Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-07 / 10. szám

1 Hisz kevés haszna van az era- a megnyeri a világot, és elve­ikét. Azt hiszem, én megtalál­jál üdvösségemet. bevezette egy szobába, mely­ügy állt, és rádobta magát az Tíz perc múlva szabályos, gve- ékés lélegzéséből megtudta Ba- igy Edward elaludt, ö nem ta­galmát. elméje össze volt za- nindaddig nem tudott elaludni, inai kísértetiesen és némán, be zott a szobába. i itt fejezte be a hosszú törté- lyet Isabelnek mesélt. Nem tit- Stie semmit, kivéve, amitől félt, yon megbántja a lányt, vagy tette nevetségessé. Nem mond- , hogy a vacsoránál virágkoszo- jén kellett ülnie, és nem mond- gv Edward nagybátyja félvér karja feleségül venni, ha Isa- ítja a jegyességet. De Isabel- érzékonyebb ösztönei voltak, eman gondolta volna, mert írehaladt történetében, a lány 're hidegebb lett, s a|kát egyre iszeszorltotta. Időnként egyre ;bberi nézte a fiút, s ha az ke- volna elfoglalva az elmon- ténettel, meglepődött volna e i kifejezésén. ;n volt az a lány? — kérdez- r Batemán a történet végére rnold bácsi lánya. Maga sze- valaml hasonlóság közte és it meglepte a kérdés. tűnt fel nekem. Tudja jól, :I sem érdekelt magán kívül, ondolnám, hogy valaki hason- ;ára. Ugyan ki lenne magához is? — kérdezte lsabel, enyhén a. liszem, sőt gondolom, sok fér- •űnek találná. lindegy, nincs jelentősége. Azt ncs értelme, hogy többet fog- : vele. kar tenni, lsabel? — kérdezte mézett a kezére, melyet még z Edwardtől eljegyzésükkor irű ékesített. akartam, hogy Edward fel­eljegyzésünket, mert azt hit- idületet fog adni neki. Ihletni volna őt. Azt hittem, ha vala- az én szerelmem serkentheti rre. Mindent megtettem, amit Reménytelen. Csak gyöngeség lemről letagadni a tényeket, dward, senkinek sem ellensé- saját magának. Drága, ará- olt, de valami hiányzott belő- zpm, a gerinc. Remélem, bol­a gyűrűt az ujjúról, és az asz- Bateman figyelte, s oly gyor- szíve, hogy alig kapott léleg­csodálatos, lsabel, igazán mosolygott, majd fölállt, és a a kezét. köszönhetem meg magának mit értem tett? — kérdezte, olgálatot tett nekem. Tudtam, lízbatom magúban. megfogta a kezét, s a ma- •totta. Soha nem látta még yörűnek. abel, nem csak ezt, mindent magáért. Tudja, én nem kí- t, mint hogy szerethessem és am magát. erős, Bateman — sóhajtott a yan jó érzés, hogy megbizha- in. un, lsabel. im is tudta, hogyan támadt de hirtelen karjaiba szorítot- , s az odaadóan mosolygott , tudja, hogy feleségül akar- az első napon, ahogy meg- ciáltott szenvedélyesen. szerelmére, hát akkor miért j^eg a kezem? — felelte a ereti. Bateman alig bírta el- ez igaz lehet. A lány csókra nádnivaló ajkát. S miközben ártotta, látomásként megje in előtt a Hunter Motor Trac- atomobile Co., amint terjede- jelentőségben egyre nő, amíg száz holdra terjed, és millió­fut futószalagjain, és a kép- , amelyet ő fog alapítani, s len New York i gyűjteményt, ítkeretes pápaszemet fog hor- íy meg a fiú kellemes öle- dogan felsóhajtott, mert ar- hogy milyen gyönyörű háza mtik bútorokkal, és milyen 'eket fog rendezni, .táncos vacsorákat, amelyekre csak >b műveltségű emberek lesz- asak. Bateman meg csontke­zemet fog hordani, ly Edward — sóhajtotta. NAGY PÉTER fordítása É jféltájt Achim azt álmodta, hogy kint van a búzatáblán, éppen eltörött az aratógép kése, és a közpon­ti tengelyre rögzített gereblyék üre­sen forogtak, mint egy szélmalóm szár­nyai. A harmatos búzából hirtelen egy szürke, kövér nyúlflőka pattant fel, és rávágódott az aratógépre. Vörös szegé­lyű, nedves gombszeme csillogott a reggeli fényben. „Mókázol?“ — düny- nyögte Achim. — .Várj csak, majd el- mókázom veled.“ Elővett egy kévekötő spárgát, hurkot kötött a végére, és agy gyors, váratlan mozdulattal rádob­ta: a nyulacska máris a levegőben ficánkolt, szemében fagyott rémület, a hurok úgy szorult a nyaka köré, mint egy jégkarika. „Látod-e, elkaptalak, no­csak, akarsz-e még mókázni velem?" — hörrent rá kegyetlenül Achim, mi­közben belegyömöszölte a nyulnt nad­rágzsebébe. Érezte, hogy a nyúlfiőka lá­bacskái az oldalán dobolnak. Achim harapósán felnevetett, s csípőjének mozdulatával nyomott egyet az állaton. Ebben a pillanatban az aratógép kései újra működni kezdtek, és a szalmával együtt elvágták a búzatábla fölött vil- Jódzó fénysugarakat is. Achim fölébredt, de szemhéja alatt még ott viliódzott az álombéli reggel fénye. Álma fájdalommal fenyegető szorongást hagyott benne: „Az anyját annak a nyúlnak, valami még ér en­gem ma éjjel.“ A traktorosok javában horkoltak mellette, takaróik alatt. Misu Pozá ágyába fogózkodva, Achim léim- bolygott a lakókocsi két lépcsőfokán. egy apa a fiával. — A gondolat — noha szokatlannak, ostobának és rossz­nak, az emberekben, valamennyi em­berben gyökerező félelem szüleményé­nek találta — hideg fájdalommal árasztotta el, és kerítette hatalmába. A búzatábla hirtelen hómezővé válto­zott a holdfényben, és ő látta magát ötévesen, amint a hóviharban végigro­han egy utcán, ahova fakorcsolyájával jött ki csúszkálni, és fut tovább, ki a határba. Egész télen egy öreg házas­párnál nyomta az ágyat — valahol egy messzi faluban —, ők szedték írt. a folyóparti vízmosásból, r Mire felgyó gyűlt, olyan csúf volt az arca, mintha meszesgödörbe esett volna. Mivel- nem tudta megmondani, hová való, ott ma­radt továbbra is — idegehek között. — Nagyanyó. leszek-e én még szép valamikor? — kérdezte az öregasz - szonyt. ■ % , • • .-. . A gyerekek nem Vették be a játé­kaikba, az öregember pedig sohasem simogatta meg az arcát, undorodott tő­le. ^ — Hogyne, fiacskám, szép lészelj de csak ha meghat az árnyékod, majd akkor. Az Isten verje meg azokat, akik" hagyták, hogy ilyen csapás érjen! Akkoriban arra gondolt: el kell pusz­títani az árnyékát. Kővel hajigálta, tal­pával taposta. Alkonyattájt, amikor hosszúra nyúlnak az árnyékok, kiállt a kapuba vagy az útra, azt akarta, hogy árnyékán menjenek át a szeke­rek, a szomszéd gyerekeket pedig ar­ra kérte, hogy botjukkal üssék-verjék. A mezőből majorannaszag áradt, s a búzatábla holdfényében úszott a sötét­ség felé. A dermedező ködön át Achim hirtelen tompa, majd egyre erősödő lódobogást hallott, s mire az álom sú­lyával levánszorgótt az útra, a lovas beért a brigád körletébe. Éppen letépte vállával a két szilvafa közé feszített köteleket, amelyeken kibelezett halak hosszú sora száradt a szélben. — Petru! — herrentett a lovas, mire kancája nyakát megfeszítve, fújtatva- lihegve megállt. A lovas előrehajolt, és kihúzta a zab­lát az állat szájából. — Mi az ördögöt csináltok ennyi hallal? — kérdezte elundorodva. — Ide csalogatjátok vele ' a vadmacskákat, hogy megnyúzhassátok őket? — Azzal egy zsákdarabba bugyolált cujkásüve- get nyújtott Achim felé. — Fogd meg, hé! Tudj rólg, az este fiad született. Verj fel mindenkit, és igyatok a kis Achim egészségére! Achim kővé meredt, szeme kitágult. Meghökkenése hirtelen örömre váltott, karját a lovas felé nyújtotta — ma­gához akarta húzni. Ahogy így állt fel­felé nyújtott karral, a kocsi mellett dróton száradó ingének fordított képé­re hasonlított. A lovas nem engedte megfogni magát, nevetett, megrázta vézna felsőtestét — derekát tenyérnyi széles, sárga csatos öv szorította ösz- sze—, majd elvágtatott, s alakját vil­lámgyorsan elnyelték a holdas éj ár­nyai. A széttört csend pedig az alvadt holdfényben ismét összeforrott a mező felett. „Achim, hallottad, mit mondott ez az ember?!“ —■ kérdezte magától bódul­tán, amikor egyedül maradt... majd lázasan kutatni kezdett a zsebében. Csodálkozva döbbent rá, hogy az ál­mában fogott kis nyulat keresi. Ekkor akadt kezébe az üveg. A szájához emelte, és ivott. Állt az út szélén szál­egyenesen, arca mint a vas, kékesszür­ke volt. A szél valamelyik völgyből szárnyalhatott föl ide, susogása arra vallott, és az öröm forró illatába bur­kolta a férfit. Boldogan indult, hogy felébressze a fiúkat, de hirtelen belé- hasított valami, s megállította. Hiszen ő nem is tudja, hogyan szokott játszani Az árnyék azonban sértetlen maradt. Aztán egy napon, amikor az országút szélén állt, megpillantotta a közeledő úthengert. Hirtelen sajnálni kezdte az árnyékát és gyorsan hátrább lépett. Azóta meg is békéit vele, együtt van­nak, de mindketten olyan magányosak, mint egy végtelenül szomorú ének. A lányok elkerülték, későn, harminc­éves korában nősült — és lám, most van egy fia. — Achim, kisapám — mondta gon­dolatban a fiának —, szeretném, ha a nevemen szólítanál. És semmi esetre sem engedem meg, hogy magázzál. Ügy lesz, ahogy kívánod — hallotta a gyerek hangját —. csak taníts meg egy játékra. „Apád füle“ — szitkozódott Achim, és megindult a lakókocsi felé, hogy felkeltse Misu Pózát, a brigádvezetőt, akinek két gyereke van. Megérintette a vállát suttogva: — Misu... Hallod, Misukám .,. — Nyomd az ajtót, erősen nvomdl — kiáltotta rémülten Misu, és a taka­rója felső szélét megmarkolva kiug­rott az ágy szélére. '— Milyen ajtót, te? — ütődött meg Achim — Hiszen álmodsz. Dörgöld meg már a szemed. — Te vagy az, Achim? — kérdezte Misu. és ültében a falnak dőlt. — Milyen marhaságot álmodtam. A köz­pontban, a folyosón, a könyvelő ker­getett. Félig ember volt, félig bika, és egy ekevasat hajított utánam, el akar­ta törni a sarkamat. Hány óra?. — Még van idő napkeltéig. Feküdj vissza, és aludj nyugodtan — felelt Achim, és újra kiment a mezőre. Nem kérdezek tőle semmit, gyötrő­dött tovább, mit mondhat nekem a gye­rekről az, aki rosszat álmodik? Akinek gyereke van, este szép dolgokra kell gondolnia, falevélre, fűre vagy valami olyanra, ami álomba ringatja. Én, ha ma lefekszem, ha egyáltalán lefek­szem, túzokokra gondolok, igen, túzo­kokra. Kisétált a brigád körletéből, átvágott az érett búzatáblán, s nehézkesen fel­kaptatott egy kis földhalomra. Útköz­ben megtervezte az álmát, az első ál­mát, amióta apa lett. Az álom rövid lesz: a kis Achimmal sétál majd a me­zőn, esőben. Húsz túzok terjeszti fö­léjük szárnyát, S a nagy cseppek ái- mosító egyhangúsággal kojpognak a tú- zokszárny-tetőn. ök meg csak mennek az esőben, és az áttetsző ködben, nem is érzik nedves hűvösségét, csak lent a bokájuknál, ugyanis a túzokok lé­pést tartanak velük, és rezzenetlenÜI tartják fejük fölé a toll-tetőt. És ahogy ígv mendegéínek, lassan nekik is kinő a szárnyuk és felrepülnek, túl a felhő­kön. az ég csúcsai felé... Fönt, a halom szélfútta gerincén Achim megállt. Az akácos melletti esz- tenáról ide hallatszott az alvó birkák ' jmeg-megkonduló kolompj'a, mint meg ' annyi apró hangrobbanás, és Achim orr.lt> megütötte a tej és a trágya er­jedt szaga- -Ezek a ritka, de a leve- gőben sokáig remegő hangok különös gondolatot keltettek benne. Előrehajolt, és odakiáltott a juhászoknak: '*• — ípastilac! .. . Gogul ..-. " — Hahó! — válaszolta egy fiatal í’ hang. — Mit akarsz? J — Fogd meg a kutyáidatl — Nincsenek itt a kutyák, Gogu be vitte őket a faluba. Udvarol ott vala­, kinéit, de a fene se tudja, kinek. Már ez a harmadik este, hogy berohan a faluba a kutyákkal együtt. — Kapcsold be a pofozógépet, s meg­látod, többé nem megy el. — Na, ne mond?! — húzódozott ön­kéntelenül a kis termetű Pasalac az itatóvályús kút mögé. — Te talán, Achim bátyám, nem tudod, hogy ha Gogu behúz egyet valakinek, annak megroppan a csontja? De mit szólsz a csillagokhoz? — fordította égnek a fe­jét. Olyanok, mint a pulíszkadarabok a tejben Achim ráült a kútkávára, s lábával egy csöbörre támaszkodott. — Pasalac — szólalt meg merően a fiúra nézve —, ha megegyezünk, és te befogod a szád, vörös bort kapsz tő­lem. — Az italt jól gondold meg! Nagyon bírom. Négy üvegnél alább nem is tár­gyalok. — Kapsz négy üveggel. — S a négy üveghez nyolc marék műtrágyát. — Azt meg minek? — A bort behűteni. Ha két marékkai belerakok egy vödör vízbe, a víz jéggé fagy. Csak az a fontos, hogy az ember ne tegyen belőle a kovászba, ahogy Foica Brunu felesége csinálta, mert attól aztán úgy megdagad a hasad, mint egy hordó. Miről van szó? — Az akarom, hogy ereszd ki a bá­rányokat a karámból a mezőre. Ennyi az egész. — Na, ne tréfálj — mondta Pasalac hitetlenkedve. — Nem tréfálok, miért is tréfálnék? — bizonykodott Achim. — Ha akarod, előleget adok. vagy odaadom előre a bort. Pasalac, miután megértette, hogy Achim csakugyan nem tréfál, kinyitot­ta az akácvesszőkből e zkábált kis ka­put, é£ belépett a karámba. A követ- - kező pillanatban a szalmatető alól han­gos ostorcsapások hallatszottak ki. A feltápászkodó nyáj ol/an volt, mint a szürkén hullámzó víztömeg. A szélről tülekedő állatok — íjedtükben. hogy farkas tört rájuk — fejjel rohantak a korlátnak. Pasalac a térdével bök- dösve a fejüket, a kis kapu felé terel­gette őket, ahol Achim várakozott. A hátulról fenyegető nógatásra a birkák nagy nehezen rászánták magukat, hogy kitolongjanak a mezőre. Amikor azon­ban a szűk kapuhoz értek, és ki akar­tak tülekedni a karámból. Achim le­hasalt a kapu előtti keskeny töltésen. A nyáj élén nyomakodó kos — akkora volt a szarva, mint egy bicska pengéje —■ egy pillanatra megtorpant, aztán elszánta magát, és kiugrott a kapu nyi­ladékán. Achim a vállán és a lábikrá­ján érezte körmének ütéseit. Mosoly­gott és várt, arcát a fűbe temetve. A többiek ezalatt Pasalac ostorpattogásá­tól szinte megsüketülve sorra felugrot­tak Achim hátára, s apró patáikkal végigtapostak rajta. Éles nyilallásokat érzett az oldalában, napszítta, szélfúj- ta inge tucat helyen kiszakadt. A bá­rányok tömött sorokban, egymás he- gyén-hátán vágtatlak át rajta. Ott, ahol az árok szélét sejtették, ugrottak egyet, majd néhány métert még futot­tak. Ez a folytonosan hullámzó moz­gás Achim elképzelésében olyasféle volt, mintha a fiával játszanék. — Achim, drágaságom, miért nem maradsz már nyugton — mondta tet­tetett haraggal. — Én erős vagyok ám, s egyik lábadnál fogva felhajítlak a holdba. / És titokban kinyújtotta kezét, hogy megfogja. Fia helyett -azonban egy bárány nedves orrát érezte a tenye­rében. Felvidulva összehúzta a vállát, és elhajtotta az állatot. A bárány ta- madúan visszafordult, és meglökte a homlokával. Achim nevetve az ölébe kapta, és megcibálta a gyapjút a két füle között. Úgy tetszett neki, hogy a bárány szemében nevetés bujkál. Ebben a pillanatban egészen eltűnt, eltűnt, eloszlott benne a félelem. — Na, gyerünk, fiam — mondta — feküdjünk le, késő van. KOSÁLY MÁRTA fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents