Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-22 / 8. szám

SZOVJET EMBEREKRŐL, MŰVÉSZETI ALKBIASBKROL Néhány nap múlva kezdődik az SZKP XXV. kongtesz- szusa. Hazánk dolgozóinak figyelme is á világ első szo­cialista országa felé fordul. Ilyenkor többek között is­mét felelevenednek a szovjet emberekkel való találko­zások, a szovjet művészeti alkotásokkal kapcsolatos élmények is. Alábbi írásaink erről szólnak. KORONÁS SZARVAS ANYA Vannak versek, sorok, regényekből részletek, mondatok, amelyek megállí­tanak, újraolvastatják magukat. Aztán, ha nem akarjuk is, bennünk maradnak; észre se vesszük, tanyát vernek emlé­kezetünk rejtettebb, csendesebb zugai­ban. Majd elalusznak, háborítatlanul fekszenek mindennapi örömeink, gond­jaink takarója alatt. Olykor azonban, egy-egy külső érintésre, amikről nem is tudtunk, fölébrednek és előbújnak, szellemi kalandozásra csábítanak, el­játszogatnak gondolatainkkal, érzel­meinkkel. A minap ismét láttam — ki tudja, hányadszor már — Mihail Romm Hét­köznapi fasizmus című filmjét. Meg­döbbentő és elszomorító dokumentu­mok montázsa az embertelenségről, az emberi kegyetlenségről. Peregnek a film kockái, amikor vá­ratlanul, fölsietve emlékezetem mélyé­ről, eszembe jutnak Csingiz Ajtmatov, a világhírű kirgiz író Fehér hajó című regényének bevezető mondatai: „A kis- flúnak'két meséje volt. Az egyik csak az övé, arról nem tudott senki. A má­sik az, amit a nagyapja szokott mesél­ni neki. Aztán egy meséje sem ma­radt.“ Játszom a gondolattal, itt akár be is fejezhette volna regényét Ajtma­tov. Vagy legalábbis az első részét. Annyi titkot, szomorúságot, fájdalmat nejt magában ez a néhány mondat! De hagyjuk a játékot, maradjunk a kisfiú­val, akinek egy meséje sem maradt. Nem maradhatott. Mert a felnőttek szétzúzták, fölégettek mindent, ami mese. A felnőttek, akik életet, illúzió­kat, szépséget rombolnak. Akik lelö­vik a Koronás Szarvas Anyát, bőrét le­nyúzzák, testét földarabolják, pompás agancsát a kisfiú szeme láttára tépik ki gyönyörűséges fejéből. És meséjéből a gyermeket. Marad még egy: távolban a fehér hajó. Tudja, életében már soha többé nem érheti el, hát hal képében el­úszik a folyóban, úszik feléje, és rákö­szön: Szervusz, fehér hajó, itt vagyok! Peregnek a film kockái. Führerek és katonák indulnak a Koronás Szarvas Anya ellen — mintha soha egyetlen meséjük se lett volna. Indulnak ölni, leigázni. Pedig volt meséjük. Hiszen az ember eszmélése lényegében a mesék­ben kezdődik, a mesékhez kötődik. Hi­szen eljövendő életünk alapjait több­nyire mesékből égetett téglákból kezd­jük rakosgatni. Ezekre a téglákra bát­ran épülhet emberi élet. Hihetetlen, hogy embertelenség is. Mintha soha egyetlen meséjük se lett volna. Bom­bákkal, tankokkal, repülőgépekkel a Koronás Szarvas Anya ellen. Vajon há­nyat öltek meg a második világhábo­rúban? Hány szovjet és egyáltalán eu­rópai kisfiút, kislányt fosztottak meg álmaiktól, meséiktől — életüktől? Hány százezer mesetéglát zúztak szét? Éle­tek épülhettek volna, virággal égboltot érintők. Peregnek Romm filmjének kockái. Führerek gesztikulálnak őrjöngve, ka­tonák menetelnek. Füstfellegek, pusz­tulás, városok romokban heverve. A barbarizmus természetének kifejező, meztelen dokumentumképei. Hirtelen egy szőke, megejtően szomorú szemű, toprongyos, éhes legényke alakja ele­venedik meg emlékezetemben, Szergej Bondarcsuk Emberi sors című filmjé­ből. A kisfiú a háborúban elveszítette szüleit, meséit, mindenét. Aztán vissza­kap mindent, amikor Szokolov, a sokat próbált katona fiává fogadja. íme a Koronás Szarvas Anya él, visszatért. És lett Szokolovnak is, a felnőtt férfi­nak Koronás Szarvas Anyácskája, elve­szített családja helyett. íme a Koronás Szarvas Anya él. Nem tudták elpusztí­tani, mert őt nem lehet elpusztítani. • * # A film véget ért. Alvó gyermekem fölé hajolok. Föl­nyitja szemét, mosolyog. Még nem tud beszélni. De már látja a fehér hajót. Talán arra mosolyog. Érje el minden gyermek, gyermekem is, amikor csak akarja. Emberként. **• Béke van. Épül ember, épül ország. Voznyeszenszkij Fémsziiénjét veszem le a könyvespolcról. Hadd idézzek ide né­hány sort Mesterek című híres versé­ből: „Majd szerteszét / síkon és domb­magason / nem hét, de hétszer hét / város ragyog — fogadom! ... Erdők aranyában, messzi / füves tereken / én, / Voznyeszenszkij, / én emelem!... Én, a Kaluzsszkájá / markos, ügyes fia, / a vattapufajkás, 'én, akinek / zsebé­ben oklevél zizeg!... Andrej Voznyeszenszkij 1934-ben szü­letett. ötéves, amikor megkezdődik a háború, tizenegy, mire befejeződik. Vagyis gyermek volt még, amikor bom­bákkal, tankokkal, repülőgépekkel in­dultak a mesék, az álmok, a Koronás Szarvas Anya ellen. Akit végfal is nem sikerült elpusztítani. Átugrott a halá­lon, az élet felé, a Voznyeszenszkijek felé. .........Zötvögök Bratszkba hajnali / háromnegyed egykor, / valóra váltani / azt, ami álom volt nekem egykor.“ BODNÁR gyula LÁNYOK A METRÓN-KÖNYVVEL Általában szeretek utazni. Nem csu pán az utazásért magáért, hanem mert szeretek „világot látni“, ahogyan azt nagyapáink mondták, meg ahogyan a mesében is van. Vagyis örülök az új felfedezéseknek, élményeknek, benyo­másoknak. Ma már az új élmények után nem kell olyan sokat menni, mint akár ötven évvel ezelőtt, vagyis né­hány óra alatt megközelíthető a világ legtávolabbi pontja is, mert a szuper- szónikus repülőgépek korában egysze­riben összezsugorodtak a távolságok. Vagyis egyet gondol az ember — és Párizsban, Rómában, Moszkvában, vagy Leningrádban lehet. Prágából például két- két és fél óra alatt ér Moszkvá be ; z ember, attól függően, milyen gép­pel repül. A szülőfalumat viszont, mely a szlovák fővárostól 500 kilomé­terre fekszik, 12—13 óra alatt énem el gyorsvonattal... De most maradjunk Moszkvánál és Leningrádnál. Araikor legutóbb a múlt nyáron — hazatértem Moszkvából, a szerkesztőségi szobában valaki kiszólt a kollégák és barátok gyűrű jébő1: — Hát hol van az a vod­ka, pajtás! — Volt vodka is, persze. Mert valahogy a Szovjetunióból egy­szerűen „nem illik“ vodka nélkül visz szatérni. — No, most már mesélj — mondta valaki más, miután „leküld- tűk“ az első kör vodkát. — Mondd el, merre jártál, mit láttál, mit gondoltál, mit éreztél. Vagyis elő az élmények­kel, reflexiókkal! És én [ki nem be­szól szívesen új élményeiről) sorolni kezdtem: — A szovjet lányok, a szov­jet könyvek, a moszkvai metró, a szov­jet színház, a Taganka Színház, a le- ningrádi balett, a kétkezi orosz ember, a szovjet humor, a Togliatti Autógyár, a szovjet—kínai határ, a szovjet iroda­lom, a szovjet kritika és így tovább. — De az összefüggések... — sürge­tett udvariasan az egyik kolléga. — Persze, persze... Mindez csak össze­függően érdekes. Igen, mindent össze kell rakni., — És elkezdtük összerak­ni. Közben számos más reflexió is be­ékelődött a láncolatba. És rakosgat tűk, órákon át. (Jóval tovább, miint az ember repülőgépen megjárja Moszkvát.) Igen. Erről egy kis anekdota jut eszembe. Az egyik cseh újságíró-kollé­gával esett meg. Igen szereti őt az édesapja. Mikor egyszer Moszkvába utazott, az édesapja kikísérte a röptér- re. Jirko, hogy megnyugtassa szüleit: szerencsésen megérkezett, déltájt haza­telefonált Prágába. Mit mondasz, mami, édesapa még nem tért haza? Csak nem esett valami baja? Majd felhívom a re­pülőteret. És a prágai repülőtéren je­lentkezett az édesapja. Ne nyugtalan­kodj, fiacskám, itt ülök a terasz-étte­remben. összetalálkoztam egyik igen jó katonabarátommal. Tudod, mi min dent éltünk mi át együtt?! Meg a/tán pilzeni Prazdrojt nem kap bárhol az ember! Csak ne nyugtalankodj, fiacs­kám. Végezd el egy-kettő a dolgod. Én itt megvárlak. Majd telefonálok anyád­nak, hogy nincs semmi baj. Csak visz- szafelé vigyázz azon a nyavalyás gé­pen, mert mennyi repülőszerencsétlen­ségről hall az ember. És ügy is volt. Megvárta a fiút, estefelé együtt mén tek haza. De térjünk vissza a szovjet lányok­hoz. Hogy miért kedvesek számomra a moszkvai, leningrádi, dnyepropetrov- szki és a tartui lányok? Mert önma gukban kedvesek. Vendégszeretőok, készségesek, műveltek. Szeretik és ér­tik a művészetet, az irodalmat, ahol mindig megtaláljuk a közös érintkezé­si pontot. És ezentúl még miért? Ta­lán azért is. mert ha az ember három­négyezer kilométernyi távolságra van a hazájától, az otthonától — az ott­hon, a család melegére emlékeztetnek. (Persze, sok minden más is emlékez­tethet rá, de most a lányokról beszé­lünk). Hogy miért kedveseik még? Azért is, mert nemcsak a szovjet, ha nem a magyar irodalmat, művészetet, zenét is ismerik. Sőt! Irodalmunkat fordítják is — mint például a moszk­vai Larisza Rogyina, aki egyébként annyira szereti a magyar nyelvet és irodalmat, hogy magyar fiúhoz ment feleségül, a leningrádi Irina Goncsaro- va, aki olyan szuverénül beszél a rá dióban (magyarul) Budapestről, Debre­cenről és Dunaszerdahelyről, mintha e városokban töltötte volna gyermekko­rát — a saját nyelvükre (talán még a csehszlovákiai magyar irodalom is megéri egyszer, hogy legjobb alkotása­it kiadják orosz, ukrán, grúz, észt stb. nyelven). Némelyikükkel pedig mint az észt Mónika Unttal, a karéliai finn Liisa Hallilával, a komi Marja Igusev- vel még távoli nyelvrokonok is va­gyunk. Természetes dolognak tartom, ha az ember vonzódik a húgaihoz, nő véreihez... Ligyija M. pedig hogyne volna ked­ves: Vaszilij Belov és Vaszilij Suksin novellásköteteit kerestem a Szovjet­unióban, de sehol nem kaptam meg. A Szovjetunióban ugyanis rendkívül nagy az érdeklődés a jelenkori szerzők mű­vei iránt. Igen szerettem volna haza­hozni Suksimt, de Bogomolovot is. Lát­ván csalódottságomat, azt mondja Li gylja: — Tudja mit, jöjjön el ide hol­nap (a Gorkij-utcai könyvesboltba), el­hozom magának. — Hát mégiscsak akad egy példány? — Akad. — És va­lóban elhozta — a maga Suksin-példá- nyát, egy barátnőjétől pedig Belov „Celujutszja zori ...“ című humoros­szatirikus elbeszéléskötetét, melyet ak­kor az egész Moszkva keresett — hiá­ba, pedig kétszázezer példányszámban jelent meg. Ligyijának azért is hálás vagyok, mert az ő révén fedeztem fel a moszkvai Druzsba nevű könyvesbol­tot, ahol többek között értékes magyar, szlovák, cseh nyelvű könyvek kapha­tók igen olcsón. Szereinek is olvasni az emberek a Szovjetunióban. Moszkvát például nem hiába nevezik a külföldiek a könyvol­vasók városának. A szovjet ember ol­vas a repülőtér várójában, a villamo­son, autóbuszra várva, és olvas a met­rón, húsz-harminc méter mélyen a föld alatt, miközben 15—20 perc alatt suhogva tíz kilométerekre siklik vele a szerelvény. Megindító látvány könyvtisztelőnek: ülnek a lányok (persze sokan mások is, de itt most csak róluk van szó) könyvvel kezükben a metrón — és kortyolják a művészet gyönyörűségét. KÖVESDI JÁNOS A SZÍVEMBŐL BESZÉL... Az utazások és a különböző rendez­vények, találkozások során sok élmény­ben van részé az újságírónak. Melyek a legemlékezetesebbek? Azok, amelyek­ről keveset vagy semmit sem írunk a jegyzetfüzetbe, mégis elevenen, kitö­rölhetetlenül él bennünk ... Néhány évvel ezelőtt a bratislavai Hviezdoslav Színház főpróbájára ültem be, Vasziljev Csendesek a hajnalok cí­mű művét játszották. A nézőtéren né­hány kritikus és nyugdíjas ült, körü­löttük pedig zsibongó fiatalok. Tipikus gimnazisták: örültek az „elbliccelt“ ta­nítási órának, • tetszett az is, hogy színházba jöhettek, csak a darabtól — szinte semmit sem tudtak róla — hú­zódoztak egy kicsit. — Megint a hábo­rú — • ismételgették a tizenévesek őszinteségével és naivitásával. Aztán felgördült a függöny. A szín­padon szinte velük egyidős fiatal lá­nyok jelentek meg. Vidámak voltak, pajkosak, csínytevéseken törték a fejü­ket. Csak a katonai egyenruhájuk jelez­te, hogy — ha nem is ott a hátor­szágban — háború van, hazájukban tíz­ezrek halnak hősi halált. Megvallom, többet figyeltem a néző­térre. mint a színpadra. Először a han­goskodások szűntek meg, aztán a sze­mek is kerekebbre nyíltak. A második résznél, amikor a színműben váratlanul német felderítők jelennek meg, s ezek­nek a kislányoknak kell az őrmester vezetésével ártalmatlanná tenni őket, a nézőtéren már egy pisszenés sem hal­latszott. A gimnazisták lélegzet-vissza- fojtva követték a történetet. A végén a lányok meghalnak, fegy­verropogás hallatszik, majd legördül a függöny és kigyulladnak a nézőtér lámpái. Vége a színműnek, ismét a má­ban vagyunk. A gimnazisták még min­dig szótlanul ülnek, pirospozsgás arcuk sápadt, néhány leány könnyezik. Talán arra gondolnak, hogy Mása és társa is tizennyolc éves volt, mint most ők. Csendben ballagnak vissza az iskolá­ba. Elnézem őket és arra gondolok, hogy nem színielőadáson, hanem em­lékezetes történelemórán vettek részt. Talán most döbbentek rá valójában, hogy mi is a háború ... • • • Színhely a korszerű nagylégi kultúr- ház. Mellettem egy idős bácsi ül. — Soha nem láttam még élő szovjet szí­nészt, csak tévében meg filmen — mondja a szomszédom, s figyeli a szín­pad bejáratát, ahol rövidesen megjele­nik majd a szovjet filmszínészek kül­döttsége. Felcsattan a taps, egy töré­keny nő lép a színpadra. Bemutatko­zik: Valentyina Tyelicskina, filmszí­nésznő. Beszélni kezd, papír nélkül, őszintén. Elmondja, mennyire jól érzi itt magát, mert barátok közé jött, s a környezet is hazai. Szintén falun szü­letett, ott Is ilyen tiszta a levegő, ilyen családias a kapcsolat, s ott is úgy is­meri egymást az egész falu, mint itt tapasztalta. Olyan jó, hogy mindenki köszön egymásnak, mindenkinek volt a másikhoz egy-egy jó szava, együtt örültünk, s a bajban senki sem maradt egyedül. Melengető szavak, s a hivatalos, kis­sé feszélyezett légkör pillanatok alatt feloldódik. A mellettem ülő bácsinak is felcsillan a szeme: — Ügy beszél ez a teremtés, mintha a lányom lenne. Le sem kellene fordí­tani, érzem, amit mond. A szünetben a bácsi a sokaság között odafurakodik Tyelicskina mellé és sűrű köhécselések közepette mondja: — A szikiemből beszéltél, lelkem. Tyelicskina szeméből olvastam ki, hogy érti, mit mondott ez az ember. SZILVASSY JÓZSEF Andrej Goncsarov: Clj célok felé

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents