Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-14 / 11. szám

a felnő nem közeledett

— Ne menj el... Vihar lesz. — Hangjában aggodalom csengett. Egész nap nyomasztó volt a hőség. Szinte fuldoklóit az ember. És ez nem enyhült, még ezen az alkonyi órán sem.

— Ugyan, dehogy, nem lesz vihar! — A férfi tudta: az asszony mindig aggódik érte, még a széltől is óvja. Örült volna, ha maga mellett tarthatja, a négy fal között. Szereti. De valahol a szeretetnek is kell hogy határa legyen... A férfi felnézett az égre. A távolban, az erdő fölött alacsonyan függő, elnyúlt formájú, sötét felhő látszott. Mozdulatlan volt, mintha elszunnyadt volna.

— Ne menj el... Vihar lesz ... — Az asszonv odaadóan és könyörögve nézett rá. Tompa csönd ölelte körül őket, minden hangot megszelídítve. Hallgattak a madarak, hallgattak a kutyák. Hallgattak a fák, füvek. — Nagyon szépen kérlek ...

A férfi is érezte, hogy vihar lesz. És máskor talán nem is indult volna el. De most már torkig volt ezzel a gondoskodó szeretettel.

— Ugyan, dehogy, nem lesz vihar. — Gyors léptekkel kiment a házból, és leereszkedett a meredek parton a csónakhoz. Egy görbe törzsű égerhez volt kikötve. Az öreg fa göcsörtös, vízmosta gyökerei makacsul kapaszkodtak az agyagos talajba. Betette a csónakba a gergőcsalis botját meg a fenekezőt, viharkabátját az ülésre dobta és ellökte magát a parttól.

A tő tükörsima volt. A víz sűrűnek látszott, akár az olaj. Az alkony fényoszlopa mozdulatlanul pihent a vízen, amelyhez bármennyit evez is az ember,

sohasem ér el. A varjak némán repültek.

A csónak szinte alig hallható csobogással egyre jobban eltávolodott a háztól. A part menti fák, bokrok, amelyek pár perce még egészen jól látszottak, most már sűrű zöld sávvá olvadtak össze és elsötétültek. Csak a vén éger tompán fénylő, görbe törzse látszott még vilá- gosan, száraz, görcsös ágait úgy nyújtotta feléje, mintha visszahívná.

A szigetnél, amelyet zöldellő orvként vett körül a sűrű nádas, teljes volt a csend. Még a nádcímerek sem imbolyog- tak. A víz itt még sűrűbbnek látszott, mint az otthoni partnál. Vajon miért van ez? A férfi a hosszúkás formájú felhőre pillantott. A felhő megnőtt, és úgy látszik, végre megmozdult. De még mindig elég távol volt. Az orrnál és a farnál levő horgonyok hangtalanul süllyedtek a vízbe. A fenekező zizegve húzott el a víz fölött, és az ólomsúly nagyot csobbanva megindult a tófenék felé. A súly sokáig süllyedt, mielőtt a zsinór lelazult volna, akkor feszesre húzta, s úgy maradt. Rágyújtott. Igen. most már nyugodtan lehetett üldögélni és dohányozni, a kapásra várva A múltkor itt, ezen a helyen remek dévérkeszegeket fogott. Hátha most is szerencséje lesz.

A cigarettafüst nem oszlott szét a levegőben — olyan szélcsend volt. „Igen, úgy látszik, mégis vihar lesz — gondolta fáradtan, de magát nyugtatva rögtön így okoskodott: — Majd elvonul.“ Ezt azért gondolta, mert a hosszúkás felhő közben még jobban megnövekedett, az ég jobb oldalát elborította, és bár arrafelé villámlani kezdett, s tompán morajlott az ég — feléje.

A csónak mozdulatlanul pihent a vizen. Nem volt kapás. Ügy látszik, a halak is megérezték a «vihar közeledtét, és elrejtőztek. Pedig ilyentájt szokott mozogni a szélhajtó küsz meg a folyami sügér. Most, úgy látszik, ezek is elhúzódtak valahová. Az alkonyi fényoszlop gyorsan távolodni és kisebbedni kezdett, mintha valami óriás a tóról a partra húzta volna. És amikor egészen a partra ért, hirtelen minden elkomorodott körös-körül, még nagyobb lett a csönd, pedig napszállta után mindig lengedezni szokott a. szél. -De itt, nem tudni miért, szellő se rezdült...

Jobboldalt villám hasította át az eget. „Tizenöt“ — számolt magában a férfi, amíg a dörgés tompa moraja hozzá nem ért, és ekkor megnyugodott. Aztán egészen váratlanul vakító fényű villám., lobbant a feje fölött, és recsegve dördült meg az ég. Felnézett és egy nagy, rongyos szélű felhőt vett észre, amely ki tudja, hová száguldott. A másik felhő is már az első nyomában volt, és már el is takarta hatalmas, ferde szárnyával. Egy .kurta pillanatra a rongyos szélű felhő'és a jobb oldalt sötétlö ég ösz- szeolvadt és hatalmas villámokat szórt szerte, ameddig csak a szem ellátott. A dörgés nem is ért a nyomukba. Csak ide-oda gördült az égen, dörrenve csapva be a felhőajtókat, amelyeken át szünet nélkül- tűzsugarak lövelltek ki. Oda- tönt az ördög tudja, mi játszódott le, a földön, a vizán viszont még mindig csönd honolt.

„Legalább esne az eső“ — gondolta a férfi, s a félelem és szorongó várakozás vegyes érzése lett úrrá rajta. Ekkor észrevette, hogv tőle jobbra valami hosz- szú, csillogó sáv suhan végig. Miég fel sem tudta fogni, hogy mi lehet az, amikor az első nyomában még egy sáv suhant el, de ez már közelebb volt hozzá, a harmadik pedig — valahol az első kettő között. Ezek a sávok ferdén hullottak a vízbe, mintegy kétméteres go- molygó páraoszlopot támasztva. „Mi ez?“ — töprengett kissé szorongva a férfi. És akkor valami erősen s mégis puhán hátba lökte. A csónak is meglódult, s erősen oldalra dőlve, úgy, hogy majdnem becsapott a peremén a víz, gyorsan távolodni kezdett a szigetről. Valami sodorta. Ekkor a férfi, egészen a csónak mellett, csillogó ferde sávot pillantott meg. Felhőszakadás ferde vízsugara volt. Hirtelen minden összezavarodott.

Soha még sehol nem látott ilyen viharos találkozást, mint ahogy a felhőszakadás‘és a tó vize találkozott. Végre együtt! Föntről az eső nyújtogatta hosz- szú vízkarjait, lentről pedig a tó régen földre hullott vize nyújtózott feléje. Összefonódva, szinte forrtak a szilaj elragadtatásban. Már az egész tó fortyogott, kiszabadulva zárkózott nyugalmából és eggyé forrva azzal a szabi gal, amellyel minden elérhető: az földrészek, az óceánok.

„Az öriíág vinné el!“ — gondolt ajzottan a férfi. A villámok most szüntelenül cikáztak és mellette tak le. Szinte hallotta, ahogy sistí kihunytak a habzó vízben. A vil felvillanó fényénél jól látszott a fe dűlt víz fénylő, kétméteres, párolj la, amely fölött egy másik — végtelen vakító fénysávoktól és i fénynyilaktól keresztül-kasul sza ronggyá téiiett, dörgéssel telt fal kedett.

A csónak pedig egyre sodródoh hiszen lehorgpnyoztam!“ — gondi férfi csodálkozva, és csak most di rá, hogy valahová a pusztulás feli ródik, és ha kiabálna is, úgysem h meg senki ebben az embertelen düllétben, s a segítséghívás is hú ló. És ekkor eszébe jutott a felesi az, amit az asszony mondott: „Ne el!“ A csónak csak sodródott. Mej te, hogy valóban elpusztulhat, h összetett kézzel üldögél továbbra csak bámészkodik. Ekkor kihúzta sét, s akár egy hajszálat elmetszi kötelet, amely a csónak falánál le tett horgonyt tartotta, majd átsza csónak orrába, és ott is elvágta i gonykötelet — a csónak nyomban 1 iózni kezdett,. le-fel, le-fel. Most elő az evezőket! Most már a szé árthatott neki. Makacs homlokává! a hátát bökdöste. És bár még m fel-fellobbantak a villámok, meni gött, csapkodott az eső, már pen félelmetes. Nem volt, mert az -ff amely a veszélyt rejtette, elmúlt, már nem félelmetes. Most, ha mégis meg kell halnia, akkor ez a vak véletlen műve lesz, mert a: zők biztosan húznak a sziget felé me már hozzászokott a sötétí meg a villámfényhez, és szinte ( letesen ver, úgy, ahogy vernie amikor a gazdája harcol.

„Az a fő, hogy ne ijedjen m ember, a rémülettel ne alázza magát — gondolta valahogy ej szabadon, könnyedén a férfi —, a bér ne féljen se a természettől, embertől.“

A szigetnél a szél alábbhagyott, hogy az orkánnak vége?

„Azt hiszem, fölszedhetem a fi zőt“, — gondolta a férfi és cs kezdte a zsinórt. Aztán elindult < felé. A part mentén veszélytelei húzhatott volna, mégis egyenese resztülvágott a tavon; valami olya és erőset érzett magában, amit < nem ismert, és örömteli csodáiké nézte a vihart. A viharnak szemm hatóan egész éjszakára megvoltak ga tartalékai. Legalábbis eszébei volt, hogy elcsöndesedjen, és a vil szinte percenként tépték ki a söl

mnrn elszakadtam a falutól, ahol

Ktu gyermekkoromban éltem, de a

11hírek utánam jönnek. Pár hónapja találkoztam egy falubelivel. Hallgattam, ki kivel házasodott össze, mi épül, mit bontanak. — Az újság is írt a faluról — -említette végül, nem minden büszkeség nélkül. — Született a faluban egy népballada.

— Népballada? — hitetlenkedtem. — Miről?

— 54 telén elveszett egy ember.

— Ki volt ez az ember?

— Egy vándor vagy csavargó. Valamilyen Jóska ... egy dunántúli helységnév a vezetékneve .. .

— Cecei Jóska? — kérdeztem.

— Hallottál róla? — csodálkozott.

Otthon előkerestem a régi mappát.

Töredékben, sok félbemaradt kísérletben rejtőzött egy történet. Sokszor hozzá- kezdtem, de — akár a túl hideg, fagyott hó — nem állt össze a kezem melegétől testté.

... befagyott tó jegén csúszkáló, han- cúrozó gyerekek, köztük egy bukdácsoló öreg. A tó felülete néhol hótól fehér, másutt — ahonnan a szél letakarította a havat — zöldesen csillog, átlátszó. A zöldes, üvegtisztaságú jégen "át látni lehetett a fenéken lapuló lomha köveket, s a parton álló fák víz alá benyúló, csontfehér gyökereit.

A gyerekek kiabáltak, nevetgéltek, lökték. taszigálták a pityókás öreget. Az öreg elcsúszott, s bukfenceztek a rácsimpaszkodott kölykök is, szétgurultak, s a síkos jégen ügyetlenül — akár a járni tanuló kiskutyák — talpra álltak.

Igazi falusi téli hangulat, mondhatnánk, Breughel festett.ilyen vidám jeleneteket. Én azonban tudom, hogy ez így nem igaz. A kipirult gyerekek között ott korcsolyáztam én is a befagyott tavon 54 januárjában.

Néhány hete jöttem haza első és ijesztő pesti kiruccanásomról. Talán azért is figyeltem az első pillanattól aggodalommal a csavargót, a jövevényt, mert pár hete még én is ilyen kódorgó jöttment- nek számítottam. Minden sejtemben éreztem még azt a bizonytalanságot, döb- Jbenetet — ütni is tud, és üt is a világ. Beletiporhatják az embert, a gyereket a földbe, a sárba, a jégbe, a flaszterbe, bárhová, és a Naprendszerben nem csendülnek össze a felháVwdott cajllegjk, a »omszédod se szól, látni, hallani sem

akar semmiről... Ennyi idő után egyszerű elmondani.

Pesten, az iskolában bizalmat keresve, kifecsegtem, hogy apámat börtönbe zárták. Kihűlt körülöttem a levegő, bármi rosszat elhittek volna rólam, -más lettem, mint a többi, kiközösített, kiszolgáltatott. Megbillent a lábam alatt a föld, menekültem haza, a faluba.

... tíz-tizenkét fok hideg lehetett, de a fel-feltámadó goromba szél jelezte — készül a harapós hideg.

Az öreg S. felöl érkezett a faluba. S. 9—10 kilométer földúton. Ezt a távolságot egy gyalogos másfél két óra alatt felemészti. A csavargó azonban öreg volt, s kicsit ittas, legalább három-négy óra kellett ahhoz, hogy a 9—10 kilométert végigbandukolja.

Kicsit ittas? Részeg volt, azért is tévedt rá a tó jegére, nem vette észre, hogy a hófoltok közt csillogó felület — jég — nem az ő lábainak való.

Beért a faluba, eljutott a tó széléig, megállt, körülnézett. Mint aki célhoz érkezett, s felhasználhatja utolsó tartalékait is. üveget szedett elő, s ivott.

— Ráfagyott a szájára! — szörnyül- ködtek csúfolódva a gyerekek.

A csavargó elvigyorodott, megtörölte száját, s indult toronyiránt, keresztül a tavon. Az összetorlódott hó egy ideig fogta még a lábát — de az öreg akkor már észrevette, hogy rossz helyre tévedt: aggodalom s vigyor keveredett a vonásain. Visszafordulni is félt — remélte, szerencsésen átevickél. Az első jégfolton kicsúszott a lába, nagyot hömbölödött, a tarisznyában pedig koppant az üveg.

Talpra állt a gyerekek segítségével, s hogy talpon maradjon, kapaszkodott a gyerekekbe.

Közrefogták, vitték, lökdösték, csúfolták.

Látszott, noha nem is nagyon tudja, mi történik vele. elkészült minden rosszra. Nyakába húzta a fejét, kicsit előrehajolt, mintha ütéstől tartana — s eközben sebesen siklott a jégen. Siklott, mint egy elszabadult, széltől hajtott madárijesztő. A gyerekek nekifutottak, s lendületet véve, a hátának csúsztak, úgy taszították beljebb és beljebb. Az öreg egyre gyakrabban vesztette el az egyensúlyát, akár egy megrúgott zsák nagyokat szánkázott a jégen. A gyerekek nem tudták kikerülni, rápotyogtak, ke- resztülestek rajta, az öreg pedig, mint

egy hátára fordított csibor, kapálózott.

A gyerekek végül megunták a bukdácsolást. Jancsiszeggel kivert bakancsukban kanyarodni nem lehetett, csak fékezni — így inkább kimentek a partra, s onnan befutva lendületet véve, csúszkáltak tovább.

Korcsolya volt a lábamon, végül is én vezettem át az öreget a befagyott tavon; görcsösen markolta a karom.

A parthoz közeledve kiszabadítottam magam, s hátulról nekikormányoztam a

Szóba hoztam az 54-es telet, a c gót — nem emlékeztek. Valamel nek eszébe jutott: — Nem akkor v amikor te visszajöttél Pestről? betegforma voltál akkoriban.

... Délután kemény széllel megj igazi hideg, s lezavart bennünket ról.

Másnap reggel fagyott feketer találtunk a kertben. Merevek i mint a göröngy, sárga karmos 1 káikkal az utolsó pillanatig kapa

tő meredek oldalának. A lendülettől hasra bukott a parton. Sokára kelt fel, s nehézkesen, mintha elszokott volna a gyaloglástól, bizonytalan medveléptekkel gázolt a hóban a kis ház felé.

— Jól leszedte a jég a bőrt a kezéről... Tiszta vér volt... Láttad? — kérdezték egymástól a gyerekek.

— Részeg volt.

— Bolond — kontrázott rá valaki.

Délután kemény széllel megjött az igazi hideg, s lezavart bennünket a tóról.

Hogyan született a „ballada“? Mire emlékeznek, akik ott voltak velem a tó jegén? Utaztam haza a faluba — ott persze, az eltelt idő alatt minden megváltozott.

— Pénz van, testvér, pocsékolásig — büszkélkedtek egykori osztálytársaim sörözés közben. — Na, de dolgozunk is feszt — tették hozzá, neho'gy azt higy- gyem; magától épült a sok ház, bújtak a garázsba az autók. „Ősszel együtt lesz a pénz, bepucoltatom a házat, új kerítést csináltatok ...“ „megveszem én is az autót ..

hattak. Csonttollú északi madarak tek csapatban, s leszállta a kert lej fáira. Nézegettük őket — zöme szánt, acélszürke madarak, kiset csöndesebbek, mint a varjak — üj vetettek ránk.

Aznap avatták az új vasúti hida lu határában. Anyámék azt mond bár csak hatodikos vagyok, mén az ünnepségre én is. Lássák, hog; becsülöm magam. így majd viss: nek az úttörőcsapatba is, mert kizsuppoltak az úttörők közül.

Olajos Mihály tanító vezetésév gyerek ment az avatásra. A legfií voltam köztük, s csak az én nyak látszott úttörőnyakkendő. Igen volt, néha feltámadt a szél, ho porhavat. A vasúti híd zúgott, ze szélben. Ha hozzáértünk, odarag ujjunk. Az ünnepi beszéd kurta ' felnőttek ittak ... „Tito miatt vai den“ — dünnyögte egy vasutas. W ki vasutasbundát viselt, csak a“ s mi nem. — Nem kell énekein hideg van hozzá — intett le ben