Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-26 / 282. szám, péntek
Nyelvművelésünk újabb formája A Kazinczy-napok témája: a terminológiahasználat kérdésköre Kilenc éve működik a CSEMADOK KB nyelvi szakbizottsága, s ma nyitja meg a Kazinczy-napok hetedik előadásás vitasorozatát. A szakbizottság kettős célt és feladatot tűzött indulásakor maga elé: a csehszlovákiai magyar nyelvművelés szervezését, valamint a nyelvjárási anyag összegyűjtésének irányítását. Mindkét feladat teljesítésében figyelemreméltó eredményeket ért el: számos nyelvművelő cikk jelent meg a sajtóban; ez évben egy nyelvművelő kötet is elhagyta a nyomdát, és az érdeklődők kezébe kerülhetett, illetve kerülhet; a nyelvművelő előadások száma megsokszorozódott; a nyelvjárási anyag gyűjtésének eredményességét számos magnetofonszalag és helynévkutató dolgozat igazolja. A* nyelvművelés több formában folyt eddig is: népszerűsítő és értékelő cikkekben foglalkoztunk nyelvhasználatunk problémáival, többek között terminológiai kérdésekkel; előadásokat, szemináriumokat tartottunk pedagógusoknak és szerkesztőségi dolgozóknak; közreműködtünk szakmai irányítókként az iskolákban szervezett kiejtési verseny rendezésében. Ebben az évben — a régiek megtartása mellett — újabb formát vezettünk be a terminológiai munkacsoport megalakításával. A terminológiahasználat még az egynyelvű közösségekben is vet fel problémákat: nem mindegy, hogy egy-egy új közéleti vagy szakmai fogalomnak milyen nevet adnak; olyat-e, amely magát a fogalmat is jól kifejezi, és szerkesztettségében sem mond ellene a nyelvi törvényeknek, vagy pedig olyat, amely a fogalmat úgy-ahogy kifejezi ugyan, de létrehozása nem a szóalkotási szabályoknak megfelelően ment végbe. A kétnyelvű társadalmakban (pl. a nemzetiségi közösségekben) e szavaknak a fordítása, nem pedig a megalkotása okozza a problémát — gondolják sokan. Ez valóban így is volna, ha a fordítóknak rendelkezésükre állna a kétnyelvű terminológiai szótár minden szakterületen. Mivel azonban ezek a segédeszközök még általában hiánycikkek, továbbá nemegyszer a magyarországi nyelvhasználatból még nem ismert szakmai fogalmak szlovák nevét kell lefordítaniuk magyarra, bizony a fordítók is „szóalkotók“ lesznek: új magyar szakszókat, szakkifejezéseket hoznak létre. Csakhogy ennek a műveletnek több veszélye van. Először is: lehet, hogy a fogalom csak a fordítónak vagy csak a hazai olvasónak új, a magyar nyelv- terület nagy részén — szakmai körökben — már ismert, tehát neve is van, s így nálunk más „magyar“ néven válik ismertté. (Ez történt annak idején a kévekötő aratógép esetében, amely nálunk önkötöző gép néven vált ismertté a sa- moviazač szó szerinti fordításaként.) Másodszor: minden fordító más-más magyar nevet ad a fogalomnak, más-más szót, kifejezést tart a szlovák név magyar megfelelőjének. Vagyis: még a saját nemzetiségi sajtónkban is eltérő lehet a műszóhasználat. Ahhoz, hogy egy-egy szlovák néven felbukkanó új fogalom magyar nevét felfedezzük, kereső, kutató munkára van szükség. Az egyénnek ehhez esetleg hetekre, sőt hónapokra volna szüksége, addig csupán a jól ismert, mert sokszor alkalmazott „körülírás“ módszeréhez folyamodhatna. Bizonyára hamarabb ér el eredményt az effajta munkában egy közösség, egy szervezett munka- csoport, s ami még ennél is fontosabb: a keresett szó vagy kifejezés szinte órák alatt eljuthat minden illetékeshez. Vannak sajátos fogalmaink is, amelyeket — a szlovák név ismerete alapján — magunknak kell magyarul megneveznünk. (Főként az intézmények tartoznak ide.) A terminológiai csoportnak lesz a feladata, hogy eldöntse, hogyan nevezzük ezeket a fogalmakat magyarul, illetve a lehetséges, sőt néha elterjedt többféle magyar forma közül melyiket használja a sajtó. Kettős hasznát látjuk tehát e csoport munkájának. Egyik a társadalmi haszon: az, hogy terminológiahasználatunk egységessé (vagy legalábbis egységesebbé) válik általa. A másik a fordítói munka megkönnyítése azzal, hogy a szervezettség révén nyomban közkinccsé tehetik a megtalált szót vagy kifejezést. De nemcsak a szerkesztőségi dolgozóknak, hanem a pedagógusoknak is gondot okoz napjainkban a kétnyelvű nevezéktan. Tudjuk, magyar tanítási nyelvű iskoláink egy részében (elsősorban a középiskolákban) már bevezették a természettudományi terminológia kétnyelvű tanítását, hogy ezzel is megkönnyítsék az ilyen jellegű egyetemi vagy főiskolai karokra beiratkozó tanulók munkáját. A kétnyelvű terminológia összeegyeztetése, a megfelelők megtalálása a pedagógusoknak, oktatási dolgozóknak is gondot okoz. Szeretnénk, ha a terminológiai csoport egyik része ezzel a problémakörrel foglalkozna majd. Hogy szakbizottságunk menynyire fontosnak tartja e csoport munkáját, bizonyítja az a tény is, hogy az idei Kazinczy- napok programjába csak a terminológiahasználat kérdéskörét iktattuk. Az első nap előadói és vitázó! a közéleti, valamint a mezőgazdasági terminológia használatának kérdéseivel foglalkoznak, tehát ez egyaránt érdekelhet újságírót, pedagógust vagy bármilyen más foglalkozású egyént. A második nap előadói meg az oktatásügy általános, vagyis közéleti vonatkozású, továbbá szakmai, azaz tantárgyi terminológiájának használati, illetve oktatási problémáit fogják boncolgatni. Reméljük, a nyelvművelő napok programja eléri célját: gyarapítani fogja a résztvevők elméleti és gyakorlati felkészültségét. Dr. JAKAB ISTVÁN Kórusmüvek mestere ZDENKO MIKULA HATVANÉVES Zdenko Mikula érdemes művész a napokban tölti be 60. életévét. Művészete állandóan felfelé ívelt; nem jellemző rá sem a művészi kifejező eszközök keresése, sem a különböző zenei stílusok változtatása. Azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akiknek egy világos cél felé vezető egyéni utat kellett megjárniuk. Ezen az úton Zdenko Mikulát művészi fegyelmezettsége és céltudatos akaratereje segítette. Élete tele volt munkával, kötelességgel és szigorú önfegyelemmel. Vyhnéről, Közép-Szlo- vákiából származik. A zenével aránylag későn, csak a középiskolai tanulmányai alatt, került kapcsolatba, de akkor olyan intenzíven érdeklődött iránta, hogy az időveszteséget sikerült pótolnia. Zeneszerzést Eugen Suchoňnál, vezénylést pedig Kornel Schimpl profesz- szornál tanult a bratislavai konzervatóriumon. Iskoláit 1946-ban fejezte be. Hosszabb ideig karmesterként működött a bratislavai Katonai Művész- együttesben. Később a bratislavai Zeneművészeti Főiskolán hangszerelést adott elő. 1966- ban elvállalta a bratislavai Csehszlovák Rádió zenei főszerÄ néptánc éltetői A Budapest Táncegyüttes a bratislavai Hviezdoslav Színház színpadán E hét elején a bratislavai Hviezdoslav Színház színpadán kétórás műsor keretében mutatkozott be a Budapest Tánc- együttes, amely immár két évtizede terjeszti a magyar néptánc hagyományait otthon és külföldön. A folklór hagyományaival való bánásmód érzékeny hozzáállást követel meg, tehát nem differenciálás nélküli ma- gasztalását mindennek, ami „régi“, „népi“ stb., hanem észszerű, a kultúra mai színvonalának megfelelő viszonyulást. A minden régit szerető alapállás — amelyet talán egészen a romantikától eredetez- hetünk — már háttérbe szorult, és a népművészeti együttesek munkája bizonyítja, hogy a népi kultúra hagyományos megnyilvánulásait „modernül“ is megragadhatjuk, és feltárhatjuk a népművészet azon rétegeit, amelyek kommunikálnak a ma emberével. A fejlett szocialista társadalom építésének korszakában a gazdasági és társadalmi kulturális változások dinamikusan és közvetlenül hatnak a népművészet létére; a változások sokkal intenzívebbek, mint bármikor a történelem folyamán. Sok, művészileg is értékes folklór-hagyomány háttérbe szorul, deformálódik és el is tűnik, ezért olyan jelentős minden törekvés, amely a népművészet megőrzését és művészi színvonalon való interpretálását tűzi ki célul maga elé. A magyar néptáncművészet két fő irányban fejlődik: az első irány a tánctradíciók tökéletes ismeretén alapul, amelyet a további stádiumban színpadra alkalmazva stílszerűen adnak elő; a második pólust az avantgard Irányzat képviseli, amely a folklórt lírai funkciójában használja fel poetikus kompozíciókban fogalmazva meg a ma emberének érzés- és gondolatvilágát. A Budapest Tánc- együttes az előbbi irányt követi, tehát az ismert, esetleg még élő értékek felfedezésére, megőrzésére és magas mesterségbeli tudású interpretálására törekszik. Ezt a feladatot — a látottak alapján — tökéletesen valóra is váltja. A műsor első száma Vavri- necz—Simon Csapásoló csárdása a Felső-Tisza vidékének anyagából merít. A csárdás abban a formájában, ahogy vele ma is találkozhatunk, a 19. század terméké, és habár az elnevezés minden tájegységben azonos, formája változó. A csárdásra, mint párostáncra jellemzőek a kötetlen felépítések, improvizált formák, valamint gazdag és sokoldalú motívumok. Ezt bizonyította a második rész nyitótánca, Vavri- necz—Molnár István Dobozi csárdása is. A szakkutatás bebizonyította, hogy a legrégibb táncmotívumok a 15., 17. századból a pásztortáncokban őrződtek meg, és rokonságot mutatnak a törökkori hajdútáncokkal. A műsor második és rákapcsoló harmadik tánca ebből a táncformából ad ízelítőt; az első, a Pásztor (Vavrinecz—Simon) szólótánc egy bottal, a Cseget pásztortánc (Györe—Molnár Lajos) Magyarország északnyugati részéről származó, a középkori fegyveres táncokból kifejlődött kétbotos csoporttánc, amelynek formai eszközei: a lépések, a térformák, a testtartások mind a pásztorember életét tárják elénk, sűrítve, művészi eszközökkel. Ezt követte a Felső-Tisza vidékéről származó, cigányok virtuskodásból, haragból vagy szereF elvételünkön a neves együttes műsorának egyik jelenete. lemből fakadó, boszorkányos ügyességű botpárbaját bemutató Cigánybotoló, a kelet-magyarországi vidék jellegzetes tánca, amelyben először tapsolhattunk az együttes szólótáncosának, Molnár Lajosnak. Az együttes női tánckara Vavrinecz—-Simon, Galga menti leánytáncában lépett színpadra; a tánc epizódjait (hármastánc, aranykapu, pünkösdölő, karikázó, szarkatánc) a zenekaron kívül citera is kísérte. A fellépés első részének csúcspontját a két erdélyi táncszám jelentette: Vavrinecz—Simon: Türei legényes és Daróci—Györe—Molnár Lajos: Erdélyi magyar táncok. A Türei legényes előadóit, a férfi-tánckart a közönség szűnni nem akaró tapsa ismétlésre kényszerítette és hasonló „repetát“ kívánt az Erdélyi magyar táncok után Is, amely e vidék jellegzetes páros és csoportos táncait jelenítette meg a színpadon. A fellépés második részében a már említett Dobozi csárdás szerepelt, utána láthattunk egy lírikus duettet. A szólót ebben a táncszámban Guba László és Urbik Emőke táncolták a szerepnek megfelelő átéléssel és szolid technikai színvonalon. A műsor zárószámaként a Magyar képeskönyv hét „lapja“ (Karádi pásztor- és üvegtánc, Karcsai csárdás, Pusztafalusi sarkantyús csárdás és verbunkos, „Darudübö- gő“ és „körösztöző“ Tápéról, Dudari lagzi, Kisterenyei „ap- rósergő“, Szatmárököritói „fergeteges“) pergett le a nézők szeme előtt. Az együttest itt sem engedte le a közönség a színpadról ismétlés nélkül. A táncosok mellett szót kell ejtenünk az együttes zenekaráról is, főleg prímásáról, Toki Gyuláról, továbbá Barcsay Zoltánról (cselló), valamint Ökrös Oszkárról (cimbalom), akik nagyban kivették részüket a sikeres bemutatkozásban, összegezésként megállapíthatjuk, hogy a társulat a hiteles népi táncokat a színpad követelményeinek megfelelő alakba öntötte. Úgy, hogy azok semmit sem vesztettek eredeti, természetes frisseségükből és meggyőző hatást nyújtottak. Művészi élményben volt réS7Ü *ik MÉSZÁROS ANDRÁS kesztőjének posztját s mint ilyen, nagymértékben hozzájárult a szocialista zeneművészet népszerűsítéséhez. Rövidesen kinevezték a Szlovák Zeneszerzők Szövetségének vezető titkárává. Ezt a tisztséget még napjainkban is betölti. A jubiláló művész a legismertebb szlovák kórusművek szerzői közé tartozik, munkásságának ez a műfaj a súlypontja. Egy cikkben szinte lehetlen felsorolni Zdenko Mikula műveit, a kóruskompozíciókat, az énekhangra vagy hangszerre írt szerzeményeit, kamaraműveit, népdalfeldolgozásait, ezért csak néhány jelentősebb kőrusművé- re szorítkozunk. Kórusműveibeu egyéni és rendkívül kifejező zenei nyelvezetet használ. Ez a nyelvezet a szlovák népdalok dallamosságából és ritmiká|ábó! fakad, ez teszi zenéjét különösen vonzóvá. Bár Mikula nem tartozik a nagy kísérletezők közé, kompozícióiban mégis kimutathatók a modális technika és a dode- kafónia elemei. A mezők játéka című szerzeményében különböző népdal- feldolgozásait köti össze egy csokorba. Ezzel a hatásos, üde hangvételű kórusművel a Szlovák Filharmónia kara nagy sikert aratott nemcsak a hazai hangversenylátogatók körében, hanem külföldön is. Mikula gyakran zenésíti meg a legismertebb szlovák költők verseit. A Szülőföldem című vegyeskarra írt kórusciklusában Ján Po- ničan, Andrei Plávka és Ján Kostra versei szólalnak meg. Érdekesek a gyermekek számára szerzett művei is. Ezekben érezni a legjobban, hogy a szerző kerüli a drámai és tragikus hangvételt és inkább lírikus vagy optimista hangulatának ad kifejezést. A Táncolunk című szerzeményét Ľudmila Podjavorinská verseire írt a gyermekkórus és fúvósötös számára. Ugyancsak gyermekkórus számára készült A három népdal című műve is, mely a szerző töretlen hitét tükrözi. Női, illetve férfikarra komponált szerzeményeit több neves szlovák kórus állandóan műsorán tartja. Számos kompozícióját a szlovák madrigálkórus is előadta, közülük említsük meg legalább a Portrék című dalciklust. A Hegyek visszhangozzatok című műve tíz szerzeményből álló vegyeskarra írt kompozíció; megalkotására a Szlovák Nemzeti Felkelésről írt Andre| Plávka versek ihlették a szerzőt. Ezt a művet Zdenko Mikula a Szlovák Filharmónia kórusának ajánlotta, a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulójára. A kórusmü a komponista hazaszeretetét tükrözi. Zeneszerzői stílusának a legjellegzetesebb műve ez s egyben az egyik legreprezentatívabb darabja is. mellyel a szlovák kórusirodalmat gazdagította. Előadása fél óra hosz- szat tart, főszereplői: a nép, a haza, a természet — Mikula művészetének állandó visszatérő motívumai. Hazafias érzése jut kifejezésre a Szlovák május című szerzeményében, mely szintén tíz kórusműből álló ciklus. Ezt és a többi művet is gyakran hallhatjuk a rádióban, illetve a televízióban, a legiobb szlovákiai kórusok tolmácsolásában. A szerzőt, aki alkotói és szervezői képességeit zenei közéletünkben kamatoztatta, társadalmunk többször is kitüntette. Munkásságáért 1966-ban meg- kapla A kiváló munkáért kitüntetést két ízben, 19i:7-ben a Mikuláš Schneider Trnavský díjat, 1974-ben Antonín Zápotoc- ký-díjjal tüntették ki és megkapta az érdemes művész címet. SCHLOSSER KLÁRA Az egyik legjelentősebb olasz irodalmi kitüntetést, a Viareggio-díjat Mario Tobino író és pszichiáter, a luccai pszichiátriai klinika igazgatója kapta. A tükrös szépség című regényért. A külföldi alkotók közül Alfonso Sastre spanyol próza- és drámaírót tüntették ki a demokratikus és társadalmi szabadságért szót emelő müveiért.
