Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-14 / 11. szám

©

A brnói Irodalmi Színpad öltözőjében Pavel a közönség tapsától boldogan, elégedetten nézett a váratlanul megjelent fiatalemberre. Abban a pillanatban képes lett volna mindenkit megölelni, aki baráti kezet nyújtott feléje.

— Örülök, hogy tetszett az előadásunk.

— Hát igen, pajtás, benned van valami.

Pavel Minafík a megszokott mozdulattal húzta le fejéről a parókát és a tükörből nézte a vendéget.

— Ki vagy?

— Honzo.

*— És ez minden?

Honzo mosolyogva siklott el á kérdés felett.

— Mit csinálsz előadás után?

— Beülök az együttes többi tagjával valahová, egy pohár sörre.

— Veletek mehetnék?

Együtt mentek. És attól kezdve Honzo gyakori vendég lett az öltözőben. Néhány évvel idősebb volt Pavelnál, de ez nem zavarta a barátságukat. Pavel úgy szerette Honzót, mintha a saját bátyja lett volna. Jólelkű volt, nyugodt, soha nem mérgelődött és minden problémát körültekintőn oldott meg. Ez határtalanul imponált Pavelnak, és sokszor maga is észrevette, hogy utánozni próbálja barátja gesztusait, nyugalmát és mindenre kiterjedő érdeklődését. Szinte irigyelte, hogy Honzo mindenre válaszolni tudott, de mindig nyugodtan, semmi nem hozta ki a béketűrésből, és amikor egy helytelen nézet ellen harcolt, a vitában érezni lehetett a belső lobogást, a hitet, a meggyőződés erejét. Honzo segítségével jobban megértette a nagyapját is, azt, hogy a meggyőződésért az életet is érdemes kockáztatni, vagy ha kell — feláldozni.

Gyorsan rájött, hogy Honzo kommunista. Nézetei sok szempontból megegyeztek Pavel nézeteivel, de Honzo nézetei már erősek, világosak, tudatosak voltak. Minden szabad pillanatukban politizáltak, séta közben a színházelméletről vitatkoztak, de Honzo azt is megmagyarázta, hogy mi a párt, mi a kommunista kultúrpolitika és hogyan kell azt a színházban érvényesíteni. Pavel szerette a barátját, bízott benne, és egyszer aztán rájött, hogy amit ő mond, pontosan megegyezik a kommunista párt politikájával.

Az érett ember

1963 tavaszán, ipari tanulóévei közvetlen befejezése előtt, jelentkezett felvételi vizsgára a Janáőek Színművészeti Akadémiára. Elhatározta, szakmunkás-képesítését már az első nap beteszi a fiókba, és hivatásos színész lesz.

— Jó lenne, fiatalember, ha előbb gyakorlatot szerezne, állandó szerződést és aztán jelentkezne — mondták neki az akadémián.

Megtudta, hogy a Hradec Králowé-i Bábszínház pályázatot

hirdet. Jelentkezett és felvették. Boldogan várta szeptember

1-ét, amikor beléphetett. Még előtte volt a szakvizsga, a 18. születésnapja, és arra is gondolt, hogy még egy nagyot csavarog a nyári szünetben. Azonban a brnói Közszolgáltató Vállalat igazgatója szeptemberre halasztotta a záróvizsgákat, és ez érthető módon elkeserítette Pavelt, hiszen szeptemberben már a színházban kellett lennie. Hiába tiltakozott, könyör- gött, az igazgató hajthatatlan volt. sőt kijelentette, hogy el sem engedi a cégtől, nem lesz belőle komédiás, hanem Brnó- ban fogja szerelni a gáz- és vízvezetékeket.

Pavel azonban a megadott időpontban elutazott Hradec Královéba, és a Kerületi Szak- szervezeti Tanácsnál panaszt emelt az igazgató ellen. A szakszervezet segített, a vállalat felbontotta a munkaviszonyt, de a szakvizsgát megtagadta. Pavel később — már a Szabad Európa Rádió kötelékében —■ elhatározta, hogy egyszer mégis leteszi a vizsgát, már csak a szakma becsületéért is, meg azért is, hogy minden kérdőívbe beírhassa: eredeti foglalkozása szerelő.

A színházban fáradhatatlanul dolgozott. Az együttessel keresztül-kasul bejárta a keletcsehországi kerületet, de ez a munka nem elégítette ki, nem kötötte le az energiáját, művészi ambíciói nem teljesültek. Ezért a színház mellett a hra- deci rádióban is dolgozott, mint bemondó. Színház és rádió — végre találkozott két nagy szenvedélye.

És egy nap egy fiatalember lépett be a szobájába és a vállát veregetve felkínálta a barátságát. A fiatalember őmel- lette akarta megtanulni a rádióbemondó tennivalóit, és Pavel' Minafík akkor nem is sejtette, mit jelent ez a találkozás. Pontosan 10 évvel később ugyanezt a fiatalembert kidobták a Szabad Európa Rádióból. Egyébként ottani találkozásuk hasonlított az elsőhöz. A fiatalember ott is veregette Pavel vállát, de akkor már bizonyos volt kollégiális szolidaritásukban. Végül is ez nem csoda, hiszen a müncheni leadónál mindenki bízott Minafík „kollégában“.

Egy év múlva reménykedve tért vissza Brnóba. Most már jelentkezhet az akadémiára. Csakhogy az élet néha keresztülhúzza az ember számításait: Pavelt behívták katonának.

Az első pillanatban dühön gött, de gyorsan úrrá lett érzésein. Arra gondolt, hogy Hon zo biztosan nem mérgelődne. Este találkoztak. Pavel akkoi már tudta, hogy Honzo a Bel ügyminisztériüm dolgozója, ezi Honzo szándékosan adta tudta ra. Pavel még jobban csodá'm a barátját, talán azért is, meri nagyon romantikus elképzelései voltak erről a munkáról.

— Bevonulok — jelentette be Pavel vidáman.

— Nézd csakl Azt hiszem túléled — vigasztalta Honzo.

Beültek a kedvenc éttermükbe, jól érezték magukat, és Pavel hamarosan megbarátkozott a katonaélet gondolatával.

— Ide figyelj — mondta Honzo, több régi beszélgetés

fonalát folytatva —, ha ott az elvtársak felkeresnének, jól gondold meg. Már mondtam, hogy tehetséges vagy. Sokoldalúan tehetséges. Micsoda munkát tudnál végezni!

Pavel mosolyogva emelte fel a poharát:

— Akkor egészségünkre, pajtás!

Arra gondolt, hogy az ilyen döntés nem könnyű. Még akkor sem, ha eddig gyorsan beletanult mindenbe, ami érdekelte.

Elbúcsúztak, és Pavel az adott időpontban, kezében a bőrönddel elutazott, hogy megkezdje tényleges katonai szolgálatát.

A döntés

Nem tartott sokáig, már 1964 végén leszerelt. A gyors leszerelés sok mindent sejtetett. A brnói színházakban egyetlen üres hely sem volt. Elhatározta, hogy belép a Slatina nemzeti vállalat öntőműhelyébe. A homokozóba osztották be, és hamar rájött, hogy helyesen választott, jó kollektívába került — kemény munka, kemény fiúk, kommunisták egytől egyig. Megértette, hogy többet kap tőlük útravalóul az életre, mint amennyit várt. Mindent hálásan fogadott, és ez volt számára a munkásszolidaritás és az osztályöntudat nagy iskolája.

Összebarátkozott velük, ők is befogadták Pavelt. Mint a sajátjukat. És ezek az emberei; azonnal látták, hogy mi rejlik benne.

A következő év tavaszán ismét megjelent az akadémián, de már csak úgy kedvtelésből, mert időközben részt vett a brnói rádió pályázatán, és nehéz mezőnyben, 3000 jelentkező közül, az első helyen végzett. Pedig a brnói rádió bemondójától sokat követeltek, mert a város mindenkor a nyelv fellegvára volt. Ismert filológusok figyelték a pályázók nyelvtudását, kiejtését, és nagyon magasra helyezték a mércét. Vlasta Fialová, az ismert színésznő is tagja volt a zsűrinek, amely előtt Pavel vizsgázott.

Erre a sikerre büszke volt. Elsősorban az “hízelgett neki, hogy helytállt az igényes versenyben. Elhatározta, hogy rádióbemondó lesz. Már csak azért is, mert nagyanyó súlyos beteg volt, Pavelnak keresnie kellett, hogy „törlesszen“ valamit abból a sok szerető gondoskodásból, amit kapott. Az akadémián is sikerrel vizsgá-, zott, de bejelentette, hogy lemond a felvételről. Amikor a levelet írta, csodálkozott, hogy ez nem is okozott fájdalmat. Amikor már Thália áhított szentélyének a küszöbén állt, könnyű szívvel fordult vissza.

Három hónap múlva a nagyanyó, Marié Minafíková meghalt. Csendesen, szerényen távozott, úgy, ahogyan élt. Talán már nem is csodálta annyira a „régi jó“ osztrák világot és ehhez az is hozzájárult, hogy az unokája, Pavel, boldogan élt abban az országban, amely nagy lendülettel látott hozzá a szocializmus építéséhez.

Nagyanyja hálála sem változtatott azon, hogy rádióbemondó lesz. De mert úgy érezte, hogy alaposabb tudásra van szüksége, beiratkozott a tizenegyéves középiskola esti tagozatára.

Dolgozott a rádióban, esténként színházba járt, de már csak mint néző, tehát nem lett egészen hűtlen régi szenvedélyéhez. Szabad idejét pedig Honzóval töltötte.

De nem csökkent a régi, gyermekkorban ébredt szenvedély: a rádiózás. Esténként, vagy éjszakai szolgálatok üresjárataiban, a világ ismeretlen országaiban bolyongott. Ekkor azonban már egyes adók ingerelték. Leginkább a Szabad Európa Rádió. Kellemetlen, utálatos féregnek tartotta. Soha nem tűrte a hazugságot, a csalást, a demagógiát, márpedig ez az adó nap nap után csak ezt okádta az éterbe.

Egyszer elmondta Honzónak, hogy szerinte mit kellene csinálni ezzel a Szabad Európa Rádióval. Nagyon sok ötlete volt, de a jelek szerint semmi újat nem mondott, mert azok, akik nálunk ezzel a kérdéssel foglalkoztak, néhány ilyen ötletet már jóval előbb megvalósítottak. Aztán, egy idő múlva Pavel kiejtette a sorsdöntő szavakat:

— Honzo, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha sikerülne belülről bomlasztani. Leleplezni őket, lerántani róluk az álarcot.

Honzo azon az estén sokáig hallgatta a barátját, majd kijelentette, hogy rövidesen bemutat valakit, akit talán érdekelnek az elképzelései.

Nemsokára valóban bemutatta azt a valakit. Nagyon alaposan, részletesen beszéltek mindarról, amit Pavel Honző- nak már elmondott.

— Éktelenül dühös vagyok, amikor ezeket hallgatom. Csupa szenny és pimaszság!

— A dühöngést mellőzd — mondta az ismeretlen elvtárs.

— De ezekkel mégis csinálni kellene valamit — makacs- kodott Pavel.

— Nemrégiben mondtál valamit Honzónak.

— Arról, hogyan kellene behatolni a rókalyukba?

— Pontosan erről van szó.

Ez szinte ösztönösen meghökkentette Pavelt. Az elvtárs szavaiból kiérezte, hogy még többet akar erről hallani. A befejezetlen válasz egy ideig úgy lebegett felettük, mint a szakadozni készülő esőfelhő.

— Jó, hogy foglalkozol ezzel a dologgal, hogy dühít. Ez nagyon jó. EZ olyan hatásos belső serkentő, amely helyes és öntudatos tevékenységre késztet.

— Ügy gondolja, hogy .. .?

— Igen, úgy gondolom. Vállalnád?

Pavel egy pillanatig a két elvtársra szegezte a tekintetét, majd könnyedén bólintott a fejével. Mintha már régen megfontolta volna. És a legfigyelemreméltóbb Pavel hűvös nyugalma volt. Ettől az ajánlattól sem reszkettek a térdei.

Az a nap, amikor Pavel Mí- nafík vállalta a merész feladatot, hogy behatol a -hírszerző leadó központjába, semmiben sem különbözött az ország életének többi napjától. Még senki nem sejtette, hogV mi közeledik, hogy mit jósolnak az égbolton itt-ott gyülekező felhőfoszlányok, amelyek úgy néztek ki, mintha az életadó csapadéktól duzzadnának.

Pavel elvtársai sem tudták még pontosan, hogyan juttatják őt el Münchenbe, mikor nyílik a legelőnyösebb alkalom a kockázatos bevetésre. Az már világos volt, hogy Pavel rádióbemondói működése kulcs- fontosságú kiindulópont és ebből kell kibontakoztatni a tervezett akciót. Számos körülmény szólt az eredmény mellett — egyrészt Pavel erkölcsi és jellembeli tulajdonságai, hogy rádiós munkatársai körében úgy ismerték mint politikailag közömbös egyént, valamint az is, hogy édesapja párton kívüli kisiparos volt, aki éveken át makacsul ellenállt a szövetkezetesítésnek. Pavel viselkedése a rádióban már a szerep egyik része volt.

Attól a perctől kezdve, amikor az elvtársak és Honzo előtt vállalta a feladatot, megkezdődött a rendszeres gyakorlás és a kemény felkészülés. Munka után, minden könnyítés nélkül. Hosszú tréning volt ez, benne volt minden, amit Pavelnak — feladata sikeres teljesítése érdekében — ismernie, tudnia kellett.

De még a gyakorlatok kezdete előtt, Honzo feletteseinek kétségeik voltak:

— Jól megfontolták? Végül is ez egy húszéves fiú, nincs semmi esélye. Verjék ki a fejükből.

Viszont Honzo és munkatársai éppen Pavel fiatalságában látták az esélyeket. És tulajdonságaiban, amelyekről már régen meggyőződtek. — Jelle- mes — harcoltak Pavelért —, politikailag teljesen megbízható, sok előnyös tulajdonsága van, kitartó, céltudatos, kemény, hidegvérű, idegei, mint a hajókötelek, miben lehet itt kételkedni? Mielőtt a kérdést feltettük neki, már mindent tudtunk róla.

Helyes. Megadták az engedélyt.

Ismét összegezték adottságait, emberi arculatát és egyeztették a hírszerzővel szemben támasztott követelményekkel.

A hangsúlyt a politikai érettségre és fejlettségre helyezték. Pavelnak már kikristályosodott kommunista nézetei voltak. Jelleme szilárd, minden előfeltétele megvolt a rendkívüli lélektani terhelések elviselésére, anélkül, hogy válságos helyzetekben pánikba esne. Éles ítélőképességgel rendelkezik és gyorsan tud határozni. Képes az ügyeket egymaga megítélni, és szükség esetén irányítás nélkül, teljesen önállóan dolgozni. Tökéletesen fegyelmezett.

Megkezdődtek a gyakorlatok és közeledett a mozgalmas 1968. esztendő.

Pavel a rádióban megszokta a szerepét. Gyakran gondolt arra, hogy ez más, bonyolultabb, nehezebb, mint a színpadi szerep. A színházban, amikor felgördül a függöny, az ember beleéli magát a szerepbe és elmondja a betanult szöveget. Itt, az élet színpadán, nincs előre meghatározott szöveg. Csak meghatározott típusok és jellemek vannak, a többi már valóban improvizációs művészet, és minden attól függ, hogy ki milyen gyorsan reagál az előre nem látott helyzetekre, anélkül, hogy akár egy pillanatra Is kiesnék a szerepéből.

Egyesítette magában a színész és a rendező tapasztalatait. Néha előre meg kellett rendeznie bizonyos helyzeteket. Egyszer majd mindez nagyon jól jön. Itt akkor sem történik baj, ha valamin rajtakapják az embert, mindent el lehet simítani. De kint az első baklövésnek olyan következményei lehetnek, amelyekre jobb nem gondolni.

(Folytatjuk)

A müncheni Szabad Európa Rádió, amelyet változatlanul a CIA irányít. (A képen: bejárat az épületkomplexumba.)