Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-21 / 12. szám
A szovjet fővárosba látogató külföldi rendszerint érzi a bőség zavarát: nehezen tudja eldönteni, hogy Moszkva számtalan nevezetessége közül melyiket tekintse meg. Vannak azonban olyan helyiségek, épületek és más létesítmények, amelyeket semmiképpen sem hagy ki. Ezek közé tartozik az orosz és a szovjet opera, valamint a balettművészet fellegvára, a 200 éves Nagy Színház. A nagyteremben 2000 néző fér el, a kongresszusi teremben pedig 6000, és mégis nagyon nehéz jegyet szerezni bármelyik előadásra. lékezetes siker Glinka Iván Szusza- nyinja, valamint Ruszlán és Ludmillája volt. Néhány évtizednyi megtorpanás és hullámvölgy után a múlt század utolsó évtizedeiben európai hírű bemutatókra került itt sor. Itt tapsoltak Csajkovszkij Anyeginjának, a Pikk dámának, Muszorgszkij Borisz Godunoujának, Borogyin Igor hercegének és más világhírű zeneműveknek. Itt mutatták be a Hattyúk tavát is, amely új korszakot jelentett a balettművészet fejlődésében. A Nagy Színház történetében is jelentős változást jelentett a proletariátus győzelme. 1917 októbere után a társulat már nem a kiváltságosoknak, hanem a dolgozók tömegeinek nyújtott felejthetetlen művészi élményt magas színvonalú produkcióval. Ekkor alakult ki fokozatosan a társulat mai arculata. A művészegyüttes fontos és állandó feladatának tartja a hagyományok ápolását. Ennek jegyében került sor számtalan nemzeti opera és balett, valamint külföldi zenealkotás sikeres felújítására. A hagyományőrzés mellett figyelmet szentelnek az új operák, balettek felkarolására is. A színház művészeti vezetői és művészei nagy érdemeket szereztek a szovjet opera és balett fejlődésében. Nehéz felsorolni a sok emlékezetes ősbemutatót, hiszen számuk több százra tehető. Okvetlenül meg kell említenünk legalább Zolotarjov Dekabristáit (1925), Dzerzsinszkij Csendes Donját (1936), továbbá Hren- nyikov Az anya (1957) és Prokofjev Háború és béke (1959) című müvét, melyek arany betűkkel íródtak be az operabemutatók történetébe. HAGYOMÁNYŐRZÉS ÉS KORSZERŰSÉG 200 éves a Moszkvai .. -.j'-vV;}Nagy Színház Alekszej Maszlennyikov, a Nagy Színház egyik tehetséges fiatalja, aki Len- szkij szerepében vívta ki a szakemberek és a közönség elismerését Két évszázad nagy idő, különösen egy színház történetében. Krónikák, emlékiratok, elsárgult újságok vallanak csodálatos előadásokról, zajos bukásokról, világhírű zeneszerzőkről, operákról, balettekről, énekesekről és táncosokról... Kétszáz évvel ezelőtt P. V. Vruszov jegyző és Af. G. Medoksz színházi ügynök alapította meg a Moszkvai Orosz Színházat, amely kezdetben R. I. Voroncov palotájában működött. Négy évvel később a társulat új épületbe költözött- oda, ahol ma is meglelhető. 1806-tól állami színházként működik. A színház 1821—24 között épült klasszicista stílusú székháza 1853-ban leégett, majd több esztendeig tartó munkálatok után épült újjá s kapta meg mai formáját. A Nagy Színház kezdetben külföldi operákat játszott, s az első időszakban olasz társulatok is rendszeresen felléptek az épületben. Ám az orosz opera és balett egyre inkább teret hódított, s fokozatosan meghatározta a Nagy Színház arculatát. Az első emVilághírű orosz és szovjet énekesek, balett-táncosok nyújtottak ezeken a színpadokon felejthetetlen teljesítményeket. A Moszkvai Nagy Színház ma is a világ élenjáró opera- és balett-társulatai közé tartozik. Szinte valamennyi európai országban, továbbá az Egyesült Államokban és máshol is elragadtatással méltatták a társulat produkcióit. A Nagy Színház épülete politikai szempontból is jelentős. 1918 bán itt rendezték meg a Szovjetek V. Orosz- országi Kongresszusát, két évvel később itt hirdették meg a GOERLO tervet, és 1924-ben ebben a helyiségben hagyták jóvá a Szovjetunió első alkotmányát. Lenin is többször beszélt ebben az épületben. A televízió jóvoltából rövidesen a világ minden táján több millióan gyönyörködhetnek a Moszkvai Nagy Színház előadásában, s ismét meggyőződhetnek a szovjet balettművészet világszínvonaláról.-i/-/ Az utóbbi hónapok egyik legnagyobb sikere K. Molcsanov új operájának, a Csendesek a hajnalok volt, amely B. V asziljev világhírű kisregénye alapján készült. Felvételünkön az opera epilógusát láthatjuk Olyan, mint a mágnes Mi kell ahhoz, hogy egy színész jó munkát végezzen? Tehetség. Igen. De a tehetségen kívül akarat, ész, szorgalom és munka, sok munka. Azzal, hogy sikeresen befejeztük az iskoláinkat, nem ért véget a tanulás, hiszen fejlődni csak az állandóan és rendszeresen végzett, több éves munkával lehet. Nekünk a munka adja a tudást. A tanulás, az állandó továbbtanulás minden színházi alkalmazott, de különösen a színész számára fontos, hiszen a színházi munka összegezett végső hatása a színpadról, a színészen keresztül történik, hat a közönségre érzelmi és gondolati síkon. Ezért a színésznek el kell raktároznia magában az élet iskolájából tanultakat, a tapasztalatokat, természetesen már az iskolában tanult alapokra - építve, támaszkodva. Így gazdagszik napról napra, évről évre a színész alkata, szellemisége, technikája, tehát a színész belső világa. Az igazi alkotó ember vágya, hogy ezt az összesűrített belső gazdagságot, telítettséget kiadja magából, megmutassa, hasson, szórakoztasson és tanítson vele. Az igazi színész is ilyen ember. E felelősségteljes munka érdekében fontos, hogy a színész az életben és az életből szelektálni tudjon, hogy kellő alapokkal, színházszakmai alapokkal rendelkezzen már a pálya kezdetén is, hogy kellő műveltsége, esztétikai, filozófiai és politikai tájékozottsága legyen. Téves az a felfogás a színészről — sajnos egy-egy színházban még mindig hangoztatják —, hogy egy színésznek csak az érzelmi alapokra kell építenie, és az eszét, a gondolatvilágát nem kell használnia, sőt erről le is beszélik. Ettől rosszabb vélemény már csak az, amikor — sajnos Ilyen is akad — a nagyképű „szakértő“ még meg is állapítja, hogy nem is kell a színésznek az ész; örvendetes, hogy ez a jelenség már egyre ritkábban fordul elő. Még örvendetesebb, hogy ez a vélemény nálunk, a Magyar Területi Színházban is egyre inkább háttérbe szorul, és reméljük, hogy egyre inkább. Hiszem, hogy ez is nagyban elősegíti majd a színpadi munkánkat és emeli a színházi előadásaink színvonalát. Annál az embernél, aki a színész gondolkodását ki akarja zárni a színpadi munkából, annál valami baj van, még ha esetleg a kultúra világa, a színházi élet nyújt is neki állást, kenyérkereseti lehetőséget. Nem tudom elhinni az ilyen személyről, hogy a színházat szolgálja, a színház ügyéért küzd. Ha az ilyen emberekéhez hasonló álláspontra helyezkednénk, ellentmonda- nánk színházi világunk és korunk fejlődésének. Korunkban, amikor már mindenütt az ésszerűségre építünk, nem lehet kizárni a színházi munkát sem az ész irányítása alól. Tévedés ne essék, nem a tehetség, az ösztönök és az érzelmek ellen hadakozok, hiszen eszességünk még nagyon kevés és silány kép lenne a színpadon, hanem a színművész sok esetben figyelembe nem vett gondolat- világáért, gondolatvilágának gazdagsága figyelembevételéért, amire sok esetben nagyon érdemes odafigyelni a színpadi munka folyamán. A gondolkodásmódról beszélve, meg kell említenem a színpadi és a színházi gondolkodás típusát, ami nem azonos az ember általános, mindennapi életben vett gondolkodásával. Egy gyártási folyamat, mondjuk egy üzemnél, előre kitervezett mechanikus alapokra épül, persze ezt a mechanikus alapot gondolkodó, alkotó agyak teremtették. A termelés többi szakasza már a kijelölt sínen, a megszokott séma szerint halad. A színész munkája pedig a próbákon és az előadások alatt is minden színdarabban és szerepen belül alkotás, valami újnak, új embernek, jellemnek, újfajta gondolatoknak a kiépítése. Ez elkerülhetetlenül magával hozza a keresgélő, alkotó gondolkodást. Sokszor előfordul, hogy így a nem színész és nem színházi ember számára egy próbán, egy munkafolyamaton keresztül irreálisnak tűnik a színész gondolkodó-' sa, cselekvése.' Ebből adódóan azután az igazi színész számára, aki szívvel-lélek- ke! a színpaddal, a színházzal él, furcsának tűnik és idegesítően hat, ha egy színházon belül ez a mechanizmus itt- ott felüti a fejét. Meggyőződésem, hogy a színházi munka minden területén fontos az élénkség, a rugalmasság, mert ez az adott darab színvonalát, és ezen belül a színész teljesítményének a színvonalát segíti elő. Előfordulhatnak gátló erők; rossz viszony a színházhoz, érdektelenség — legyen ez a színház bármely alkalmazottjánál —, mind gátlóan hat a színész teljesítményére, és természetesen az előadások színvonalára is. Sztanisz- lavszkij szerint „Egy próbán az alkotó hangulatot megteremteni nagyon nehéz, de nagyon könnyű azt elrontani“ — ez így igaz, és ehhez a rontáshoz a színház egyetlen dolgozójának sincs joga, sem a magatartásával, sem a felkészültségével. Ez mind rombolóan hat a színház összmunkájára. Ezért fontos, hogy egy színházban minden dolgozó színházi emberré váljék, érdeke legyem a színház előmenetele és színvonalának fejlődése. A színésznek szuasege van a szabadságra, az alkotó szabadságra, a hitre, a bizalomra, hogy a színház vezetői bízzanak benne, figyelemmel kísérjék a munkáját és fejlődését,, vagy hogy a visszafejlődésre vagy az egyhelybento- pogására figyelmeztessék a színészt, és hogy ennek kiküszöböléséhez segítséget kapjon. A színész a színpadon nem látja magát, csak az agya és az érzésvilága van bekapcsolva, vizuális formában nem tudja ellenőrizni saját magát, képileg nem látja egészében a színpadot. Ha valami nem stimmel, mi színészek sokszor mondjuk, így nem érzem jól magamat a szituációban, és ez kevés. Ezért van óriási szüksége a színésznek a rendezőre, a dirigensre, aki segít a színésznek, akiben megbízhat a színész, hiszen a rendező látja egészében a ’darabot ritmusában, tisztaságában. A rendező lentről, a nézőtérről jobban látja a színdarab eszmeiségének a tükröződését,v és a rendező segít a színésznek a mondanivaló és a jellemből adódó sajátságos gondolkodás plasztikus színpadi megformá- ásában. A rendező előnyben van a színészszel szemben, mert lentről, a nézőtérről látja a színpadot, és ezt az előnyt kihasználva segíthet a színész munkájában, a szerepek felépítésében. Á színésznek úgy is sok mindenre kell összpontosítania, kezdve a szerep „lelkének“ birtokbavételétől a beszéd, a mozgás a gondolatvilágon keresztül az eszmeiség tolmácsolásáig, és mindezt együttvéve, előadásról előadásra való kivitelezéséig és majd a többszöri reprodukálásáig. Ennek érdekében fontosnak tartom, hogy a próbák alatt jó közérzet uralkodjék a színpadon. A jó közérzet kialakulásának érdekében a rendező nagyon sok mindent elkövethet a viselkedésével, felkészülésével a próbára, s a próba alatt a színészhez való viszonyával. Hogy mennyire veszi figyelembe a színész önállóságát. ötleteit, gondolkodását, fantáziáját, és a próbák egyes stádiumaiban a színész előrehaladását. Minderre szüksége van a színésznek, hogy a gondolatok, a dialógusok párviadalát, az érzések kibontakozását meggyorsíthassa, elősegíthesse. A színésznek tehát szüksége van a rendező ösztönzésére. Minden színésznek szüksége van erre az ösztönző erőre, hogy odafigyeljenek a jól megoldott jeleneteire, szerepeire, mert ez örömet jelent, és az odafigyelés fokozza a színész játékos kedvét. A játékos kedv megőrzése nagyon fontos. (A rendezőnek is nagy örömet jelent az, ha egy darabot sikerül jól eljátszani a színpadon.) Tiszteljük a színész játékos kedvét, nem szabad visszaélni vele. mert ez tönkreteheti az érzékenyebb színész lelkét. A színész olyan, mint a hangszer fel lehet, de le is lehet hangolni. A színész munkájára nagy hatással van a színpadi tér, aminek tervezésénél szintén nem ártana a színész véleményét is figyelembe venni. A rendező, a tervező és a színész fantáziája együttvéve eredményesebb, és a színész számára sok esetben jobb, otthonosabb színpadi teret, környezetet biztosítana. A színpadkép, sajnos, már hónapokkal a próbák kezdete előtt elkészül,' amikor a színész talán még nem is tudja, hogy mit játszik a darabban. Ezt nem tartom helyesnek, mert kizárja a közös alkotómunkát, márpedig a színház igazán közös művészet. Az egyik alkotómunkája nagyon kihat a másik ember munkájára Nagyon fontosnak tartom a jő megértést a színész és a rendező között, és azt is, hogy jó viszony legyen a színész és a színház igazgatósága, vezetősége és a színház minden dolgozója között, mert csak ez segíti elő a közös színvonalas alkotómunkát. A színész „csak" színpadiul gondolkodik, ha jól gondolkodik a munkája közben. Minden színész tudatosan vagy tudat alatt, mikorra hozzálát a koncentrált színpadi munkához, levetkőzi, kikapcsolja a magánéletét. A színház kapuját átlépve, még lehet mérges, jókedvű, álmos, friss, családi, hétköznapi gondokkal tele, de a színpadhoz vezető út minden szakaszán mindig valami leválik, valamit ledob a' hétköznapi énjéből. Hogyan? — Elmondja gondjait, örömét a kollégáinak — (az örömét ritkábban, mert ettől lehet, hogy a kolléga kap dührohamot —) és a reggeli beszélgetésekkor egyre több szó esik a színházról, a szín- t pádról, arról a színdarabról, amelyet éppen próbálunk. Végül csak a színpad marad a saját bűvkörével. Mi, színészek ezt a bűvkört „fertőzésnek“ hívjuk. Igen, a színpad, a színház „megfertőzi“ az embert, a színészt, a rendezőt és a többi munkatársakat is. Ez a jó értelemben vett színházi fertőzés, vonzódás, ami olyan, mint a mágnes — szükséges. Szükséges, mert színházat csak megszállottan lehet csinálni, csak megszállottan lehet a színházban dolgozni. Akire nem hat ez a mágneses vonzás, az# biztos, hogy eltévedt, nem a színháznál* a helye. HOLOCSY ISTVÁN
