Vasárnapi Új Szó, 1976. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1976-02-15 / 7. szám

Aztán elmondta, ml Járatban van a fővárosban, s hogy egy hónap múlva újra jelentkeznie kell a tévében.

A lány kíváncsian hallgatta. Közben Ottó a lánynak is rendelt italt, ami ellen az nem tiltakozott. A sikerre ürítették poharaikat.

— Nem untatom? — kérdezte Mojmlr Ottó a harmadik konyaknál, s kissé elpirult, hogy ez csak most jut eszébe.

— Ellenkezőleg — mondta a lány, s szavai meggyőzően hatottak. — Nagyon érdekes, amit beszél. Kíváncsian várom a folytatást. Drukkolni fogok, hogy sikerüljön.

A negyedik s egyben az utolsó konyaknál a lány ajánlatára pertut ittak, méghozzá „szabályosan“, vagyis a csók sem maradt el.

Búcsúzáskor a lány ezt suttogta:

— Meglátod, hogy sikered lesz. Ogy fogok szurkolni neked, hogy egész biztosan sikered lesz.

Hazafelé robogott Mojmír Ottóval a vonat. A táj szépségével nem tudott betelni. Minden olybá tűnt neki, mintha most látná először. Legalábbis ilyen csodálatosnak. Igen, mintha minden kicserélődött volna.

volt soha ked- zere- llköt it és iber- 'edé- 2g a víz- snes. íyúj- mak. =igamívott ztal- sztal il a ta a :>ben iban tal- fal- t ró- ndő, tt a ide- íogy és sége lom- i vi- év- észe t is, Itak. csü- íely- idos íem- mas. )ban , az óin- -sak

logy éget ■ al- ízte: , de

njé- fő- szi- ke- ion, sl a :ven vált tott, mez elyi még and ’kor Ha izei. k is tá- tett zett

fen, zív- and rek- mel Dttó öz- :ott, yan ere- ner- lást zet- U A Otren- ára, t a ttt- bi- yan kar fi- az

gyelmeztette volna a szomszédot. Különösen, ha hencegett. Ottó ugyanis egyre inkább dicsekedés- nek minősítette szomszédja szavait. Akár szánalomból, akár irigységből, de egyre többet gondol Ottó a szomszédjára. Kivált olykor, ha a lány újból és újból megérkezett, amit (mivel csak egy drótkerítés választotta el a két családi ház udvarát), többnyire neki is látni kellett. Mindettől pedig (vagy csupán a mókus mozgású lány közelségétől) Ottónak egyre jobban a fejébe szökött a vér. Rendszerint alig várta, hogy a szomszéd vendége távozzon. Ám erre hovatovább, mindig többet kellett várnia. Ha a szomszédhoz megjött a lány, Ottón valami furcsa idegesség vett erőt. Hiába szívta egyik cigarettát a másik után, hiába helyezte magát vízszintes helyzetbe, idegessége nem múlt el, a füstölt csülköt pedig már nem is kívánta. Keresztrejtvényfejtéssel is megpróbálkozott, de ez még inkább kibillentette lelki egyensúlyából: megdöbbenten tapasztalta, mennyi mindent elfelejtett. Olyan kérdések álltak a rejtvényben, melyekre régen játszva válaszolt volna, s íme most...

Az egyik este éppen dühösen rágta golyőstolla végét, mivel rejtvényfejtő tudománya ismét csődöt mondott, amikor hirtelen furcsa ötlete támadt. Elhatározta: levelet ír a szomszédjának. Leírja mindazt, amit szomszédja ismeretségéről, a fiatal lány iránt érzett szerelméről, de főleg kijelentéseiről gondol. Mintha írásban is látni akarná véleményét. Mintha meg akarna győződni róla, milyen hosszú levelet tesz ki, ha papírra veti ellenérveit. Arra nem gondolt, hogy a levelet elküldi vagy átadja szomszédjának. Nem, ez most már nem volt fontos számára. Csupán azért kellett leírnia a gondolatait, hogy saját magát megnyugtassa. Igen, csak arra volt szüksége, hogy írjon. És írt is. Egyfolytában rótta a sorokat, oldalakat. Egy füzetbe körmölte a levelet, s csak akkor vette észre, hogy már a 12. lapnál tart, amikor tolla felmondta a szolgálatot. Így nem folytathatta az írást. Tollat ugyan hármat is talált a fiókok mélyén, de egy sem volt használható. Ha nincs éjszaka, talán átszólt volna a szomszédnak, hogy kölcsönözzön neki valamilyen írószert, mert sürgősen szüksége van rá. Bosszankodva, de azért elégedetten gyújtott rá egy Bystricára, mielőtt eloltotta a lámpát.

Másnap alig várta, hogy hazajöhessen s folytathassa az írást. Előző esti följegyzéseinek csupán utolsó lapjait futotta át, s vadonatúj töltőtollával már körmölte is tovább a sorokat. Most már kimondottan élvezte, hogy írhat. További tíz oldallal gyarapodott a „levél“, de a vége még messze volt. Eszébe se jutott, hogy befejezze. Szinte magától értetődőnek találta, hogy másnap folytassa az írást. De nemcsak másnap, hanem harmadnap is. Egy teljes héten át. Ekkor abbahagyta, úgy érezte, mintha már nem kellene törődnie szomszédja sorsával. Napokig, talán hetekig nem érdekelte, milyen gyakran jön a lány. Hogy mikor érkezik és mikor távozik.

Ám egyik napon ugyanolyan érzés töltötte el, mint korábban. Sőt, ez már irigység és harag volt. Akkor uralkodott el rajta, amikor egy reggel megpillantotta a „vendéget“, amint zsebkendőnyi napozóban epret szed a szomszéd kertjében.

Mojmír Ottó ekkor elővette a levelet és elolvasta. Utána nyomban munkához látott: újfent írni kezdett. De nem levelet, hanem (bármily hihetetlennek tetszik), humoros elbeszélést, melynek főszereplője egy szerencsétlen agglegény, aki azt hiszi, hogy odavan érte egy csinos lány. Szíve választottját minden jóval elhalmozza, vagyis az orránál fogva vezeti őt a lány, akinek addig jó a „vén szivar“, amíg pénze van, aztán faképnél hagyja. Az elbeszélés néhány nap alatt elkészült. Többször is elolvasta, és igen szórakoztatónak találta. Elhatározta, hogy felmegy a fővárosba, s beviszi valamelyik szerkesztőségbe.

Az ügy lebonyolítására (az elbeszélés legépe- lésére, az előkészületekre, és magára az utazásra) öt nap szabadságot vett ki. A postamesteri teendők ellátásával a kilencven kg-ot időközben túllépett kolleginát bízta meg. A szomszéd miatt már egyáltalán nem bosszankodott. Ellenkezőleg: hálával gondolt rá, mivel hatására „tollat ragadott“, s talán még író is válik belőle. Az utóbbi gondolat egyre határozottabban motoszkált fejében. Sőt, azt sem tartotta túlzásnak, hogy elbeszélését megfilmesítik, s a tévében is bemutatják. Ezért úgy határozott, hogy a kézirattal egyenesen a tévé szerkesztőségében jelentkezik. A sikert már szinte biztosra vette, hiszen elbeszélésének témája nemcsak szórakoztató, hanem tanulságos is. A fiatalok derülhetnek rajta, a főszereplőhöz (vagyis a szomszédjához) hasonló korú pasasok pedig levonhatják belőle a tanulságot.

Szerencsét próbálni induló mesehősnek érezte magát, amikor elérkezett az utazás reggele. Pontosabban szólva: hajnala, mivel már pitymallatkor kellett indulnia, hogy időben elérjen a fővárosba. Pedig nem is lakik olyan messze, csupán az átszállások (kétszer buszra, egyszer vonatra) miatt tart sokáig az út. Néhányan meglepődve bámultak rá a megállónál, de hiába kérdezték, nem árulta el utazása igazi célját. Majd megtudják, ha

a tévé képernyőjén olvashatják a nevét, gondolta. Megérkezésekor magabiztossága kissé megingott, de miután felhajtott egy szíverősítőt, újból bátornak érezte magát. Sőt, egy váratlair ötlete is támadt: elhatározta, hogy vásárol egy divatos nyakkendőt. A régit pedig bedobja a legközelebbi szemétládába. Az új kravátlit még az üzletben felkötötte, s a tükör előtt elégedetten állapította meg, hogy jól fest benne.

— Kéziratot hoztam. Egy vidám történetet... Szeretném, ha elolvasnák, s megmondanák, műsorra tühető-e? — mondja meggyőző bátorsággal a tévé szekresztőségében.

A fiatalember, aki meghallgatta, így szólt:

— Ez nem megy ilyen gyorsan, kérem. Annál inkább is, mivel a dramaturg külföldön van. Hagyja itt az írást, s majd válaszolunk.

— Személyesen szeretnék beszélni az elvtárssal — jelentette ki Mojmír Ottó.

— Az csak egy hónap múlva lehetséges — hagyta rá a fiatalember, akinek (Ottó villámgyors megállapítása szerint) művészekre jellemző szakálla volt.

— Elseje után újbői eljövök — mondta Ottó a kézfogáskor.

Boldog volt, bár semmi konkrétat nem intézett. Azaz mégis: most már tudja, hol a tévé szerkesztősége, s kit kell keresnie. Legközelebb már hivatkozhat a szakállas fiatalemberre. Félig-meddig már írónak érezte magát. Fürkészve bámult a járókelők szemébe, vajon sejtik-e, hogy a tévéből jön s a táskájában kéziratot visz. Még sohasem látta ilyen csodálatosnak, szépnek a fővárost, mint most. Ráérősen gyönyörködött a kirakatokban. Mindenekelőtt azonban az embereket nézte. Bár nem ismerte őket, úgy érezte, mintha a barátai lennének. Később beült egy presszóba. Kávét rendelt konyakkal. Vele szemben egy lány ült. Cigarettázott és egy vastag könyvből jegyzetelt. Amikor Ottó rágyújtott (ezúttal persze nem Bystricára), a lány közelebb tolta a hamutartót.

— Köszönöm — mondta Ottc, s maga sem tudta miért, elővette a kéziratot. Aztán lapozgatta, olvasgatta.

— Talán kolléganő a kisasszony? — kérdezte hirtelen.

— Nem tudom — válaszolta a lány, enyhén elmosolyodva. Alighanem beszélgető kedvében volt, mert így folytatta: — Én a Vegyiműveknél dolgozom. Aztán elhallgatott, mintha arra várna, hogy Ottó is elárulja foglalkozását.

A derék postamester zavarba jött:

— Azt hittem, verset ír — mutatott a hölgy jegyzetére.

— Maga talán költő? — csodálkozott a lány, s úgy szemügyre vette Ottót, mint aki most lát először élő költőt.

— Nem, dehogy — dadogta Ottó. — Illetve... tulajdonképpen... ahogy vesszük.

A négy hétből ugyan még csak kettő telt el, de Mojmír Ottó már megint utazott a fővárosba. Igaz, egyelőre nem a tévé dramaturgjához, hanem Klárához. így hívták a lányt, aki előtt felfedte első utazásának titkát, s akire azóta szüntelenül gondol. Megérkezésekor orchideát és ajándékot vásárolt. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy Klárának örömet szerzett a meglepetéssel.

— Én is sokat gondoltam rád — .mondta Klára, s ragyogott a szeme.

Mojmír Ottó hétfőn fütyörészve jelent meg a munkahelyén. Kolléganői szerették volna tüstént megállapítani, mi az oka jókedvének, de ő csak annyit mondott, hogy miért legyen az ember szomorú, ha vidám is lehet.

Este — szórakozásból — belelapozott a kéziratba. Majd beleolvasott akár egy regénybe, amelyről meg akarjuk tudni, hogy érdemes e elolvasni. Aztán letette, mint ahogy az elolvasásra nem érdemes könyvet teszik le. A sebtében elolvasott néhány mondat eszébe juttatta az egész történetet. Furcsamód nem találta sem érdekesnek, sem igaznak. Azt érezte ebben a pillanatban, amit csak író érezhet, ha be kell látnia, hogy „műve" merő melléfogás. Sőt, hazugság: a szerelem kétségbevonása, bemocskolása. A szerelemé, mely mindennél hatalmasabb.

Undorodva és szégyenkezve gyűrte össze a kéziratot, és bevágta a kályhába.

Sosem érzett óriási szégyene különös módon nem törte meg erejét. Addig nézte a lángoló lapokat, míg pernyévé nem váltak. Ám a tűz, vagyis az elégetés a visszavonásnak nemcsak legősibb, hanem a legmegbízhatóbb és a legmegnyugtatóbb módja is. Ottó is megnyugodott a látványtól. Sőt, erősnek érezte magát, hogy újból tollat fogjon. Hogy a szerelemről valljon. Hitelesen és igazat.

Másnap váratlanul beállított hozzá a szomszédja. Egy vodkásüveg volt a zsebében.

— Hát te mit ünnepelsz ? — kérdezte Ottó.

— Azt, hogy mafla vagyok — mondta a szomszéd, s jót húzott a maradék italból. — Elment a lány. Messzire. Egész az ország túlsó végére. Egy pincérrel, valami taknyossal... Örökre itt hagyott — mondta, s egy nagyot csuklott, majd lekókadt a feje. Aztán fojtogató csuklás vett rajta erőt. Talán zokogott is. Végül elaludt, s csak éjfél táján ébredt fel.

— így kell nekeml így kell nekem; ostoba fráternek! Meglett koromra elvesztettem a fejemet — mondta, mielőtt eltávozott.

Ottót a jelenet nem' hatotta meg. Másnap már eszébe sem Jutott. Esténként, amikor egyedül volt, képzeletben Kláránál járt. És írt. Elég erőt érzett ahhoz, hogy átdolgozza az elbeszélést. Hogy újból megírja a történetet. Hitelesen.

Almási Róbert illusztrációja