Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-13 / 296. szám, hétfő
Folyóparti házikó. Odakint fúj a szél, tavaszi langyosságot hoz a túlsó part felől. Éppen most csináltak rendet. Hosszú pad támaszkodik a gyékénnyel borított egyszemélyes ágynak. Az ágy egyik végében kopott sarkú jókora bőrönd Az asztalon termosz, kis teafőző, csészék Zsámolyok hevernek szanaszét. A látogatók — közösségben élő munkások — az előbb mentek el, még hallani hangjukat, a szél elhozza éneküket. Egy távoli erdőben gépek búgnak. A sötétítő ernyővel takart 60 wattos lámpa hol felragyog éles fénnyel, hol elhalványul. Egyik szögletben hegesztő védőpajzsok, munkazubbonyok, vastag vászonból készült kezeslábasok lógnak egymás hegyén-hátán. A munkásinges férfi rendbe rakja az asztalon a teáskészletet. A bambuszfalra akasztja a csúcsos kalapot és a kis fekete zsákot, és odaszól a szoba másik végében álló nőnek: — Látod, így lakunk a „So tán“-ban. A vállalat nem építtetett vendégházat. A fekete caracóba öltözölt aprócska, vékony nő éppen háta közepéig érő haját fonja be. — Egy hónap óta elég sok finom helyen fordultam meg, mielőtt ebbe a csupasz lakásba jöttem. A mindkét részről elhangzott szavak puszta udvariaskodások, de hangjuk lényük legmélyéről tör fel. A férfi fogja a sarokban álló vedret és kitölti a vizet egy zománcos vaslavórba. Mielőtt kimenne a vederrel, hallja a bőrönd zárjának kattanását és felesége vidám hangját: — Megnézem, mit szereztél tizenöt év és négy hónap alatt, amióta itt vagy. Miközben ő a folyóhoz ballag, az asszony egyenként előveszi a bőröndben tartott holmikat. Baloldalt kis táskarádió, kék munkásruhák. Lehetséges, hogy még egy valamire való ruhája sincs? Jobboldalt egy vastárgy, durván megmunkált fogó, amilyet még sohasem látott. Hogy a csudába kerül a bőröndbe ez az izé! Azután egy csinos kis doboz. A dobozban különös dolgok: vasdarabok, apró, rozsdamentes tőr, szilánkok egy repülőgép vázából... Nyilván emlékek. Kezébe vesz egy lapos acéldarabkát, amelyet hatalmas erő húzott ki és hajlított meg. Kartonborítékban fényképek. Az asszony felugrik. A férfi képe, tizen éves korából. Sorkatona-egyenruhában — leszerelése előtt készült —, nagy szemmel, egyszerre komoly és gyermekes arccal. Nyílt tekintete a rizsfüldeket nézi. Nyaka erős, válla lejt. A zubbony vászna alatt látszanak dagadó izmai, amelyeket jól ismer, sokszor tapasztotta hozzájuk arcát. Nagyon-nagyon megváltozott azóta a férje. Az asz- szonynak délutáni benyomása * Észak-vietnamt novellista és regényíró, 1932-ben született. Első kötete 1960- ban jelent meg. Részt vett a Thal Nguyen-i kombinát felépítésében. Ts az, de amikor nézel, van benne valami éles, amit nem tudnék meghatározni ... A férfi elneveti magát: — Tíz éve nézem a tüzet! — Micsoda? Az a mesterséged. hogy tűzre vigyázol? — Hegesztő vagyok. Láttad már a hegesztőlángot? Tíz éve nézem ezt a vakító tüzet. Nagyolvasztókat hegesztek. Ott, ahol ma délután látogatóban voltál, én hegesztettem. Az amerikaiak pusztító háborúja idején a Long Rien hídon dolgoztam. Jártam a Ham Rong hídnál is, de mivel ott elég munkás volt, visz- szaiöttem. Most csónakokat és dereglyéket hegesztek ezen a parton. Orr- és tathegei.ziéseket végzek, ami meglehetős ügyességet kíván, mert ezek a részek szenvednek leginkább a víztől, a hullámoktól. Láttad a csónakokat? Az, hogv itt dolgozom, vágyat ébreszt bennem a mi szülőpartunk után... — Odahaza a jenki katonai munkatelepeken láthattam hegesztőlángot. Most te is hegesztő vagy. Ezért van hát hogy a szemed... Az asszony sok mindent szeretne kérdezni. Miért van, hogy az arcod mintha megnyúlt volna? Ügy rémlik, hogy a vállad szélesebb lett, miért? És miért tűntek el azok a dudorok a tarkódról? Hogy megszépültél! A karodra hajtom a fejem, a kezed megszorítja az enyémet, simogató és meleg, de érzem, hogy kemény, mint a vas ... Sok mindenre gondol az asz- szony, de nem mond ki mindent. Kissé távolabb megy, hogy még egyszer megnézze a férjét, mielőtt eloltanák a fényt. Hirtelen ráébred, hogy nem ezektől szépült meg a férfi, hanem valami kimondhatatlantól, ami mélyen benne van, ami olyan, mint a fény ... — Azokat a csónakokat miért fested pirosra? — Ez csak az első réteg, hogy megóvja a lemezt a rozsdától. Egy kék réteg kerül majd föléje. — Tudod — mondja az asz- szony, amikor a férfi magához vonja és ő a vállához simul arcával —, éppen ilyen csónakot láttam a mi folyónkon ... Maholnap ... — Minden csónak, amely ezen a parton épült, magán viseli az én kezem munkáját A vizet hasító orrán és a tatján. Az asszony érzi a szavaiban vibráló örömöt. És látja a sötétben a férfi arcát megvilágító fényt. Másnap reggel gépkocsi jön az asszony után a „So tán“-ba. Mielőtt elbúcsúzna a munkásoktól, egy hosszú pillanatra még férje kezébe teszi a kezét. Aztán elmegy, s egy új arc képét viszi szívében, olyan szempárét, amely tíz éven át nézte a tüzet. Az élet arca ez, egy olyan életé, amely számára, millió és millió testvére, elvtársai számára értelmet ad a harcnak és a halálnak ... BENEDEK BÁLINT fordítása Xuan Cárig:* jut eszébe. Ugyanaz az arc ez, ugyanaz a rakoncátlan hajtincs, de hogyha hirtelen, váratlanul szembetalálkozott volna vele az úton, nem mert volna úgy viselkedni, ahogy viselkedett: egyenesen odamenni hozzá, kézen fogni, s megindultan és boldogan odavinni a déli káderek és vitézharcosok csoportjához, akik a vállalat igazgatójával beszélgettek. Semmi más fénykép a férfiról. Nem szereti fényképeztetni magát. Ez itt egy üzem, megismeri a nagyolvasztót, amelyet meglátogatott. Egy hídon furcsa kalapos elvtársak — nem ismer rá a fölemelt hegesztő védőpajzsra. Sehol egy asz- szony egy fiatal lány képe. Eldugta volna? Aztán egy csomó könyv és jegyzetfüzet. Ez minden. De kétség fogja el. Valaminek lennie kell a villanyégők képével díszített papír alatt, amely a bőrönd fenekét borítja. Kiveszi a könyveket és jegyzetfüzeteket, és lassan félrehúzza a papírlapot. Egy szakadozott ócska ing? Mi a szösz! Nem hisz a szemének. „Bivalybél“ ez, kolbász alakú, ócska rizses zsák, agyonmosva, agyonfoltozva, de gondosan összehajtogatva. Gyöngédségtől elfúlva melléhez szorítja a zsákot, amelyet ő adott neki, amikor a Thu Bon folyóhoz kísérte. Quy Nhonba igyekezett a férje, hogy hajóra szálljon Észak felé. Tizenöt év és négy hónap. Az asszony most is emlékszik a folyóra, a puszta vidékre. Az esős évszak a vége felé járt, de a folyó erősen duzzadt volt, vize elöntötte a lombjukat hullatott eperfákkal teli földeket, és sebes kavargással hömpölygött. A férfi vállára vetette a rizses zsákot és elbúcsúzott. Egy kis csónak elvitte. A törékeny jármű egyre távolodott, kisebbedett. Nemsokára már csak bambuszlevél volt a víz színén. Az asszony tekintetével követte, és még sokáig kivehette a férfi vállán a zsákot. A férfi belöki az ajtót, és belép a veder vízzel. — Nagyon tiszta lehet most mifelénk a folyó, nem igaz? Az asszony megrendülten visszadobja a zsákot a bőrönd fenekére, s betakarja könyvekkel és füzetekkel, mielőtt válaszolna: — Emlékszel Quang Női falura? Tavaly ilyenkor át tudtam gázalni a folyón. Milyen tiszta volt a vize! A férfi a rézdrótra terítette törülközőjét száradni, és most ott áll a felesége előtt. Az asz- szony nézi. „Megperzselsz a tekinteteddel“, gondolja a férfi, és azt mondja: — Nagyon megváltoztam, ugye? Tizenöt év és négy hónap. Egyetlen éjszaka. Hogyan mondhatnék el mindent? Ne kérdezd, mi történt, mi változott, kik nincsenek már és kik élnek még, mit csináltam, merre jártam ... A hátamon viselt hosszú sebhelyek mindent elmondanak. Elmesélhetem neked mindegyiknek a történetét. De hogyan mesélhetném el ma éj' szaka? Es hogyan mondhatnék el neJčed mindent Huong lányunkról, akit nem ismertél, aki az az előtt való napon fogant, hogy otthagytál engem Quang Noinál a folyóparton, és akit nem tudtam megőrizni... Nem tudtam megőrizni azt sem, amit megfogadtam magamban, hogy megőrzők neked: az arcbőrömet, a hajamat, a testemet... Ezekkel az arcvonásokkal maradtam. De sok nővérünk még ezeket a vonásokat sem tudta megőrizni. Csupán a szívük maradt meg! Fejében egymást kergetik a gondolatok. Szeme sajogni kezd. Hogyan meséljen el neki mindent? Elég az, hogy itt vagyok melletted. Az elvtársaimra és rám még nagy út vár. Aztán elküldenek látogatóba egy szocialista országba. Miután visszajöttem, együtt lehetünk tíz-tizen- két napig. Akkor majd elmesélek mindent. Most hadd kérjelek meg, hogy mondd el a te történetedet. Megsimogatja a férfi haját, homlokát, arcát, vállát. Te is hogyan mesélhetnél el mindent? Tizenöt évet. A nehézségeidet, az átvirrasztott éjszakáidat, a harcokat itt Északon, a Délről érkezett szívszaggató híreket, a kiállt próbákat ... Ez a bőrönd magába zárja az egész életedet. Holnap megmutatod majd azokat a vasdarabokat, amelyeken a mesterségedet tanultad: a hegesztéseidet, húztad, hajlítottad őket, de nem pattantak el. Ez a életed. — Ügy találod, hogy nagyon megváltoztam, ugye? A férfi megismétli kérdését. Kiolvasta a meglepetést azasz- szony szeméből, sőt még simogató kezéből is. — Főképpen a szemed változott meg, a mód, ahogy nézel. — És milyennek találod ezt a szemet? A férfi mosolyog. — Azelőtt szelid volt. Most Künüzsi István felvétele U ram, öreg ez a kaliba, és én még öregebb vagyok, fáj a csontom, ha befúj a havasi szél, és fáj a vállam, amikor a juhoknak vizet hozok a kettős facseberben, öreg juhász vagyok én, itt nőttem a havason, az én szemem nevelte a gyaja- sok számtalan nemzedékét, de nem tartanak már igazi juhásznak, bács- nak, férfiember a számadó, nem olyan roskatag vénség, amilyenné tett az idő és a hegy, de mégis elhívnak, hogy adjak a számadónak tanácsot, elmondjam, hova küldjék a nyájat ebben a vad időben, hogy minden birka gyarapodjék. Pedig az én testemre is kellene az ezerjófű, nyugalomra vágyik az ember, de vajon el lehet-e hagyni a nyájat, búcsúzhatik-e a hivatásától a pásztor, elballaghat-e a hegygerictől s onnan, ahonnan tisztán tör elő a forrás? Mert a pásztor a pásztorságot nem tudja abbahagyni ... Kegyelmetek, ismeretlen vándorok, akiket nyaranként magához hív a havas, s itt Időznek, amíg az évszak jóra fordul vagy téliesre romlik, maguk a város küldöttei, akik melegednek a vendégszerető házikóban. Friss tej és édes orda kerül a deszkára, hogy példázza a vendégszeretetet. De mikor* szállhatunk mi az otthonunkba, mi ideszóllítottak, a köznapok béresei? Mert a pásztor a pásztorságot nem tudja abbahagyni... öreg ember vagyok én, közel az éghez és közel a földhöz, mögöttem BAJOR ANDOR Pásztor jó szándék, előttem szeretet. Meg kevés bagó a zsebeimben és kevés gyufa a résnyi ablak fáján, semmim sincs, csak a felelősség, amit odalenn a völgyben lelkiismeretnek mondanak. De inkább a rideg szó és a rideg mennybolt! Mert a pásztor a pásztorságot nem tudja abbahagyni... Nézzék a görgeteget: ha a mélység felé indul, semmi meg nem állítja, ezért vigyázunk a szikladarabokra, hogy meg ne lódítsuk, bár odalent nincs karám, már évszázaduk óta számítanak hibás lépésünkre, de mi mégis épen leljük a hegyet. Pedig a világ mindenütt keres valamit, a föld egy részén éhínség van, mi dolgozunk, hogy több legyen a tej, a sajt és a gyapjú; hátha az ég általunk segíti meg a világot? Engem is el akartak űzni leszolgált éveimért, hogy helyet adjak ifjabb pásztoroknak. Akik hajszolják az egyéni hasznot, közben pedig nem törődnek, hogy hiányzik-e egy is a juhok közül. De amikor kértek, hogy vonuljak nyugalomba, csak egy mondattal tudtam válaszolni: „A pásztor a pásztorságot nem tudja abbahagyni.“ Már a hatodik kutyám vakult meg vénségében: ezeket agyonlőtték ir- galmasan, mert a kutyaságukat vén- ségükben abahagyták. De nagy különbség van a lelketlen párák és az emberek közt, mert a farkas sem farkas egy idő óta, se a holló, se a boszorkány, de az ember ma is ember. Az állatok megritkultak, talán nagy részük városba költözött, háziállatok leltek, munkába álltak, a boszorkány pedig férjhez ment, elutazott külföldre filmszínésznőnek, sokan hűtlenek a földhöz! De a pásztor hogyan hagyhatná abba a pásztorságot? Hiszen látom én, hogy aki tehetséges, városba megy, mérnöknek, altisztnek, vasúti fékezőnek. Itt van velem egy fiú, még nem katonaviselt, sohasem lesz az, aki motyog, és két számot se képes összeadni, csak a pénzt ismeri meg. Öt mindenhonnan visszaküldték, hát eljött pásztornak: nézem, de nem lesz igazi pásztor belőle. Még tanítványom sincsen. Hát hogyan hagyhatnám abba a pásztorságot?! Állok hát a helyemen, mint barátom, a szikla, s azt mondom, távoli a völgy, és idáig érző mérgeket lehel. Mérgezett az ég, és fehér porral van behintve a város. Azt mondják, egerek ellen, de a por főként a hegyeket pusztítja, megöli a sast, az énekeseket, a forrást. Ha mérgekkel telik meg a völgy, jöjjenek ide a nyáj maradékához. Mert a pásztor a pásztorságot nem fogja abbahagyni ...
