

— Majd megnősülsz te is. Jura — mondtam, hogy felvidítsam.

Lenézett rám onnan a magasból, és megvakarta az állát. Ismét érdes lett a hangja.

„ — Nem bánok semmit. Egy napot, egy éjszakát se. Semmit. Szép volt. Leszámítva a végét.

Ezzel az ügyet egyszer s mindenkorra lezárta.

" Édesanyám kiment az udvarra. Észrevettük. Levagdosta télire az ablak alatt nőtt napraforgókat. A tányérnyi fejek egymás után hullottak a földre. Többé már nem

fog bosszantani, hogy egyik-másik magasabb, mint én. Azután édesanyám kiment az útra. A Beőva felől hűvös légáram csapott felénk.

★ ★ ★

A küszöbünkön ültem, és halkan dúdol- gattam a- Jurától hallott dalt Magamnak énekelgettem, és közben Lenka járt az eszemben. A hangom alig hallotszott el a kútig. Az ablak alatt hevertek a lefejezett napraforgók, a kertben kiteregetett ingeimet lengette a szél. Édesanyám lassan ballagott a Becva felől. Belépett a kapun, és megállt mellettem.

— Nem találtad meg a szájharmonikádat?

Meglepődtem.

— Hogyan jutott eszedbe a szájharmonika?

— Máskor szünet nélkül játszol, még a Becva partján is hallani. Ma meg semmi. Csend van.

Kinyújtottam magam elé a lábamat.

— Nem találtam meg.

— Veszel másikat?

Bólintottam.

— Pedig igen szeretted.

— Még most is szeretem — öntött el az indulat. — Nagyon megszoktam.

Édesanyám eltűnt a fák között, és leszedte a száraz ingeket a száritókötélről. Csak az ingek fehér foltjait láttam a sötétben. Lehullottak a kötélről, egyenesen édesanyám kezébe.

Édesanyám újra mellettem állt, karján az ingekkel.

— Lenkánál van — valloftam be.

Édesanyám meglepetten húzta fel a

szemöldökét.

— Lenkánál? Lenkának adtad a száj- harmonikádat?

Az igazság nem ez volt, de nem szóltam. Furcsa volt az egész história. Az én harmonikám és Lenka. Egyelőre még én magam se láttam tisztán a helyzetet.

— Különben nem jönne el.

Édesanyám rám nézett. Az ingek útját

állták a tekintetének.

—■ Szombaton hozza vissza.

Édesanyám lesimította a legfelső ing gallérját. Mereven állt a keményítőtől.

— Szereted Lenkát?

Összeráncoltam a homlokom, azután elmosolyodtam.

— Rendben van, Jírko.

Fellélegeztem.

— Kimegyek vele a Becvához — mondjam.

A konyhában édesanyám meggyújtotta a villanyt, és kihajolt az ablakon.

— Beszöktettem az ingeidet. Holnap majd kivasalom őket. Ne maradj fönt sokáig, korán kell kelned.

Egyedül maradtam a küszöbön. Az ég sötét volt, elnyelte a sárkányt.

A fiúknak nem sikerült még világosan visszahúzniuk. A napraforgók a földhöz simultak, néha sárgán villanva világoltak a sötétben. Lehunytam a szememet, és újra elkezdtem dúdolni azt a dalt. Lenka mellettem ül, és a küszöbön ott csillog a szájharmonikám. Nem nyúlok utána. A kezemben Lenka meleg tenyerét tartom. Már nem énekelek. Ekkor kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a napokat számolom az ujjaimon. Öt nap van még hátra szombatig. Holnapi már csak négy, holnapután ...

Édesanyám a konyhában beszökteti vízzel az ingeimet. A lámpát leeresztette egészen az asztal fölé. Idáig hallom a víz loccsanásaif. Jura már biztosan Krasnóban van. Mezifíöl alszik. Szél lengedez a Becva felől. Valahol Roznovban Lenka tesz- vesz. Hallom, ahogy lélegzik, fejét a vál- lamra hajtva.

CSÉFALVAY ESZTER fordítása

Karel Capek:

Nem, semmi bajom, dadus — és ne mondd nekem, hogy aranyos kislányom. Tudom, így szólítottál, amikor kicsi voltam; Lear király meg pöttömnyi fickónak hívott, ugye? Fiút szeretett volna — mit gondolsz, jobbak a fiúk a lányoknál? Regen kisgyermekkorától kezdve puccos kisasszonyka volt, Cor- délia meg... hisz magad is ismered: ne süss rám, napocska, mert elolvadok. Igazi nebáncsvirág. Regan pedig... az ember el se hinné róla: az orrát fennen hordta, mint valami királynő, de mindig csak a maga hasznát leste, emlékszel? Születése óta ilyen volt. Mondd, dadus, hát rossz gyerek voltam én kiskoromban? No, látod.

Mitől van az, hogy az ember rossz legyen? Én jól tudom, dadus, hogy rossz vagyok. Ne beszélj, te is csak azt gondolod rólam. Nekem mindegy, hogy milyennek tartotok engem. Rendben van, rossz vagyok; de abban a dologban, a papa dolgában nekem volt igazam, dadus. Miért is vette a fejébe, hogy magával kell cipelnie mindenhova a száz emberét, és ha csak százan lettek volna: de mindenféle cselédség járt velük — hát ez így nem mehetett tovább. A papát szívesen láttam volna, becsületemre, hidd el nekem, dadus; szerettem őt, határtalanul szerettem, jobb-n, mint bárki mást a világon, de az a száz embere, Krisztusom ... Hisz valóságos bordélyt csináltak a házamból! Emlékezz csak vissza, dadus, lépten-nyomon belebotlott az ember valami lézengő naplopó- ba, vége-hossza nem volt a kiabálásnak, veszekedésnek, és mennyi piszok ... Még a trágyadomb is tisztább, mint a mi házunk volt akkoriban. Hát mondd őszintén, dadus, melyik háziasszony tűrte volna? Parancsolni meg nem lehetett nekik! Nem hallgattak' azok másra, csak Lear királyra... Engem egyszerűen kiröhögtek. Éjszaka meg a cselédlányok után kajtattak, hajnalig mást se hallottam, csak lépéseket, kopogást, ruhasuhogást, vihogást és sikongatást... A herceg aludt, mint a bunda; megrázom, költögetem, hallottad, ember? Ö meg csak azt dörmögi, hogy hagyd őket, és aludj... Képzeld csak el, dadus, hogyan éreztem magam! Te is voltál valamikor fiatal, el bírod képzelni, ugye? Amikor panaszkodtam Lear királynak, csak nevetett: hát, leánykám, legényemberektől mást nem várhatsz. Dugd be a füled, és aludj.

Végül is kénytelen voltam megmondani neki, hogy takarítsa el a háztól az ingyenélőinek legalább a felét, s látod, megsértődött. Hálátlanságról beszélt, meg más efféléről. Fogalmad sincs róla, hogy dühöngött. De hát elvégre énnekem kell tudnom, mit lehet és mit nem; nekik, férfiaknak, csak á becsületükre van gondjuk, de mi, asszonyok, kénytelené : vagyunk törődni a háztartással, a renddel. Űk azt se bánnák, ha olyan lenne az otthonuk, akár az istálló. Hát mond meg, dadus, nem volt igazam? No, látod. A papa meg halálosan megsértődött. Mit is tehettem volna? Tudom én, dadus, mivel tartozom neki, de mint asszonynak más kötelességeim is vannak az otthonomban, a háztartásomban! A papa pedig megátkozott érte. A herceg... Hát ő csak pislogott és hümmö- gött. Azt hiszed, hogy egy szót is mondott a védelmemre? Dehogyis! Hagyta, hogy úgy bánjanak velem, mint valami rossz, kicsinyes, házsártos asszonnyal. Hallod, dadus, abban a pillanatban mintha valami megszakadt volna bennem: én... én meggyűlöltem a férjemet. Tudd meg, gyűlölöm őt. Gyűlölöm! És gyűlölöm a papát is, mert ő az oka mindennek, megértetted? így van ez, hiába; rossz teremtés vagyok, tudom, de csak azért vagyok rossz, mert igazam volt.

Ne beszélj nekem; valóban rossz vagyok. Hisz te is tudod, dadus, hogy szeretőt tartok, ugye? Ha tudnád, mennyire mindegy nekem, hogy tudod-e vagy sem! Azt képzeled, hogy én szeretem Edmundot? Dehogyis szeretem; de bosszút akarok állni a hercegen, amiért nem viselkedett férfi módjára. Gyűlölöm őt, egyszerűen gyűlölöm. Dadus, te el sem bírod képzelni, mit jelent az: gyűlölni! Azt jelenti, hogy az ember rossz, rossz, minden porcikájában rossz. Ha az ember rossz, rossz, minden porcikájában rossz. Ha az ember gyűlölni kezd, mintha egészen megváltozna. Valamikor egész rendes lány voltam, dadus, és derék asszony lehetett volna belőlem; gyerek voltam, testvér voltam, és most nem vagyok más, csak rossz. Téged sem szeretlek már, dadus, és magamat se ... De hisz igazam volt; ha akkor elismerték volna, ma egészen más lennék, hidd el nekem ...

Nem sírok, nem én. Azt se gondold, hogy bánt a dolog. Éppen ellenkezőleg, az ember szabadabb, ha gyűlöl. Azt gondolhatja, amit akar — nem kell visszariadnia semmitől. Tudod, azelőtt nem mertem meglátni a férjemen, hogy undok és ellenszenves, hogy pocakos, hogy papucshős, hogy izzad a a keze; ma mindezt látom, és látom azt is, hogy a papám, az öreg Lear nevetséges zsarnok, fogatlan és agyalágyult vénember — látok mindent. Hogy Regan áspiskígyó, és hogy én, dadus, ho_gy én olyan furcsa és irtózatos dolgokat viselek magamban — régebben fogalmam sem volt róla. Egyszerre jött minden. Mondd, az én bűnöm ez? Nekem igazam volt; nem kellett volna idáig juttatniuk engem. .

... Ehhez te sem értesz, dadus, Néha arra gondolok, hogy képes volnék megölni a hercegét, amikor ott horkol mellettem. Egyszerűen elvágni a torkát egy késsel. Vagy megölni Regant. Tessék, testvérkém, igyál egy kis bort. Hallottad, hogy Regan el akarja szeretni tőlem Edmundot? Nem mintha szerelmes volna belé; Regan olyan hideg teremtés, mint a kőszikla. Csak azért, hogy ellenem tegyen. No meg arra is számít, hogy Edmund valamiképpen elteszi láb' alól ezt a to- tyakos herceget, és megszerzi magának Lear trónját. Biztosan így van, dac^js. Regan most özvegy, annak a kígyónak világéletében szerencséje volt. De ne félj, nem sikerülhet a szándéka! Én vigyázok és gyűlölök. Nem is alszom, csak hogy gyűlölhessek. Ha tudnád, milyen gyönyörűségesen és határtalanul lehet gyűlölni a sötétben! Ha meg arra gondolok, hogy mindez csak a papa konoksága meg egy kis rendetlenség miatt van... De nézd csak, éppen azt a rendetlenséget nem tűrte volna egyetlen háziasszony sem... Dadus, dadus, miért nem látták be akkor, hogy nekem igazam volt?!

TÓTH TIBOR fordítása