Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-14 / 11. szám

1 a sötétkék, égszínkék, zöld, majd valóan fehér partot, s e nyugtalan fény- n minden alkalommal előbukkant egy lérlő ház, amely mintha bádogból ké- ilt volna, fekete ablakszemeivel. Csak egyik alsó ablak volt világos, a lám- sárga fénye még a villámlások köz- a sem hunyt ki. Olyan hívogató volt, ugalmat, csöndet ígért.

,Ha rá hallgatok, semmit se tudtam !na kitapasztalni, és megérteni“ — adóit dühösen az asszonyra a férfi, agy ezt az ablakot nézte.

\ partnál erősen csapkodtak a hullá- k. A görbe égerfa meghajlott, mellét szélnek feszítette. A hullámok konyádén és hanyagul borították el a taj- ;os vizükkel, rángatták, verték, elmos- : a ragacsos agyagrögöket, amelyekbe an görcsösen kapaszkodott. Göcsörtös ti a szélben a tó felé hajlottak, mint- megpróbálnák visszatartani és nem ngedni a tavat a partra.

imber, aki a járástól jött. — Ez a ikendős gyerek, akit Pestről vissza- tek? — kérdezte. — Jól tetted fiam, eljöttél. Mondd meg otthon, hogy m, jóravaló gyerek vagy ...

Az isten, aki kitalálta az egészet! bajos Mihály visszafelé egész úton mkodott. Az avatás után a többiek mnyal a vasútállomásra mentek ün- lni, Olajost pedig a hét gyerekkel irányították.

afelé szánkóval mentünk az állo- g, s onnan gyalog, a talpfákon, a ;. A szánkó persze nem várt ránk, állhatták ott a lovak a hidegben. ;afelé, gyalog, inkább a rövidebb választottuk — a hídtól kanyargó tyeken indultunk haza. Ami nyáron íy, az ilyen nagy télben bakancsok ita csapás. Megfagyott lábnyomok- lépegettünk, s a kérges hó olykor tkadt a lábunk alatt, megmerültünk bán, mint az őzek, erdei állatok. — közületek valaki tanító lenni? — 3zte Olajos. Egyikünk se akart. —

> legyetek — mondta. — Az ember enki lába-kapcája. — Ha nem hall- : anyámra, hentes lettem volna... ti dolgozik az ember, mindig

.. melegben van... A tanító meg kólában rabszolga, s azon kívül is tor vezénylik. Pesten is ezt csinálják utókkal? — kérdezte tőlem. — Pesnem — válaszoltam bizonytalanul. ;azad lehet — dünnyögte —, ott

> nem nekik kell szervezni, agitálöregember — aki tegnap érkezett aba — tántorgott szembe velünk az yen. — Szerencsétlen, forduljon i, de azonnali — kiabálta Olajos, esik, aztán nem tud felkelni — ... ec, megfagy, vége ... Érti? öreg részegen vigyorgott, nyúl kált s felé, mint a medve, ha innivalót i látogatóktól. A tanító keze elől kitérni. Olajos végre lekapta, meg- s kényszeritette vissza, a falu felé, 3ttünk mi is. — Ezért akartam hen- enni, mert ilyen erős vagyok — e Olajos. — Mire jó egy földrajznak, hogy erős? ... Semmire ... Elem én, ha nagyon akarja, de itt 1 — kiabált mérgesen a kapálózó 3. — Én tudom, mit tesz a hideg, ttem már hazafelé mínusz 40 fok- * Egyedül nem bírja az ember, öreg kiszabadította magát, s bele- a mély hóba. Derékig süppedve

Összeszedte horgászbotjait, vállára dobta az evezőket, visszanézett a tóra, de nem látta. Szuroksötét volt. Ekkor újabb villám lobbant és mindent bevilágított: a tavat, a szigetet és a hullámok hátán táncoló, töméntelen sok, ragyogó fénysziporkát. Most a partról a tő a maga komor mogorvaságában már félelmetesnek látszott, de csak a partról. Ott kint, a tó hatalmas tükrén ilyen volt. A férfi ismerte.

A feleség várta. A lámpával elébe sietett. Megállt előtte, vizesen, homlokára hulló nedves hajával, mellére tapadó vizes ingében.

— Istenem, ugye megmondtam, hogy vihar lesz — mondta az asszony, hangjában nehezteléssel és boldog megbocsátással.

bámult ránk elégedetten dödögött, s látszott, ha utána megyünk, tovább menekül. — Ember, térj észhez! Itt maradsz a hóban. Ha fújni kezd a szél, véged ... — kiabált reményét vesztve Olajos.

Valamelyik gyerek havat gyúrt össze, az öreghez vágta. Szállt a hóbomba, szikrázott a sok jégkristály. Az öreg mormogott csak, s ügyetlenül törülgette magát. A szája körül összekevéredett a nyála s az olvadó hóié, s ráfagyott a bajszára. Lélegzetének kicsapódó párája dérként ült vissza a szemöldökére.

Otthagytuk végül. Olajos kesergett, hogy ez az ember is az ő bajának jött. Miért nem ment a rendes úton, a vasútállomás felé, s találkozott volna a hivatalos emberekkel.

Részeg embert nem ér baj — vigasztalta magát, s ahogy visszanéztünk a falu aljából, úgy látszott, mintha ez igaz is lenne. A nagy fehérségben az öreg már a vasúti hídnál imbölygott.

— Hová mehet onnét? — töprengett rosszkedvűen Olajos. — Talán az állomásra — derült fel. — Legalább megzavarja az italozást! . . .

Mire hazaértem, már .nem is fáztam, a csontjaim fájtak. Hideg vízzel mostak le, s ágyba fektettek, hogy kiizzadjam a nagy átfázást. Bódultán aludtam. Össze- keveredétt bennem a pesti kudarc, a délelőtti menetelés a hidegben: ott álltam én is a csavargó mellett a hóban, s kezek nyúltak felénk, de mi — akárcsak a vízben — inkább gázoltunk a mélység felé. csak el ne érjenek.

Ha a velem-korúak nem is, néhányan az öregek közül emlékeztek a falvak közt kódorgó öregemberre:

„...a háborúban sérült meg, s amikor jött a hideg, mindig mennie kellett, hajtotta a „vándorösztön“, járt faluról falura, mintha menekülne."

„... azelőtt kupec volt, nagyon értett a lovakhoz, s mikor látta, hogy a lovai tönkremennek a tsz-ben, inni kezdett s csavarogni...“

„... a felesége elszökött egy kéményseprővel, otthagyták a gyerekei is, ő meg restellette ezt, s járkált mindenfelé, hátha megtalálja az asszonyt...“

A „ballada“ F. néni hagyatékából került elő. A verselgető öregasszony csikorgó, adatfelsoroló rigmusaiból én is hallottam néhányat gyerekkoromban — esküvőn vagy temetésen. Az iskolások, akik most megtalálták a csavargóról szóló rigmust s előadták mint népballadát

— Látod, nem hittél nekem — mondta elégedetten az asszony, miközben fölakasztotta a férfi viharkabátját.

— Talán rosszat akarok neked? ...

— Dehogy, ugyan, hogy mondhatsz ilyet. — Még csak vitatkozni sem akart vele. Minek beszéljen arról, amit ő átélt és megértett? Lehet, hogy ez az asz- szonyt csak aggasztaná. Hadd gondolja csak azt, hogy igaza van, hogy a férfi ugyanolyan számára, mint amilyen azelőtt is mindig volt.

Az ablakon túl, a sötét homályban változatlanul lobogtak a villámok, dör- gött az ég, dobolt a zápor a tetőn. A feleség minden dörrenésre összerezzeni és ijedten nézett a férjére.

A férfi *az ablaknál állt, és feszült figyelemmel nézte a viharos éjszakát. A felesége ránézett és lassacskán megnyugodott.

ARVAY JÁNOS fordítása

— azt hitték, valami „hősről, szabadság- szerető emberről szavalnak. Nekik mindez „nagyon régen“ történt, még az ő születésük előtt.

... abban az évben későn jött a tavasz. - Március végén terjedt el a hír — halottat találtak a mezőn. Tudtam, nem lehet más, csak az öregember. Néhány szór, ha akadt lovaskocsí, kiszekereztem az állomásra, hátha hallok valamit.

Április közepén jártunk már, mikor az állomáson kódorogva, felfigyeltem két pályamunkás beszélgetésére.

— Ott lelték meg a szárak között — bökött az öregebb a vasúti híd felé. — Oda húzódott a szél elől ...

Talpfákat raktak hajtányra. Óriási fo gokkal rakták el az olajjal átitatott vastag fát. meghíntáztatták a levegőben, s egyetlen, begyakorlott mozdulattal fellendítették a széles, vaskerekű járműre. Amíg társa igazgatta a felrakott fát, a másik rátámaszkodott a szerszámra, s a vasúti híd felé nézett.

— Pedig, ha még száz métert jön, beér a melegedőbe — állapította meg.

A fiatalabb is abbahagyta a munkát.

— Az is lehet, hogy az állomásról jött.

— Nyilván gondolkodott már az eseten.

— Az ember nem érez semmit, inkább mintha zenét hallana ... Aztán lefekszik pihenni. Akik a Dontól hazajöttek, így mesélik.

Füleltem hang nélkül.

— Hát ez most már pihenhet, szegény.

Hallgattak egy sort. Áprilishoz képest

erősen sütött a nap, mintha most akarná pótolni, amit télen elmulasztott.

A talpfák erős olajszaga szállt a levegőben.

— Azt- beszélik, valami csavargó volt... Ogymondottan bolond ...

— Bolond kellett hogy legyen, ha ilyen hidegben útnak indult — hagyta rá a fiatal.

— Lehet, muszáj volt menni neki — vette védelmébe a halottat az idősebb pályamunkás.

— Most már nincs baja — zárta le a témát a társa. — Most már nincs neki muszáj — nyúlt az újabb talpfa után.

Dolgoztak, tempósan, szuszogva, hang nélkül. Szakszerűen, mint két sírásó, Koppant a fa.

A napsütés meg, mintha bolondította volna a természetet, apró rovarokat csalt elő. Zümmögtek, játszadoztak, kavarogtak a langyos tavaszi szélben.

Vszevolod Malasenko:

Az új szerepem szövege mindössze egy oldalnyi. Epizódszerep, mely világosan és sok érzelemmel van megírva.

Egy vasutasnak öltözött fiatal hadnagy ejtőernyővel pontosan a fasiszta német hadsereg vezérkarának közelében ér földet. Fejbe verve, meg- kinzottan ül a börtöncellájában, várva kivégzését. Ez a darab címe is: Kivégzés előtt. A kivégzésre azonban nem kerül sor, mert sikerül megszöknie egy német pártfogójával.

Az egyik próba alkalmával odajött hozzám a durab szerzője:

— A hős, akit maga alakít, itt él Moszkvában. Most beteg. Elvittem neki a darab kéziratát, hogy olvassa el. Itt a telefonszáma. Andrej Platonovics a neve. Bizonyára sok érdé kését fog mesélni.

Nagyon megörültem énnek a ritka véletlennek, hogy személyesen meg- ismerkedhetem a hőssel, akit alakítok. Még aznap este felhívtam Andrej Platonovicsot, bemutatkoztam neki, és ő meghívott a lakására.

Egy idősebb asszony fogadott, és bevezetett egy kis szobába. Néhány percre magamra hagyott jó néhány háborús fényképpel. Aztán visszajött és letette elém a darab kéziratát.

— Sajnos, Andrej Platonovics nagyon rosszul érzi magát. Annyi ereje sincs, hogy beszélhessen önnel — mondta, és halkan becsukta a beteg szobájának ajtaját. — Nem is szóltam neki, hogy maga itt van. De minek is? Egy oldalnyit ilyen életről! Hol vannak a Volga menti lövészárkok? Hol a kurszki támadás? Nézze csak — mutatott a könyvespolcra. — Könyvek a barátairól, a harcostársairól. Egész kötetek, minden harc részletesen leírva, őrőla meg esetleg annyi: „a kép bal oldalán“. Mondja meg a színházban: az ő életéhez méltatlan egy nyúlfarknyi történet. Viszontlátásra! — és átadta a darab kéziratát.

Zavarba jöttem, próbáltam megma gyarázni, hogy én erről mit sem te hetek, nem én vagyok a darab szerző je. A beteg szobájából erős köhögés hallatszott, engem pedig szó szerint kitessékeltek.

A találkozásból, ismerkedésből, be szélgetésből nem lett semmi. Pedig úgy szerettem volna mindent megtudni a hősömről. Elmentem a könyvtárba, kikerestem azokat a könyveket, amelyeket Andrej Platonovics könyvespolcán láttam. Átnéztem rengeteg újságkivágást a hábo rú időszakából, és egyre mélyebben megismertem hősöm jellemét, s így egyre jobban mentek a próbák is.

Megtudtam, hogy Andrej Platono vics Sztálingrádnál kezdett harcolni A Sztálingrádi csata után a Volga mellé, a hátországba került, s utána jelentős szerepet játszott a kurszki harcokban. Ott kapta meg az őrnagyi rangot és második kitüntetését. Amikor Berlin közelében megsebesült a jobb karján, rövid időn belül megtanult bal kézzel lőni és rajzolni is. Azt is megtudtam, hogy soha nem ivott vodkát, és a darabban mégis hozták nekem a snapszot... Most már nem iszom meg.

Minden apró jellemvonását, szokását igyekeztem beievinni a szerepbe, de a szöveget nem bővítettem ki egy szóval sem. Gyakran szünetet kellett tartanom játék közben. Ezt a rendező zenével pótolta.

Az előadás nagy sikert aratott. Amikor a német katonával megszök tünk a cellából, zúgott a taps.

Jöttek az ismerős nézők a kulisz- szák mögé és nagy lelkesedéssel és elismeréssel gratuláltak. Eljött And rej Platonovics is a feleségével.

— Nekem azt mondta, hogy mindössze egy oldalnyi szerep van rólam, de amint láttam, az egész életem benne volt a darabban. Köszönöm ön nek — mondta nagy örömmel, és kissé nehézkesen meghajolt.

BELLUS IMRE fordítása

— Igen, neked volt igazad — felelte a férfi ironikus mosollyal, és a padlóra dobta nedves viharkabátját.