Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-14 / 11. szám
«SSsSássscí az év elején hallatott magáról egy fegyveres akcióval, amely a francia katonaság véres beavatkozása következtében ártatlanok életét követelő véres drámává fajult. A szervezet fegyveresei hatalmukba kerítettek egy iskolaautóbuszt, amely francia iskolásgyerekeket szállított. A buszt állítólag Szomáliába akarták szállítani, de a francia katonaság feltartóztatta az autóbuszt és kísérőit. A gyermekrablók a túszok szabadon bocsátása fejében Dzsibuti függetlenségének elismerését és a politikai foglyok szabadon bocsátását követelték. Az elhúzódó tárgyalásoknak a francia katonaság beavatkozása vetett véget — nyolcán, köztük egy túsz, életüket vesztették, többen megsebesültek. Az akció és visszhangja ismét Szo- málipartra irányította a figyelmet. Hol a kibontakozás? Aref és franciabarát klikkje azzal Falu a Szomáliái etnikumban kényszerszabadságra Franciaországba távozó Ali Aref Burhan kormányzótanácsi elnökhelyettes leváltását követelje Párizstól. Louis Ságét, az akkori francia kormányzó azzal próbálta megnyugtatni a kedélyeket, hogy „a francia kormány tanulmányozni fogja a terület továbbfejlesztésének lehetőségeit“. A lakosság azonban már akkor úgy fogadta az ilyen ígéreteket, mint „nesze semmi, fogd meg jól“ biztatásokat, s a zavargások tovább folytatódtak. Nem véletlenül jegyezte meg akkor a haladónak nem mondható Le Monde: „Meddő gondolat, hogy egyes függő területeket örökre elkerülheti a felszabadító mozgalom, amely lázba hozta a „harmadik világ“ országait és különösen az afrikai földrészt... A tengerentúli terület státusa, amelybe Francia Szomálipart lakossága nyolc évvel ezelőtt beleegyezett, elkerülhetetlenül, csupán egy szakasz a gyarmati helyzet és a többé-kevésbé széles autonómiával rendelkező, ha csak nem független kormányrendszer között“. A Monde ebben az esetben tehetséges jósnak bizonyult, mert az afa- rok és isszák népe valóban ezen az úton halad, csak sok nehézséggel és akadállyal kell még megküzdenie. Ki kit képvisel? De Gaulle látogatását követően, 1967-ben, népszavazást rendeztek, de á 125 ezer lakosból csak 67 ezret ismertek el francia állampolgárnak, Dzsibuti, amely valaha jelentéktelen falu volt, amíg a tavaly elhunyt, megdöntött etiópiai uralkodó, Hatle Szelasszié az állampénztárba nem nyúlt és néhány francia tőkés érdekeltséggel egyetemben megépítette a tengerpartot és Dzsibutit összekötő közel 800 kilométer hosszú vasútvonalat. Dzsibuti őrszem volt a Vörös-tenger déli bejáratánál, vigyázott az ázsiai francia birtokok, gyarmati területek biztonságára, de idővel elvesztette jelentőségét, összeomlott a francia gyarmatbirodalom is, a közel-keleti háború megbénította a forgalmat e tájon, s Dzsibuti mint kikötő jelentősége csak azóta emelkedett valamelyest, amióta a Szuezi- csatornát ismét megnyitották a nemzetközi hajóforgalom előtt. így is a két szomszéd ország, Etiópia és Szomália szempontjából van nagy jelentősége. Ezt a fejlődést tükrözte a terület elnevezése is. A gyarmati időkre emlékeztető Francia Szomálipart elnevezést az „afarok és isszák földje“ váltotta fel, ma pedig a legnagyobb város után Dzsibutiként emlegetik. Fejlődési szakaszokat jelzett ez az elnevezés: a gyarmatból fokozatosan tengerentúli területté (1946), majd „korlátozott önkormányzatú“ területté (1958) „léptették elő“ Francia Szomálipartot. A függetlenség küszöbén Mint látjuk, Dzsibutiban különféle érdekek szövik át egymást, olykor H a babonások volnánk, valamilyen fatalisztikus összefüggést vélnénk felfedezni francia államférfiaknak az egykori, Francia Szomálipart néven ismert' gyarmaton, Dzsibutiban, az afarok és isszák földjén tett látogatásai és a velük egyidőben megnyilvánuló zavaró jelenségek — plasztikbombák robbanása, zajos tüntetések stb. között. Ilyen meglepetésekben volt része annak idején De Gaulle köztársasági elnöknek, majd utódának, Pompidou elnöknek, és a jelenlegi elnök, Giscard d’Estaing sem kerülte el a kínos incidenseket. A világsajtó tükrében ez mindig úgy festett, hogy a magáról alig- hallató, talán elfelejtettnek hitt egykori gyarmat (23 ezer négyzetkilométer) ilyenkor felriadt hosszú álmából, hangoskodott egy darabig, aztán újra elszunnyadt. Persze minden hasonlat egy kissé sántít. A franciák tettek róla, hogy Dzsibutiban a fejlődés mindenkor a „rendes mederbe“ terelődjék. Tíz évvel ezelőtt elemi erővel törtek ki a franciaellenes zavargások. Az összecsapásoknak halálos áldozataik is voltak. Az akkori két tekintélyes ellenzéki párt — a Népi Mozgalom Pártja és az Afarok Demokratikus Szövetsége — egyesüléséről tárgyalt és megegyezett abban, hogy a szavazati joggal pedig mindössze 39 ezren rendelkeztek. A lakosság többségét alktotó isszák azaz Szomáliái nemzetiségűek közül mindössze 14 700-an vehettek részt a népszavazáson, az afarok, a másik néptörzs részéről viszont 22 ezren; az . előbbiek a függetlenség megadására szavaztak, az afarok viszont kitartottak Franciaország mellett. A terület helyzetét azonban nem rendezte a népszavazás, a kedélyek nem csillapodtak le, sőt, a két népcsoport még inkább szembekerült egymással. Két szomszéd ország — a Szomáli . Demokratikus Köztársaság, valamint Etiópia, amellyel az afarok rokonszenveznek — szintén bejelentette igényét Francia Szomálipart területére. Párizs a nemzetiségek egymás ellen uszításával, valamint itt állomá- soztatott 8—10 ezer főnyi légiósának jelenlétével elérte azt, hogy további tíz évig elodázhatta gyarmata helyzetének rendezését. Francia Szomálipart valójában mesterséges képződmény. Ezt az afrikai területet mintegy 90 éve foglalták el a franciák, tisztán stratégiai célokból. E területnek nincs, különösebb gazdasági jelentősége, hisz lakosságának zöme, mind az afarok, mind az isszák többsége még ma is nomád állattenyésztő. A Vörös-tengernél fekvő Issza szépség homlokegyenest találkoznak, s Párizs az adott helyzetben igyekszik a maga számára a legtöbbet menteni, amit menthet. Amikor a dekolonizációs határozat másfél évtizedes teljesítését értékelve, az Egyesült Nemzetek Szervezete határozatban felszólította Párizst, hogy Dzsibutinak is adja meg függetlenségét, Párizs nem mondott nemet, számított az elkerülhetetlenre. Katonai jelenlétét azonban nem haj-, landö megszüntetni. Ali Aref, akit cikkünk elején emlegettünk, jelenleg a terület miniszter- elnöke. Párizs jóvoltából emelkedett erre a rangra, s igyekszik is megszolgálni a bizalmat. A vezetése alatt álló Nemzeti Függetlenségi Unió ugyánis Párizs meghosszabított karja, a függetlenséget is csak azóta hangoztatja, hogy Párizs kimondta az igent. Aref ugyanakkor határozottan elutasít bármilyen kapcsolatot a következetesen demokratikus politikát folytató Szomáliával, és inkább az Etiópiával rokonszenvező afar lakosság bizalmára támaszkodik. Éppen ezért támadta a szervezeténél sokkal befolyásosabb Afrikai Népi Függetlenségi Liga. E tekintélyes politikai szervezet ellenzi a franciák katonai jelenlétét, sőt bárminő beavatkozását, még az ország területének Szomália vagy más országok elleni katonai akciókra történő igénybe vételét Is. Ám az említetteken kívül van még két szervezet, amely aktivitásával még inkább bonyolítja a helyzetet. A Dzsibuti Felszabadítási Mozgalom képviselői az afarokra támaszkodnak, és a szervezet központja Etiópiában van. A másik szervezet, a Szomálipart Felszabadítási Frontja rémíti a közvéleményt, hogy Szomália be akarja kebelezni Dzsibutit. Igaz, hogy az egyesülésnek az isszák körében is vannak hívei, hisz egy törzsbeliek a Szomáliákkal, és az is igaz, hogy voltak Mogadisunak ilyen óhajai, de Mohamed Szaid Barré tábornok, Szomáliái államfő nemrégen kijelentette, országa támogatja az afarok és isszák felszabadító mozgalmát, akár egyesülni akarnak Szomáliával, akár külön kívánják élni nemzeti életüket. Etiópia kevésbé önzetlen álláspontot képvisel e kérdésben, az egyetlen tagállam volt, amely az ENSZ-ben Francia Szomálipart függetlenségének megadása ellen szavazott. Addisz Abeba „történelmi előjogokra“ hivatkozik, és a vasútvonal címén gazdasági terjeszkedése -szempontjából szemléli a fejleményeket. Az afarok és isszák sorsuk igazságos rendezésére várnak. Az ENSZ- nek és a békeszerető népek közösségének ezt biztosítania kell. Ügyük legőszintébb pártfogói a Szovjetunió vezette szocialista országok. Mint Brezsnyev elvtárs a XXV. pártkongresszuson, beszámolójában kijelentette: „Most és a jövőben is mindent megteszünk azért, hogy fejlesszük és erősítsük barátságunkat azokkal, akik ténylegesen szintén erre törekszenek. A gyarmati rendszer összeomlása nyomán létrejött államok túlnyomó többségével összefűz bennünket a béke és a szabadság melletti mélységes elkötelezettség, az az ellenérzés, amelyet az agresszió és a hegemónia bármely formájával, az egyik országnak egy másik ország által való kizsákmányolásával szemben táplálunk.“ 1976. III. 1 Cukornádaratás
