Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)

1976-11-09 / 267. szám, kedd

Csáfcy Károllyal, az Ipolyhídvégi Madách Imre Irodalmi Színpad rendezőjével • Károly, tudom, Ipolyhíd- végen jobban érzed magad, hasznosabb, örömtelibb a mun­kád," mint Szécsénkén volt; most mégis arra kérlek, a di­cséretet érdemlők mellett pilla­natnyi gondjaitokról is szólj. ^ Hídvégen van, aki jó szó­val biztasson, ha nem úgy megy valami, ahogy szeretnénk. A téii időszakban például fű­tött művelődési otthonban, pró­báltunk, és segít a helyi föld­művesszövetkezet, a hnb, élén az elnökkel, Málik Józseffel, akitől próbahelyiségként a ta­nácstermet is kölcsön kaptuk. A tömegszervezetek vezetői sem vesznek félvállról bennünket. Bár még messzemenően sem teljes, technikai felszerelésünk jó. Tehát minden megvan, ami a kezdéshez kell. A folytatás más lapra tartozik. A CSEMA- DOK helyi szervezete, hogy csoportunk felléphessen a Jó- kai-napokon, hétszáz koronát juttatott nekünk. Nem sok, de anyagi helyzetünkhöz, s fenn­állásunk idejéhez mérten nem is kevés. ® Mint mondod, még nem kaptok teljes anyagi támoga­tást, mégis bizakodó vagy. Nem üres reménykedés ez? — Egyáltalán nem! Szécsén- kén nem volt közönség, vagy ha igen, hát legtöbb húsz. Híd­végen viszont száz, százhúsz ember előtt játszunk. Idáig hat­szor léptünk fel a Föld, ember, idő című műsorunkkal, s az előadás után többnyire megven­dégeltek bennünket, ami ven­déglátóink figyelmességét di­cséri. Ne érts félre: itt nem pusztán a vacsorázás adta örö­mökről van szó; arról legke­vésbé. Sokkal inkább az elisme­rés évszázadok folyamán ki­alakult, mondhatni: tiszteletadó formájáról. A további munkára való ösztönzésről... — Elsősorban önmagunkról, életünkről szeretnénk vallani. Tudom, más a városon élő, más a vidéken, s más e kettő elvá­laszthatatlan kötődésében élő ember problémája, gondolatme­nete. Mi az érintkezési ponto­kat akarjuk megfogni, a po­rondra tenni, föléleszteni. Lát­juk, nem válhat külön a vidé­ki és a városi ember, mert csak az ő szellemi egységük létezé­sének tudatával lehet dolgozni, alkotni, cselekedni. • Nyitrán végezted el a ta­nárképző főiskolát. Maradhat­tál volna városon, költözhettél volna a fővárosba vagy vala­melyik tájegységünk székhelyé­re, mégsem így tettél. Miért? S nem érzed-e a falu változó korlátainak veszélyeit? — Innen, faluról indultam, s mert húztak a gyökerek, vissza­tértem, bár érzem, már soha­sem fogok tudni véglegesen megérkezni. Persze a városba sem tudnék véglegesen vissza­térni. Így hát bennem mindkét embertípus megtalálható. Fiata­labb koromban szinte űzött ma­gától a falu, űzött, kóstoljam a várost. Kóstoltam is, de iga­zából magamévá tenni, „meg­emészteni“ nem tudtam. Tő- zsér szavaival élve jelenleg „kettős űrben“ téblábolok, s mert nem egyedül, ez a téblá- bolás izgat már jó ideje. A Ko­máromban láthatott összeállítá­sommal is a falu és a város adta közös problémákat szeret­tem volna felvonultatni olyan egységben, amelyben összemo­sódik minden, akár bennem. • Véleményed szerint ez az összemosódás ködös vagy vilá­gos képet nyújtott a közönség­nek? — Bízom, hogy világosat; ám­bár nem lehet végletekbe bo- csájtkozni. Vagyis csak olyan műsort csináljunk, ami közön­ségünk felfogóképességének át­lagát ismerve, érthető. A mai társadalmi-emberi problémákat, dilemmákat láttatni leplezetle­nül a színpadon. A dunaszerda­helyi Fókusz megpendítette azt a húrt, amelyen a közeljövőben én is szólni szeretnék, de eleve új dolgokról és sajátos mód­szerrel. A folklór és a beat-ze- ne ötvözete révén akarok ha­ladni a továbbiakban. Termé­szetesen a színpadi megjelení­tésben is új formákat keresek, illetve ezek a formák az ösz- tönösség apránkénti levetésével szinte maguktól adódnak. Csak észre kell venni őket. • Milyen a kapcsolatotok irodalmi színpadjaink többsé­gével? — Sajnos, legtöbbször csak Komáromban találkozunk a töb­bi irodalmi színpadi csoport­tal, feltéve, ha az a szerencse éri őket vagy minket, hogy fel­léphetnek a Jókai-napokon. Az az igazság, hogy egymástól na­gyon elszigetelődve dolgozunk, s ez talán nemcsak a mi hi­bánk. Mert végül is égy asz­talnál ülünk, egy főztet eszünk. Legalább azt kellene elérnünk, hogy megnézzük egymás bemu­tatóit. Nem állna sokból: egy meghívó levélből. Mi például az ipolyságiakat mindig meg­hívjuk bemutatóinkra, s ők is minket. És véleménycserénk, ügy érzem, nemcsak a két szín­padnak hasznos. 9 Hány taggal dolgozol, és végrehajtják-e utasításaidat, hi­szen tőled idősebbeket is sze­repeltetsz? — Tiszteljük, megértjük egy­mást. Hogy példát mondjak: ta­valy toboroztam tizenkét tagú csoportunk magvát, és az új tagokkal rengeteg volt a mun­ka, de egyetlen nézeteltérés, egyetlen haragos vita sem volt. Tesszük azt, amit tennünk kell, az összeállítást viszont szere­tem egyedül végezni. Koreográ­fiában Havasi Péter tett el­fogadható ajánlásokat, s ami a rendezést illeti, Vass Ottó so­kat segített. Nézd, tudom ma­gamról, hogy kezdő Irodalmi színpadi rendező vagyok, ne­kem is sokat kell fejlődnöm ahhoz, hogy nevünk legyen, rangunk nőjjön, hogy színpa­dunkat önmaguktól keressék fel a szerepelni, a szavalni vá­gyók. Érzem, ennek is eljön az ideje... SZIGETI LÁSZLÓ (A sorozatot befejező, értékelő írás csütörtöki számunkban je­lenik meg.) Sokszínű vallomások JANA CEPKOVÄ KIÁLLÍTÁSA Jana Cepková a Jablonec nad Nisou-i szaktanintézet elvégzé­se után a prágai Iparművésze­ti Főiskolán folytatta és fejez­te be tanulmányait. Alkalma­zott művészeti kiállításokon nemegyszer váltottak ki elis­merést és csodálatot egyéni formálásit, egyszerű szépségű ékszerei. Most a Majerník Galé­ria kamara kiállításán mutatja be zománcképeit. Hogyan ké­szül a zománc? Az arany, ezüst, esetleg rézlapra színes, folyé­kony üvegmasszát raknak fel, mely az égetés után szerves egészet alkot az alappal. Tüzes csillogásával, az alkotó művé­szi rajzával gyönyörködtet. Cepková mai hangon szól ez­zel az ősi technikával. 3400 évvel ezelőtt már zománcos karkötő ékesítette Aathotep egyiptomi királynő törékeny csuklóját. Ez a karkötő ma a Kairói Múzeumban látható. Ké­sőbb, időszámításunk kezdetén keletkezett „barbár zománcok­ról“ van tudomásunk; a szer­zők pompaszeretetét jelző bronz alapú tűkről, gombokról, csatokról, lószerszámokról. A rómaiak is kedvelték a szépszí­nű keleti zománc technikát, amely ezután egyidőre feledés­be merült. Azután Bizáncban talált újra termékeny talajra s itt éli virágkorát a zománc. In­nen terjedt tovább Velencébe, később Német-, és Franciaor­szágba, ahol uralkodói koronák s egyházi kegyszerek pompáját fokozta. Híresek a reneszánsz zománc munkái. A XV. század végén a franciaországi Limoges is átveszi és a tökéletességig fejleszti ezt a technikát. Cepková változó korunk meg­változott szépségigényeit szem előtt tartva formailag és tar­talmilag is az ember környe­zetét megnemesítő, kisebb mé­retű fémlapokra festi zománc­képeit, amelyeket a kiégetés, a tűz ereje tesz ragyogóvá. Cep­ková szépségkereső művész. Szakmai rátermettségével, bő képzelettel, jó ízléssal dolgozik. S nemcsak a szemet örvendez­teti meg, de érzelmi, értelmi ériünkhöz is szól. A tárlat nyi­tó darabja: Május 6-a a leg­szebb nap, eszmei és művészi állásfoglalását is jellemzi. Vál­tozatos témájú, ragyogó zöld és kék színekben tündöklő ríbe-' gő mozdulatú figurák — Tán­cosnő, Kísértetek, Titokzatos leány — és a leglényegesebb motívumokra egyszerűsített em­beralakok, meg ornamensek je­lennek meg művein. Mozgé­kony képzelettel idézi a Senki planétáját, a Tenger fenekét, a Kényszerleszállást, és a Sza­badságszerető polgárt. A természet érzékeny meg­figyelője. Olykor vörösnek, majd sárgának látja a Napot. Az Alkony, a Nyári este, az év hónapjai is elvont alakzatok­kal, viliódzó színekben csillan­nak meg munkáin. A gyerme­kek számára is alkot üde játé­kosságukkal derűt keltő dara­bokat. Nagyobb méretű mozaik zománcát Matyi fiának készí­tette, kisfiúk regényes kalandos elképzeléseit fogalmazta meg benne. Üvegszekrényben áll két szép ékszerdoboza, és néhány nagyobb méretű, dekoratív ér­tékével feltűnő ékszer. Az ezüst szelíd fénye, a rozsda- mentes acél, a réz meleg sár­gája, a sajátos megoldású, szé­pen érvényesülő zománcozott felületek modern érzékenység­le vallanak. Európa csaknem valamennyi országában, továbbá Ameriká­ban és a limogesi zománc bien- nálén is méltányolták Cepková művészetét. BÄRKÄNY JENÖNÉ KULTURÁLIS HÍREK • A Francia Akadémia, amely bővében van a különbö­ző alapítványoknak, évről évre kiosztja nagy és kis díjait. Az idén a nagy irodalmi díjat Jó­sé Cabanis, a nálunk sem is­meretlen regényíró kapta, aki nemrég Saint-Simonról írt könyvet, s aki főleg emlékirat­szerű regényeivel vált népszerű­vé. 9 Illés Béla „Honfoglalás“ című regényét a Progressz moszkvai könyvkiadó a nagy példányszámú Győzelem Könyv­tára sorozat ez évi köteteként adta ki. A Knyizsnoje Obozre- nyije a Könyv megjelenésével kapcsolatban emlékezteti olva­sóit, hogy a neves magyar pró­zaíró a szovjet hadsereg tiszt­jeként részt vett Magyarország felszabadításában, és ebben a regényben háborús élményeit örökítette meg. A BARÁ TSÁGI HÓNAP FILMJEI SZÓT KÉREK Ki kér szót ebben a szovjet filmben? A rendező, a főszerep­lő vagy valaki más? Ne talál­gassunk és a kérdést ne is hagyjuk nyitva, hiszen a válasz (az alkotás megtekintése után) egyértelmű: a film főszereplő­je, Jelizaveta Andrejevna Uva róva, egy iparváros tanácselnö­ke, a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsának képviselője. Szót kér a legfelsőbb fórum ülésén, hogy támogatást szerezzen ter­veinek megvalósításához. S bár elképzeléseit csak a következő tervidőszakban válthatja való­ra, ennek ellenére nem bizony­talanodik el, nem veszíti el hi­tét. A filmnek nem is annyira a története a fontos, mint a fő­hős és környezetének Jellemzé­se. Az alkotó a cselekményt A film elsősorban a szovjet társadalom egyik élő problémá­járól, a nők társadalmi hely­zetéről szól, de korántsem csak erre koncentrál: az új típusú szocialista vezető, a közéleti ember jellemvonásait próbálja megrajzolni. Gleb Panfilov, a rendező a hősnő jellemének ki­bontása során azonban nem adott választ arra az izgalmas kérdésre: miből merítette az asszony ezt az óriási hitet, hon­nan ered éltető ereje, hogyan lett ilyen? A tanácselnök ma­gába zárja titkát. A koiifliktus- helyzetek is csak a tulajdon­ságait illusztrálják, nem pedig magyarázzák. Gleb Panfilov és a tanácselnököt megszemélye­sítő Inna Csurikova azonban feledtetni tudja a didaktiku- sabb részeket. A színésznő szin­Az elnökasszony gyermekei körében (jobbra Inna Csurikova) kibontva felvázolja az asszony portréját. A hajdani sportlövő kislány először egy gyár ifjúsá­gi szervezetének funkcionáriu­sa lesz, majd az üzem párttit-. kára, aztán pedig a város ta­nácselnöki posztjára kerül, har­mincöt évesen. Uvarova „egyé­niség“, aki nagy hatással van környezetére. Töretlenül hisz az életben, a felhőtlen boldog jövőben. Nagy fájdalom éri: baleset következtében meghal a fia. Hogyan válaszol az élet kihí­vására? Hogyan védekezik a bánat pusztítása ellen? Hogyan élhet ilyen csapás után? A vá­lasz talán közhelyszerűen hangzik, de az asszony kemé­nyen dolgozik tovább, a közös­ségért vállalt önfeláldozó mun­kában keres menedéket s ta­lálja meg élete értelmét. te csodát művel a vásznon, a szerepen átsüt az egyénisége, a tehetsége. A Panfilov■ -Csurikova házas* párnak ez a harmadik közös filmje. Sajátos és eredeti ké­pességeikre már A tűzön nincs átkelés című filmben hívták fel a figyelmet. A rendező lenyű­göző ábrázolási módszere és a színésznő varázslatos teljesít­ménye a Kezdet című alkotás­ban megismétlődött. Harmadik filmjük is magán viseli az al­kotópáros kézjegyét, de ezek a vonások már nem nyilvánul­nak meg olyan erőteljesen és hatásosan, mint a korábbi mű­vekben. Egy-egy érzékletesre formált szereppel járul a film hitelességéhez Nyikolaj Guben­ko, Vasztlij Suksin és Leonyid Bronyevoj. VIHAR Tavaly novemberbeu láthat­tuk a Vérdíj Kovpak fejére cí­mű szovjet filmet, mely az uk­rán partizánhadsereg születését elevenítette fel. Igor Bulgarin és Viktor Szmirnov forgató- könyve három részben mondja el a legendás Kovpak parancs­nokról és társairól szóló törté­netet. Most a trilógia második da­rabját mutatják be, Vihar cím­mel. Ebben a részben Tyimofej Levesük rendező a partizánküz­delemhez csatlakozó indítékai­ra figyel. Nemcsak a tudatos hazaszeretet, a világnézeti meg­győződés küld űj harcosokat a kezdetben mindössze 12 embert számláló ellenálló táborba, ha­nem ide vszeti azokat is, aki­ket a személyes elégtétel kere­sése vezérel, vagy a közösség­hez tartozás ösztönös vágya fűt. Majd nyomon követhetjük a második világháború legen­dás hírű ukrán partizánparancs­nokának és seregének sikeres előretörését. A cselekmény izgalmas és fordulatos, a rendező azonban elsősorban as? emberre, jellemé- nek sokoldalúságára figyel* Levesük filmje példát ad arról, hogyan lehet legendás hősöket emberközelbe hozni, érző, gon­dolkodó, vívódó személyként megeleveníteni. Kovpak alakját Konsztanlyin Sztuepankov formálja meg; egyszerű és határozott vezéi^ egyéniség, aki a harcban is a törvényt, rendet kereső ember erejével gyűri le a nehézsége­ket. Nem pátosszal övezett hős, hanem hétköznapi ember. El­szántsága, politikai és hadi éleslátása emberi tulajdonsá­gokkal keveredik. Az ábrázolás- módnak ez az emberközelsége a film fő erénye. —ym~* 1976 XI. 9. Jelenet a Vihar című filmből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents