Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-29 / 9. szám
ÚJ szú r . t i 1976. XI. 29. A KOZMIKUS KOR KÜSZÖBÉN A z SZKP XXV. kongresszusának küldöttei moszkvai tartózkodásukat bizonyára arra is kihasználják, hogy megtekintsék a Szovjetunió Népgazdasági Sikereinek Kiállítását, különösen az űrhajózási pavilont, ahol megismerkedhetnek a világűr meghódításában elért eredményekkel, az 1957-ben kibocsátott első műholdtól, a Szputnyik I-től kezdve jurij Gagarin 1961-es első űrrepülésén át egészen a Szojuz—Apollo programig. Az űrhajózási pavilon előtt egy monumentális Vosztok típusú rakéta áll, mintha éppen a magasba akarna repülni. Sokan megcsodálják ezt az ezüstösen csillogó acéltestet, amely egy egész korszakot jelentett a szovjet űrhajózás történelmében. A tágas csarnokba lépve, különleges világ tárul a látogatók szeme elé. Az emberek megille- tődve járják körül az itt kiállított műszaki csodákat, amelyek a világűr meghódításának egy- egy állomását képviselik. Sok jelentős eseménye volt már a Szovjetunió kozmikus programjának, s az egyes akciók után rendszeresen ebbe a pavilonba került valamilyen emlékezetes tárgy, például az űrhajósok kabinja, vagy legalább a rakéta valamelyik részegysége. A látogatók nagy érdeklődéssel nézegetik, tanulmányozzák az űrhajósok öltözékét, sokáig elidőznek Gagarin űrkabinja mellett, szemügyre veszik a kabin szerkezetét, minden részletét. A csarnok legnagyobb exponátumai közé tartozik a két egybekapcsolt Szojuz űrhajó, valamint az 1971-ben kibocsátott Szaljut űrlaboratórium. Ekkor hat hónap leforgása alatt különösen nagy volt a forgalom az űrben. A kiemelkedőbb események közül megemlíthetjük a Szojuz 10-es űrhajó útját Satalov, Jelisaejev és Rukavisnyikov űrhajósokkal, akik az űrhajót összekapcsolták a Szaljut állomással. Hasonlóan eredményes volt a Szojuz 11-es űrhajó útja Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev űrhajósokkal. Ezek az akciók többek között értékes adatokat nyújtottak a Föld geológiai összetételéről, a sarkokon húzódó jégpáncélról, valamint az atmoszféra tulajdonságairól. A Szojuz 12-es űrhajó Lazarevvel és Makarovval a fedélzetén további feladatokat teljesített, kipróbálták az űrhajók új irányítási rendszerét, a kézi manőverezés lehetőségeit a repülés különböző helyzeteiben. A Szaljut 3 orbitális laboratórium kibocsátásával 1974 júniusában, valamint a Szojuz 14 repülésével új szakasz kezdődött az űrkutatásban. Popovics és Artyuchin űrhajósok kézzel kapcsol ták egybe az űrhajót a laboratóriummal. A Szaljut 3 orbitális laboratóriumban már sok szerkezeti újítás volt. Négy részből állt: dolgozó, lakó, kutatási és átjáró helyiségből. A két hétig tartó tudományos kutatási program jelentős része orvosi-biológiai jellegű volt. A Szojuz 15 űrhajó útjára Szarafanovval és Deminnel a fedélzetén 1974 augusztusában került sor, ezt követően még 1974 végén startolt a Szojuz 16, amely hasonló volt a Szojuz—-Apollo programhoz előkészített űrhajóhoz. Műholdak az űrben Az űrkutatás komplex rendszerében sajátos feladatokat teljesítenek a Kozmosz típusú műholdak, amelyekből a Szovjetunióban 1962 márciusától 1974 közepéig összesen 660 példányt indítottak az atmoszféra felső rétegeibe. Jelenleg mintegy 70 Kozmosz típusú műholdat bocsátanak fel évente. A Föld felszínétől számított távolságuk rendeltetésüknek megfelelően nagyon eltérő, 100 kilométertől kezdve néhány tízezer kilométerig terjed. A pavilon előterében néhány kétlépcsős rakéta látható, amelyek a Kozmosz műholdak kibocsátására szolgálnak. Ugyancsak érdekes a Molnija távközlési műholdak szerep». Ezek kibocsátását a Szovjetunió óriási területe tette szükségessé. Az állandó pályára bocsátott Molnija műholdak mintegy 40 000 kilométer magasságból „betekinthetik“ a Föld felszínének egyharmadát, ami lehetővé teszi a közvetlen rádiókapcsolatok megteremtését a Szovjetunió bármelyik része között. Az első Molnija műholdat 1965. április 23-án bocsátották a magasba. Ez a távösszeköttetésen kívül különböző adatokat is szolgáltatott a meteorológiai állomások számára, ami jelentősen megjavította az időjárás előrejelzésének megbízhatóságát a Szovjetunió egész területén. A Molnija 2 típusú műholdak már a nemzetközi távközlés megvalósítására szolgálnak a szocialista és egyes nem szocialista európai országok között. E rendszer keretében 1973-ban ösz- szasen 8 Molnija műholdat helyeztek „üzembe“. Az emberek csodálkozva állnak meg e műholdak előtt, nehezen tudják elképzelni, hogy kiterjesztett „szárnyaik“, az energiaforrásul szolgáló napelemek hogyan férhettek el a karcsú rakétába. A Hold titkainak feltárása A szovjet tudósok már a hatvanas években programba vették a Hold kutatását. Az automata kutatóállomások kibocsátása eredményesnek bizonyult, s megbízhatóan helyettesítették az embert ebben a kockázatos munkában. A Luna 3 és a Zond 3 automatikus állomások lefényképezték a Hold túlsó felületét, s 1966 elején leszállt a Holdra a Luna 9 automatikus állomás, melynek közvetítésével az emberek első alkalommal vehették szemügyre a Hold felületét. 1970-ben a Luna 16 visszatérő rakéta már mintákat is hozott a Hold kőzetéből. Az automatikus állomások pontos másolatai szintén itt láthatók a pavilonban, a különböző mérőműszerek között. A látogatók figyelmét különösen az az egyszerű, de ötletesen megszerkesztett berendezés köti le, amely a kőzetminták felszedésére szolgált. Itt látható az a holdlapát is, melynek munkáját a televízió is közvetítette, valamint a mélyebb mintavételre szolgáló fúróberendezés. A Lunohod 1 megjelenése 1970. november 17én új korszak kezdetét jelentette a Hold kutatásában. Ez a mozgó laboratórium simán szállt le a Hold felszínére. Ezt a 756 kg súlyú jármüvet, amely a különböző mérőműszereken kívül két tévékamerát is szállított, közvetlenül a Földről irányították. Napelemeket tartalmazó tetőszerkezete az éjszakai órákban hőszigetelőként is szolgált. A világ első szelénautója több mint 10 kilométert tett meg a Hold felszínén, és több mint 20 000 felvételt küldött a Földre. A Lunohod 1 hosszú élettartama alatt értékes információkat nyújtott a Hold felszínén uralkodó sugárzási feltételekről. Egy krími és egy franciaországi csillagvizsgáló intézetben lézersugár segítségével találták meg a Lunohod 1 tartózkodási helyét. A kísérletsorozatot a Lunohod 2 folytatta, amely 1973. január 16-án érkezett a Hold felszínére. Ez a tökéletesített jármű már mozgékonyabban közlekedett a Hold felületén. A Lunohod típusú szelénautókkal folytatott kísérletek bebizonyították, hogy számos kutatási feladat megoldható az automatikus műszerek segítségével. A Vénusz, a Mars és a Nap kutatása Műszaki szempontból legigényesebb feladat a távoli bolygók kutatása. A mai kozmikus rakétatechnika alapjában véve lehetővé teszi a naprendszer bolygóinak kutatását. A kozmikus kutatási programban komoly helye van a Vénusz és a Mars tanulmányozásának. Az első automatikus állomásokat már csaknem tíz esztendeje elindították e bolygók irányában. 1967-ben a Venera 4 űrszonda már közölte az első fizikai-kémiai ismereteket a Vénusz bolygóról. 1972-ben a Venera 8 űrszondától elvált egy tudományos mérőműszereket tartalmazó hüvely, amely a bolygóhoz közeledve folyamatosan közölt adatokat a Vénusz atmoszférájáról. A bolygó felszínéin tapasztalt hőmérsékleti viszonyok kiábrándítóan hatottak azokra a feltételezésekre, hogy a Vénuszon élő szervezetek léteznek. A 470 C° hőmérséklet, valamint a csaknem 100 atmoszférányi légnyomás kizárja az élet bármilyen megnyilvánulását. Hasonló eredményekhez jutottak a kutatók a Mars vizsgálatánál. A Nap kutatása az automatikus űrkutatás legigényesebb programja. A Prognoz 1 műhold, amelyet 1972 áprilisában indítottak el a Nap irányában, elnyújtott ellipszis alakú pályára tért, amelyen maximálisan 200 000 kilométerre távolodott el a Földtől. A Nap közelében méréseket végzett a kozmikus sugárzásról és más fizikai jelenségekről. A Prognoz 1 műhold 845 kg súlyú volt. A Prognoz 2 műhold francia tudományos műszereket is vitt magával a Nap külső magne- tikus burkának és gamma sugarainak vizsgálatára. A Szojuz—Apollo űrrandevú Az űrhajózási pavilon hatalmas csarnokának közepén a szovjet—amerikai Szojuz—Apollo űr- randevú programjának egyik fontos műszaki részegysége, az űrhajókat egybekapcsoló berendezés köti le a látogatók figyelmét. Ez egy hatalmas aoélgyűrű, melynek peremén három kiemelkedő „fül“ szolgál az űrben lebegő testek összeillesztésére, a gyűrűben pedig nyolc kapcsoióberende- zés látható, amelyek hermetikusan zárják össze az űrhajókat. Az emlékezetes űrrandevú megvalósítását az egész világ közvéleménye nagy érdeklődéssel kísérte. E sikeresen befejezett kísérlet azt is bizonyította, hogy a nemzetközi együttműködésben nagy tartalékok vannak a világűr titkainak megismerésében, s a közös munkával elért ismeretek gyakorlati érvényesítésében. Az űrkutatásban a nemzetközi együttműködés ma már több irányban is kibontakozott. A szocialista államok közösen valósítják meg az In- terkozmosz távösszeköttetési programot. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája aktívan együttműködik ezen a téren a szocialista államok, valamint India, Svédország, Franciaország és az Egyesült Államok tudományos intézeteivel. A szovjet műholdak útját tizenöt ország csillag- vizsgálói kísérik figyelemmel a világ különböző sarkaiban. Amit az űrhajózás atyja, Ciolkovszkij megálmodott, az ma konkrét valósággá válik. Az első űrhajós, Jurij Gagarin nevét az egész világon ismerik, s fényképe kiemelkedő helyen szerepel a szovjet űrhajózás sikereit bemutató pavilon csarnokában, a többi szovjet űrhajós és a rakétatechnika neves szerkesztőinek arcképsorozata mellett. KAROL ZILINSK? A Szaliut úrlaboratóriui,i A Szojuz és az Apollo űrhajót összekötő kapcsológyűrü (A szerző felvételei)
