Új Szó, 1976. december (29. évfolyam, 286-311. szám)
1976-12-06 / 290. szám, hétfő
A palack nagyot durrant. A hosszú hajú festő pezsgőt töltött a poharakba. — Egyészségedre — mondta. — Ne próbáld becsapni a barátodat. Valami nincs veled rendjén, öregeml Petrov mély hangon belenevetett sűrű bajuszába. Valahol a belsejében egy hang mocorgott; akár a palackból a dugó, nagy pukkanással akart kitörni az is: „Minden rendben, kitűnően érzem magam. De úgyse hinnéd el, ha mondanám!“ Ehelyett azonban csupán annyit válaszolt: — Csak úgy tűnik neked, testvér. Öregszem egy kicsit... A festő nem üldögélt sokáig, fizetett és ment. Drága az ideje: kiállításra készül. Petrov viszont úgy döntött, hogy marad még egy darabig. Teheti, ma szabadnapja van. Hála istennek, az osztályfőnöki teendőkkel is már régen elkészült. Otthon amúgy is a magány emésztené; Marija ilyenkor még az unokáinál van. A vendéglő teljesen üres. Csak a filigrán pincérnő ír egy hosszú-hosszú számlát a sarokban. Petrov körülnézett és elővette zsebtükrét. Nem, külsőleg minden a régi. Talán csak a szeme árulkodik. Az árulja el, mi ment végbe odabent, a lelke mélyén. Egy hónapja történt . .. ... Ősszel a tanév szokatlan módon kezdődött. Közvetlenül a legelején ismeretlen fájás jelentkezett a térdében, amely órák hosszat1 gyötörte. A szíve is rakoncátlankodni kezdett. Kalapált, kalapált, aztán egyszerre csak váratlanul nagyot ugrott. Különösen az esett nehezére, amikor az iskolában fel kellett kapaszkodnia a harmadik emeletre. Kérte, hogy mentsék fel az osztályfőnökség alól. Senki sem emelt kifogást. Egy idő múlva azonban űrt érzett az életében A tanítási órákon igyekezett tartani magát. A gyerekek figyelmesen hallgatták magyarázatait Javorov bonyolult drámájáról, igyekeztek utánozni a hanghordozását, amikor Vapcarov verseit szavalták. Ám egy alkalommal, amikor a csökönyös fájdalom az óra vége felé jelentkezett, és dörömbölni kezdett a halántékában a vér, le kellett ülnie. Az egyik gyerek felugrott és szélesre tárta az ablakot. „Ogy látszik, kitelt az időm“ — gondolta keserűen Petrov. Csüggedés vett rajta erőt, s kezdte elhagyni magát, ö, aki addig mindig a legválasztékosabban öltözködött, nem törődött többé a külsejével. Borotválat- lanul járt az Iskolába. Egyszer Marija meg is dorgálta miatta: — Úgy nézel ki, mintha most másztál volna le az ikonról. — jól van így is. Megöregedtem ... — Az ember minden életkorban adjon magára. „Te is hibás vagy — akarta neki mondani Petrov. — Folyton csak a lányaidhoz futkosol. Hónapok óta nincs kivel szót váltani odahaza.“ De aztán nem szólt egy szót sem. A tavasz, amely sok viharral, záporral érkezett, különösen meggyötörte. Elhozta neki az álmatlanságot. Azt tanácsolták neki, hogy lefekvés után gondoljon valami kellemesre, úgy könnyebben elalszik. Ám egyelőre nem volt semmi olyasmi, amire kellemes lett volna gondolni. Ez a valami váratlanul lépett be az életébe. — Petrov elvtárs, szeretnénk ma estére meghívni a klubba — mosolygott rá szívélyesen a nagyszünetben a X. A. osztály titkára. — Egy fővárosi művésznőnek lesz előadóestje. Petrov erre az alkalomra ünneplő ruhát öltött, megfésülte ritkás fehér haját és elment az ifjúsági klubba. Az irodalmi szakkör tagjai megkérték, hogy üljön oda hozzájuk. Szétment a függöny, hosszú, fekete estélyiben törékeny, szőke lány lépett a színpadra. — Pausztovszkij néhány elbeszélését fogom elmondani önöknek. Elsőnek hallgassák meg a HEGEDÜt. Meleg, dallamos volt a hangja. Petrov nem akart hinni a szemének. „Ez nem lehet igaz“ — gondolta, miközben feltette a szemüvegét. — Ilyen kegyetlen lenne az öregség? Régi ismerősöket juttat eszedbe egy-egy hasonló vonás láttán?" ANA RALCSEVA Közeledett a szláv kultúra ünnepe. Az iskolában lázas előkészületek folytak. Az ünnep előtti este virággal díszítették az egész iskolát. A tantermekben zöld koszorúval övezték a cár arcképét. Reggel azonban, mire a tanulók beözönlöttek az iskolába, a falról, a cár helyetti Hriszto Botev, a forradalmár költő nézett le rájuk, akinek a portréit a hatalom néhány hónappal ezelőtt eltávolította az intézetből. Hosszú nyomozás kezdődött, melynek során a rendőrség Petrovot sem kímélte. Ám a csomó, úgy látszik, kibo- gozatlan maradt, mert a letartóztatott tanárokat és diákokat szabadon engedSí el nem küldőit levél Az a lány azzal a nagy, gyermekien csodálkozó szemével és alt hangjával megdöbbentően hasonlított őrá — arra, aki (Petrov úgy hitte) annyi év után teljesen elmerült az emlékezetében. A művésznő egy hegedűsről mesélt, aki éjszaka a frontvonalban hegedült a bajtársainak, másnap pedig elesett egy súlyos ütközetben. A szavak azonban nem hatoltak el Petrov tudatáig. Gondolatban visszarepült a szülővárosába, ahol egy szakasztott ugyanilyen lánnyal találkozott. Matematikát tanított. Valahonnan messziről, az ország túlsó végéről került az iskolába a tanév derekán. Mint egy fénysugár vonult át Petrov életén, aztán eltűnt. Az emberek egy darabig még emlegették, azután elfelejtették. És a múltból, az emlékekből most ő tért visz- sza Petrovhoz. Az öreg tanár olyannak látta, mint akkor, huszonhárom éves korában. Magas volt, karcsú, szőke copfja akár egy iskoláslányé, a szeme sötétkék. És mindig kékbe volt öltözve. Kék blúz, kék kendőcske a nyakán. — Ha valaki el találja fújni a földről a kék színt, mit fogsz csinálni? — Az égtől fogom megkaparintani. Egy reggel Petrov arra ébredt, hogy nem tud nélküle élni. Ám egyszer Petrov meglátta a moziban a történelemtanárral. És akkor elhatározta, hogy bosz- szút áll a lányon. A hagyományos tavaszi bálon csak az igazgatója húgával, egy ostobácska lánnyal táncolt. Sétált vele a parkban, moziba vitte. Akkoriban történt az az esemény. ték. Az új matematikus azonban nem várta meg a tanév végét, otthagyta az iskolát, állítólag visszament a szülővárosába. Egyszer Petrov a házi feladatok javítása közben az egyik füzetben érdekes bejegyzést talált: „Az ember akkor boldog, ha áldozatot hoz a szerelemért, nem pedig, amikor a bosszúvágy hajtja — mondta a matektanárnő.“ Évekkel később egy új történelemtanár, a gimnázium múltját kutatva, felfedezte, hogy azután a május 24-e után az iskolában az ifjúmunkás szövetséget a lebukás veszélye fenyegette. Petrov irodalomtanár is gyanúba keveredett. Egy fiatal matematikatanárnő mentette meg őket, akinek aztán el kellett hagynia az iskolát. Amikor ezt Petrov megtudta, Marija már a második bölcsőt ringatta otthon ... — Nem tudsz valami közelebbit a művésznőről? — kérdezte halkan a mellette ülő lányt. — Tanárnő volt az édesanyja. Meghalt a háború alatt. Azóta Petrov esténként egy hosszúhosszú levelet ír a művésznőnek. Az édesanyja szép szerelméről mesél neki. És írás közben megfeledkezik a fájdalomról a térdében, a szívében, az álom pedig olyan könnyedén száll a szemére, mint gyermekkorában. De a levelet még nem küldte el. Fél, hogy akkor újra űr lesz az életében. ZAHEMSZKY LÁSZLÖ fordítása FÜLÖP MIKLÓS: Szerényen Koronázási ünnepség: A Világ Legszerényebb Emberét koronázzák. Szerény szertartás. Főszerények, szerények, igyekvők, katonák, pórnép. Főszerény: Uram, íme e korona a jussod. (Sziporkázó fényben ragyogó semmit helyez a Világ Legszerényebb Emberének a fejére.) Ö. (Ledobja fejéről a semmit.) Nem fogadom ell Maradok, mi voltami Szerények kara: Dicsőség neked, ó, király! (Halotti csönd.) Főszerény: (Kinyitja markát. Marka üres.) Felség! Legalább ezt fogadd el. Ö: Nem! Esetleg a felét Hogy ne mondjátok, hogy. Szerények: (Nem mondanak semmit.) O: (Ünnepélyesen.) Én mindent elértem és mindent megkaptam az élettőll (Elvonul. Szerényen és lábujjhegyen.) Öregszünk Furcsának találta nagylábujját, valahogy idegennek ... Egyszerűen nem ismert rá: lapos, széles körmű, aránytalanná duzzadt húsdarab volt. Mintha nem ilyen lett volna... Megtapogatta, megfricskázta, megcsipdeste. Semmi kétség: az övé volt... „Hogy lehet? Hogy lehet? Hiszen nem ilyen volt.." Idegenkedve, szinte utálattal nézte a nagylábujját. Arcán pírt érzett... Igen, szégyellte tulajdon nagylábujjátl „Mi lett belőledI“ Másnap reggel, a szokásos autóbuszra való gyúródás közepette, amikor ráléptek nagy- lábujjára, kaján örömmel nyugtázta: „Megérdemledl" iUNHODÉS 10 múltkor — ezelőtt harminc évvel — megígértem magamnak, hogy egy kicsit ráncba szedem a serdülő korú emberiséget, mármint az akkori Ifjúságot ... Bokros teendőim közepette — mi tagadás — egy kissé megfeledkeztem erkölcsnemesítő elhatározásomról... Vagy három hete, egy vasárnap délután futtatta eszembe eqy körülbelül tizennégy éves fiú. Nejemmel, élvezhető levegő után szimatolva, a városban sétálgattunk. Ahogy mentünk, mendegéltünk, egyszer csak, minden előzetes jeladás nélkül, hátba macerái valami!... A pillanat töredéke alatt megállapítottam, hogy atombomba nem lehet, mert hallásból tudom, hogy az nagyobbat taszít az emberen .;. Bolondos hecceiről közismert barátom sem, mert ő mea hátbavágással szokta kezdeni a „hízelgést“. Az említett lökés epicentrumát viszont az ülőkém körzetében éreztem!... Még egyszer találgathatok — villant át az agyamon —, ha ez sem ül, veszítettem ... Valaki valakivel összetévesztett és — nevezzük nevén a gyereket — jól fenéken rúgott!... Hogy közben miért nem fordultam hátra, meggyőződni az inzultus igazi okáról?!.. . Jaj, kérem, hát azért nem, mert ebben egy hátulról lábaim közé ékelődött alkalmatossáq akadályozott! Ez — mint hamarosan kiderült — egy kerékpár kereke volt. Ügy, ahogy mondom! ... Ezerkilenc százhetvenhatban, keleti országrészünk körülbelül kétszázezer lakosú metropolisában, a szigorúan gyalogosok részére fenntartott járda kellős közepén!... Abban a korban, amikor már-már a gyalogosoknak is vizsgát kell tenni a forgalmi szabályzatból! ... A gyengébb idegzetű olvasók miatt közlöm, hogy — bár a gázoló vigyorogva cserben hagyott — orvosi beavatkozás nélkül úsztam meg a balesetet. Csak kiszakadt, összemaszatolt, világos ruhám vesztette el, csaknem teljesen értékét!... Ami, tulajdonképpen nem is olyan nagy bűnhődés, a harminc éve vállalt kötelezettség elmulasztásáért!... KOVÁCS jÖZSEF Konovits György felvétele Karsay Katalin versei engedd látom a fa magányát koronája és gyökere közt ezerarcú a távolság vizek csöndjét add nyelvemre halk csobogást tenyerembe téli mező nyugalmát kicsi fiam homloka gyöngyös pattog forró tánc gyönge mellén napszínü tündér villan haján perdülnek a gyöngyök könnyű füzérbe halkan ébred a nap szememben félelmek barna madara éneke tiéd fölveri-e tisztatükrű álmod csöndjét szememben félelmek barna madaro hullajtja tollait szétfutó egyenesek zártsága tjmör falak előtt befelé nézel tél leng a rét fölött ellobbant pipacsban vak játékok 1978. XII. 6.
