Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-07 / 10. szám

Azon tanakodott, vajon Edward nem arra gyahakszik-e, hogy ő megfontolt céllal jött Tahitibe. És bár, visszariadt a gondolattól, nem tudta elnyomni ujjongó örömét.

— És mit csinálsz, ha Isabel ir, és véget vet legyességteknek? —> kérdezte lassan.

— Túlélem — mondta Edward.

Bateman izgalmában nem is hallotta

e választ.

— Jobban örülnék neki, ha rendesen fel lennél öltözve — mondta kissé ingerülten. — Hisz oly szörnyen komoly dologban kell most határozni. Ebben a fantasztikus kosztümben az egész valahogy méltatlannak hat.

— Hidd el, éppoly ünnepélyes tudok lenni pareoban és virágkoszorúban, mint zsakettben és cilinderben.

Ekkor újabb gyanúja támadt Bateman- nek.

— Edward, csak nem énértem teszed ezt? Nem tudom, de lehet, hogy ez; óriási jelentőségű az én jövőmben is. Csak nem áldozod fel magad értem? Tudod, hogy ezt nem bírnám elviselni.

— Nem. Bateman, itt megtanultam, hogy ne legyek bolond meg szentimentális. örülnék, ha Isabel meg te boldogok lennétek, de én a legkevésbé sem kívánok boldogtalan lenni.

A válasz valahogy lehűtötte Batemant. Kissé cinikusnak érezte. Szívesen iíjt- szott volna nemes szerepet.

— Csak nem akarod azt mondani, hogy téged kielégít, ha itt pazarlód az életedet? Ez az öngyilkossággal egyenlő. Ha azokra a nagy reményekre gondolok, amelyek az egyetem után eltöltőt tek, akkor borzasztónak találom, hogj beéred egy krajcáros bazár elárusítóiá nak a sorsával.

— Ö, ezt csak átmenetileg csinálom s közben rengeteg értékes tapasztalától szerzek. Más a tervem. Arnold Jackson nak van egy kis szigete a Paumotas csoportban, körülbelül ezer mérföldnyire in nen, az egész csak egy földgyűrű a lagúna körül. Kókuszdióval ültette be. Fel ajánlotta, hogy nekem adja.

— Ugyan, miért tenné? — kérdeztt Bateman.

— Mert ha Isabel visszaadja a sza vamat. feleségül veszem a lányát.

— Te? — Bateman úgy érezte, mint ha belevágott volna a villám. — Nen vehetsz el egy felvert. Nem lehetss ilyen őrült.

— Nagyon derék lány, bájos, szelíc teremtés. Azt hiszem, nagyon boldog gá tenne.

— Szerelmes vagy belé?

— Nem tudom — felelte Edward el gondolkozva. — Másképp vagyok sze relmes belé, mint ahogy Isabelt szeret tem. Isabelt imádtam. Számomra ő voli a legcsodálatosabb lény a földkerekségen. Félig se éreztem magam méltónál rá. Éva iránt nem így érzek. Olyan mint egy gyönyörű egzotikus virág, me lyet meg kell óvni a kegyetlen szelek tői. Szeretném megvédeni. Senki st gondolt soha arra, hogy Isabelt védje Azt hiszem, Éva önmagamért szeret, ! nem azért, ami még majd lehet belő

lem. Bárhogyan forduljon is a sorsom nem fogom soha kiábrándítani. Ő hoz zára való.

Bateman hallgatott.

— Reggel korán kell felkelnünk — mondta végül Edward. — Igazán itt as ideje, hogy ágyba kerüljünk.

Ekkor megszólalt Bateman, a hangja bán őszinte fájdalom rezgett.

— Annyira meg vagyok rendülve nem is tudom mit mondjak. Azért jöt tem utánad, mert azt hittem, valam nincs rendben. Azt hittem, nem sike rült végrehajtanod azt, amiért idejöttél és most szégyellsz hazajönni sikertele nül. Soha el nem tudtam volna képzel ni, hogy ezzel kerülök szembe. Végte lenül sajnálom. Edward. Súlyosan csa lódtam Azt hittem, nagy dolgokra vág' képes. Szinte elviselhetetlen arra gon dőlni, milyen siralmas módon pazarlót el itt a tehetségedet, a fiatalságoda és a lehetőségeidet.

— Ne bánkódj öregem — mondti Edward. — Nem vagyok elveszett en^ bér. Éppen ellenkezőleg. El se tudót képzelni, milyen lelkesedéssel nézek í jövőbe milyen gazdagnak és jelentősnél érzem az életet. Gondolj rám néha. hí már Isabel férje leszel. Házat építek í korallszigetemen, és ott élek majd, gon dozom fáimat — továbbra is úgy szeden ki a gyümölcsöt a héjából, ahogy ez időtlen idők óta teszik —, mindenfélé termesztek a kertemben, és halászom Elég dolgom lesz. hogy ne legyek tét

len, és nem lesz annyi, hogy elhülyít sen. Ott lesznek a könyveim. Éva. re mélem, a gyerekek, s mindenekfölött i tenger és az ég végtelen változatossága a hajnal iidesége. a napnyugta szépsége az éjszaka gazdag fensége. Kertet te remtek ott, ahol még nemrégen vadoi volt. Valamit alkotok tehát. Az évek ész revétlenül múlnak, s ha megöregszem, re mélem, boldog, egyszerű, békés életri nézhetek vissza. A magam szerény mód ján én is szépségben töltöm napjaim. Az hiszed, olyan kevés az, ha valaki meg

Edward halkan nevetett.

— De nem akarok — mondta.

— Micsoda, azt akarod mondani, nem kell a pénz, a sok pénz, a milliókra rúgó pénz? Tudod, mi mindent tehetnél vele? Tudod, micsoda hatalmat ad a pénz? És ha nem érdekel magadért, gondolj arra, mit tehetsz, a vállalkozás új útjait nyithatod meg, munkát adhatsz ezreknek Szédülök a képtől, amit szavaid felidéznek.

— Akkor . ülj le. kedves Bateman — nevetett Edward. — Az én kókuszdióvágóm örökre használaton kívül marad, s ami engem illet, tőlem ugyan egy villamos se fog csilingelni Papeete békés utcáin.

Bateman nehézkesen visszahuppant a

székbe.

— Nem értelek — mondta.

— Lassacskán vett ez erőt rajtam. Lassacskán megszerettem az itteni életet, a kényelmet és lustaságot, az itteni népet, a jóindulatukat és boldogan mosolygó arcukat. Elkezdtem gondolkozni. Azelőtt erre sose volt időm. Elkezdtem olvasni.

— Mindig is olvastál.

— Olvastam a vizsgák kedvéért. Olvastam a társalgás kedvéért. Olvastam, hogy művelt legyek. Itt megtanultam olvasni az olvasás öröméért. Megtanultam beszélgetni. Tudod te azt, hogy a beszélgetés az élet egyik legnagyobb öröme? De ahhoz szabad Idő kell. Azelőtt mindig túl sok dolgom volt. És lassacskán az az élet, amely azelőtt oly fontosnak tetszett, közönségessé és értéktelenné vált a szememben. Mi értelme annak a nagy hajszának és örökös törtetésnek? Ha most Chicagóra gondolok, egy sötét, szürke várost látok, csupa követ — olyan, mint egy börtön —, s örökös nyüzsgést És mi az értelme ennek a nagy izgalomnak? Megkapja ott valaki az élet örömét? Azért vagyunk a világon, hogy az irodába rohanjunk, ott dolgozzunk látástői vakulásig. megint hazarohanjunk vacsorázni, és tovább rohanjunk színházba? így kell nekem eltéko- zolnom a fiatalságomat? Oly rövid ideig tart az ifjúság, Bateman. És ha megöregszem, mit remélhetek? Hogy reggel otthonról az irodába rohanjak, ott dolgozzam látástól vakulásig, aztán hazarohanjak vacsorázni és tovább rohanjak színházba? Talán érdemes, ha ezzel vagyont tudsz szerezni; nem tudom, ez természet dolga; de ha nem. akkor vajon érdemes-e? Én ennél többet várok az élettől. Bateman.

— Hát akkor mi érték az életben szerinted?

— Félek, hogy kinevetsz. Szépség, igazság és ióság.

— Azt hiszed, mindezt nem találod meg Chicagóban.

— Egyesek talán igen, de én nem. — Most Edward ugrott fel. — Mondhatom, ha arra az életre gondolok, amit régen éltem, borzalom tölt el — kiáltott szenvedélyesen. — Remegek a félelemtől, ha arra a veszélyre gondolok, amelytől megmenekültem. Sose tudtam, hogy van lelkem, míg itt meg nem találtam. Ha gazdag embernek maradok, valószínűleg végleg elveszítettem volna.

— Nem értem, hogy mondhatsz ilyet

— kiáltott most Bateman felháborodva.

— Erről azelőtt sokszor vitatkoztunk.

— Igen, tudom. Körülbelül olyan értelmes viták voltak, mintha süketnémák beszélnek a harmóniáról. Sose megyek vissza Chicagóba Bateman.

— És mi lesz Isabellel?

Edward a veranda párkányáig lépett, és kihajolva merően nézte az éjszaka kék *

varázslatát. Halvány mosoly volt az arcán. mikor visszafordult Bateman felé.

— Isabel túlságosan jó nekem. Jobban csodálom őt, mint bármely más nőt, akivel valaha is találkoztam. Remek esze van s éppoly jó, mint amilyen szép. Tisztelem kitartását és becsvágyát. Arra született, hogy sikerüljön az élete. Én teljesen méltatlan vagyojt hozzá.

— Ű nem így gondolja.

— Meg kell neki mondanod, Bateman.

— Én? — kiáltott fel Bateman. — Én vagyok a legutolsó ember a világon^ aki ezt megteheti.

Edward Nhátat fordított a hold élénk fényének, s így az arca láthatatlanná vált. Lehetséges, hogy- már megint mosolygott?

— Hiába próbálnál bármit eltitkolni előle. Bateman. Gyors eszével öt perc alatt kiszed belőled mindent. Jobb. ha mindjárt az elején tiszta helyzetet teremtesz.

— Nem tudom, mire célzói. Természetesen elmondom neki találkozásunkat. — Bateman bizonyos izgalommal beszélt. — Esküszöm, nem tudom, mit fogok neki mondani.

— Mondd el neki, hogy nem érvényesültem. Mondd el neki: nemcsak szegény vagyok, de ezzel meg is vagyok elégedve Mondd el neki, hogy kidobtak az állásomból, mert lusta voltam és nemtörődöm. Mondj el neki mindent, amit ma este láttál s amit én mondtam neked.

A gondolat, mely ekkor átvillant Bate- mun agyán, hirtelen talpra állította, s elfojthatatlan izgalommal nézett szembe Edwarddal.

— Ember, hát már nem akarod feleségül venni?

Edward komolyan nézett rá.

— Sose tudnám visszavenni tőle a szavamat. Ha ő akarja, mindent meg fogok tenni, hogy jó szerető férje legyek.

— Ezt az üzenetet adjam át neki, Edward? Nem, lehetetlen. Ez rémes. Még álmában sem jutott eszébe, hogy nem akarod elvenni. Szeret. Hogy is bírnék ilyen szörnyű fájdalmat okozni neki?

Edward újra mosolygott.

— Miért nem veszed feleségül te magad, Bateman? Hiszen szerelmes vagy bele időtlen idők óta. Ti ketten tökéletesen illetek egymáshoz. Bizonyára nagyon boldoggá tennéd.

— Ne beszéli így. Nem bírlak elviselni.

— Lemondok a javadra Bateman. Te méltóbb vagy rá.

Volt valami Edward hangjában, amitől Bateman felkapta a fejét, és fürkésző pillantási vetett barátja arcára, de Edward szeme komoly volt, mosoly nélküli. Bateman nem tudta, mit mondjon. Teljesen elvesztette biztonságát.

* Készlet az író Edward Barnard bukása című hosszabb lélegzetű elbeszéléséből.

Roskoványi István illusztrációja

Somerset Maugham: