Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-28 / 13. szám
II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulójára Háromszáz évvel ezelőtt született a kelet-szlovákiai Borsiban II. Rákóczi Ferenc, a Habsburgok elleni felkelés vezére. A három évszázados születési évforduló kapcsán Rákóczi életpályájának a felidézéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a múlt tárgyilagos meg- elevenítése, az elnyomott tömegek törekvéseinek a bemutatása is, hiszen ők voltak a fejlődés mindenkori hordozói. A Rákócziak családi krónikája szerint 1666-ban volt I. Rákóczi Ferenc „választott fejedelem“ és Zrínyi Ilona esküvője. Az apa, fiának, II. Rákóczi Ferencnek a születését csak néhány hónappal élte túl. Végrendeletében Lipót császár oltalmába ajánlotta családját. A Zrínyi családnak azonban rossz neve volt Bécsben, ezért az özvegy Zrínyi Ilona két gyermekét: Juliannát és a csecsemő II. Rákóczi Ferencet a borsi kastélyból biztonságosabb helyre, előbb Sárospatakra, majd Makovica várába vitte. A Habsburg-ellenes Thököly Imrével kötött második házasságával az udvart teljesen maga ellen fordította. Mostohaapja, a kuruc király — feltehetően — tekintélye emelése céljából a Habsburgok elleni hadjárataiba is magával vitte a kis Rákóczi Ferencet. Thököly sikertelen bécsi hadjárata után kegyvesztett lett a török szultánnál is. A császári seregek ebben az időben egymás után foglalták el a Rákócziak várait és birtokait. Zrínyi Ilona gyermekeivel Munkács várában zárkózott el, amelyet három évig védelmezett a túlerőben levő Habsburg katonaság ellen. A vár kapitulációja után az akkor 12 éves fiút elszakították családjától, és Kollonich Lipót érsek gyámsága alá helyezték. Gyámja, hogy népétől elidegenítse, Jindrichüv Hradecben, egy német jezsuita kolostorban neveltette. 1692-ben azonban nagykorú lett, kivonta magát a gyámkodás alól, majd rövidesen megnősült, s feleségével Magyar- országon telepedett le. Itthon tapasztalnia kellett a nagy nyomort, a népre nehezedő súlyos elnyomást. Osztályának, neveltetésének korlátáit ekkor azonban még részben sem tudta leküzdeni, mert amikor az 1697-es hegyaljai felkelés parasztvezetői a fővezérség elvállalására kérték fel, kitért ez elől és Becsbe távozott. Később azonban Bercsényi Miklóssal és néhány hazafias érzelmű nemessel XIV. Lajos francia királynál keresett szövetséget. Terveit a tárgyalásra küldött francia megbízott elárulta, s ezért 1701-ben a bécsújhelyi börtönbe került A rabságból felesége és az őrzésére rendelt Lehmann kapitány segítségével megszökött és Lengyel- országba menekült. Az ország határához közeli Bre- 2an várában várta ki a számára sorsdöntő fejleményeket. „Könnyen loboghat itt újból ,a lázadás, csak találkozzék ügyes kéz, aki azt élessze“ — jegyezte fel 1702-ben egy külföldi megfigyelő a magyarországi Viszonyokról. Valóban nem kellett sokáig várni az újabb lázadásra. Az 1703-as év elején felkeresték Rákóczit a tiszaháti felkelők vezetői, élükön Esze Tamással, akik megkérték, hogy álljon a felkelés élére. II. Rákóczi Ferencet családja Habsburg-ellenes hagyományai okán személyéhez fűződő országos várakozás, s talán nem utolsósorban az őt ért súlyos sérelmek arra bírták, hogy elfogadja a megbízatást. „Előadták nekem — írja — a nép végső nyomorát, kétségbeesését, amely arra sürgeti őket, hogy jegyvert fogjanak.“ Rákóczi most már megértette, hogy az ország felszabadítására irányuló tervei párhuzamba hozhatók a nép érdekeivel. 1703. május 12-én zászlót bontott, és kibocsátotta híres kiáltványát, amelyben szabadságot ígért mindazoknak a jobbágyoknak, akik mellette harcba indultak a Habsburgok ellen. Felhívására fegyvert fogott az elnyomott magyarokkal együtt az akkori Habsburg-Magyarország többi jogfosztott népe is. A népfelkelésként induló harcnak a vasvillákkal és kaszákkal felszerelt első lelkes közkatonái a magyar, szlovák, ruszin és román jobbágyok és városlakó szegények voltak, akik egyszerre indítottak harcot a saját felszabadításukért és a bécsi udvar ellen. A magyarokon kívül tehát a magyarországi nemzetiségek is hittek és sokat vártak a pro libertate jegyében induló felkeléstől. A modern szlovák tudományos kutatás egyik mai szaktekintélye, Andrej Melicheréik a Rákóczi-felkelés elemzésének kapcsán azt bizonyítja, hogy: „A kuruc korban sokat emlegetett magyar szegénylegények és a szlovák zbojnikok kétségkívül egy társadalmi réteghez tartoznak. Az Sem véletlen, hogy a kor legendás hírű betyárvezérei: a szlovák Juraj Jánosík, a román Pintye Gligor, az ukrán Jan Beca részt vettek a Rákóczi-jelkelés- ben." Bercsényi Miklós levelei pedig arról tanúskodnak, hogy a reguláris kuruc hadseregnek — a népfelkelőkön kívül — külön szlovák ezredei is voltak. Az országhatárt 1703. június 16-án lépte át Rákóczi. „Érkezésem hírére ... — írja — alig lehet elképzelni azt a buzgalmat és örömöt, amely a népet mindenfelől hozzám vonzotta... a félig meztelen nép követte zászlóimat, elhagyta házát és gyermekeit, mindenfelől hozzám sereglett és beállt a katonák közé.“ 1704 végére csaknem az egész ország felszabadult. A kurucok hadisikereinek hírére a köznemesség és a számító, mindvégig ingadozó főnemesség is fokozatosan Rákóczi felé fordul. A harcok tetőpontján azonban már mutatkozni kezdtek a közelgő válság jelei is. A vezetés lassan a később csatlakozó főurak kezébe derült, akik megvetették a népet, és lenézően bántak a népi származású katonai vezetőkkel. A főrangúakon kívül például csak Bottyán János maradt tábornok. A válság kezdetét a gazdasági nehézségek mellett elsősorban az összefogás meglazulása jelezte, amely elsősorban a megoldatlan szociális problémákból eredt. Miután a császári seregek Höchstadtnél megverték a franciákat, a nemzetközi helyzet is kedvezőtlenre fordult. A szerencsétlen kimenetelű trencséni ütközet után katonai szempontból is hanyatlásnak Indult a felkelés ügye. Egyre nagyobb területek kerültek a császáriak és az áruló labancok kezébe. A harcok továbbvitele érdekében összehívott ónodi országgyűlésen — a korábban már vezérlő fejedelemmé változott — II. Rákóczi Ferenc az ország függetlenségi nyilatkozatával egyidejűleg detronizáltatja a Habsburgokat. Hadiadót vetett ki a nemességre, és minden erejével megkísérelte a harc sikeres befejezését. Ebben az évben érte el a legnagyob külpolitikai sikerét is azzal, hogy szövetséget kötött Nagy Péter orosz cárral, aki katonai segítséget ígért Rákóczinak. A svédek támadása azonban megakadályozta a magyar-orosz szövetség gyakorlati megvalósulását. 1711 februárjában Rákóczi maga indult a cárhoz, mert abban reménykedett, hogy a svédek legyőzése után az orosz segítség új fordulatot tud adni az összeomlás előtt álló felkelés menetének. Ezt a reményét is meghiúsította a törökök hadüzenete, és az orosz—török háború kirobbanása. Távollétében Károlyi Sándor, Rákóczi beleegyezése nélkül, 1711-ben megkötötte a szatmári békét, amelyben az uralkodó osztály elárulta a kuruc felkelést, de ennek ellenében biztosította magának a birtokait és a császári udvar bocsánatát. A magyar nemesség, miután a bécsi udvarral megalkudott, fokozta mind a magyar, mind a szlovák, ruszin és román jobbágyság kizsákmányolását. Ezért Rákóczi szétszéledt katonái, az üldözött szegénylegények — kisebb csapatokba verődve — tovább folytatták antifeudális harcukat, amelyhez riég sokáig az elárult és elbukott felkelés szolgáltatta az alapot. A szatmári békeszerződés Rákóczi számára is lehetővé tette a visszatérést, ő azonban nem hódolt a reakciós Habsburg udvar előtt. Inkább az önkéntes számkivetést választotta. Egy ideig Nagy Péter cár vendégeként, majd XIV. Lajos francia király udvarában élt. Mivel — tévesen — azt remélte, hogy az osztrák—török háború lehetőséget nyújt a szabadság- harc újbóli megindítására, 1717-ben Törökországba ment. Váratlanul megkötött pozsareváci béke után azonban utolsó nagy reménye is szertefoszlott. A Márvány-tenger partján levő Rodostóban telepedett le. Itt élt, elszigetelten hazájától 1735-ig, haláláig. Hamvait később hazaszállították és a kassai dóm sírkamrájába helyezték. Rodostón ma múzeum őrzi Rákóczi és bujdosótársai emlékét. A Habsburg-ellenes felkelés szempontjából nagy jelentősége volt Rákóczi személyének. Egyénisége — hibái, korlátái ellenére is — erős és maradandó hatást gyakorolt kortársaira és az utódokra. Dr. PÁRKÁNY ANTAL MILLIÓK - MÜEMLIKVEDELEMRE Szocialista társadalmi rendszerünkben a lenini tanításoknak megfelelően nagy gondot fordítunk á műemlékvédelemre, a haladó hagyományok ápolására. Ami a műemlékek mennyiségét és értékét illeti, a komáromi Járás szlovákiai viszonylatban is a legjelentősebb országrészek közé tartozik. Több értékes régészeti lelőhelyen kívül 214 történelmi, népművészeti és egyéb Jellegű műemléket tartanak nyilván. Karbantartásuk évente jelentős mennyiségű anyagi eszközöket igényel. 1960 és 1969 között műemlékvédelemre a komáromi járásban több mint egymillió koronát költöttek, az elmúlt öt évben viszont már 3 millió koronát fordítottak erre a célra. A legjelentősebb restauráló munkálatok közül figyelmet ér-' demel a Dunamenti Múzeum épülete, amely felújítottan, új helyiségekkel bővült. A többi létesítmények közül említésre méltó ' még a vnb restaurált épülete és az értékes ikonokat tartalmazó pravoszláv templom is. A műemlékvédelem szakaszán jelenleg a legnagyobb problémát az erődrendszer, valamint a volt katonai templom megmentése jelenti. Egymillió koronába került a várnendszer geometriai felmérése. Ezzel lehetővé vált az egész létesítmény’ felújítása. A cél az, hogy a bástya ''és az egész erődítmény muzeális, kulturális, turisztikai és egyéb célokat szolgáljon majd. A következő hónapok egyik fontos feladatai közé tartozik a komáromi NOSZF-té- ren levő 9. számú épület teljes tatarozása. Az átalakított helyiségekben állandó kiállítás nyílik, amelyben a város és a járás gazdag munkásmozgalmi hagyományait dokumentálják majd. Ez év elejétől a járás területén megalakították a Műemlékvédelem Járási Központját. A párt- és az állami szerÜj köntösben a Jókai-kioszk a Szigeten vekkel karöltve, ők irányítják majd a felújítási munkálatokat. A műemlékvédelem egyik fontos területe az értékek propagálása is. E téren elsősorban a Dunamenti Múzeum dolgozói, de más intézmények munkatársai is jelentős munkát végeznek. A járás iskolái számára több ezer példányban 60 oldalas kiadványt jelentettek meg szlovák és magyar nyelven, Komárom és környékének műemlékei címmel. A Dunamenti Múzeumban és más helyiségekben az utóbbi hónapokban is több előadást tartottak, ahöl a tanulók megismerkedhettek a járás műemlékeivel, munkásmozgalmi hagyományaival. Számos érdekes, tartalmas kiállítás is igazolja, hogy a komáromi járásban megfelelően értékelik és ápolják a műemlékeket. BENDE ISTVÁN
