Új Szó, 1976. november (29. évfolyam, 260-285. szám)
1976-11-19 / 276. szám, péntek
űj sző 1976 XI. 19. 5 7 eljes ütemben folynak a rohoíníki Záhorie Cementipari Kombinát építésének és szerelésének munkálatai, hogy még az idén újabb gyáregységeket helyezhessenek üzembe. A technológiai berendezések szerelése fökivitelezőjének, a Prerovi Gépgyárnak, valamint az építkezések fökivitelezőjének, a bratislavai Priem- stav Vállalatnak és az építésben részt vevő többi vállalatnak a dolgozói felajánlották, hogy a szerelőmunkálatokat november 30-ig befejezik, és megkezdik a fehér cementet gyártó gépsor próbaüzemeltetését. (Felvétel: Št. Petráš — ČSTK) A z információcsere, a szocialista és a kapitalista országok közötti kapcsolatok megerősítése hasznosságának gondolata mindinkább elismerést vált ki a világközvéleményből. Nem véletlen ezért, hogy az enyhülés ellenségei igyekeznek eltorzítani az ebben a kérdésben elfoglalt szovjet álláspontot. A nyugati sajtóban nemritkán hangoztatják, hogy a szocialista országok állítólag elemzik az említett kérdés konstruktív megoldását vagy valamiféle egyoldalú előnyökhöz akarnak jutni. Azzal vádolják a Szovjetuniót, hogy miközben a maga eszméit világszerte széles körben propagálja, akadályozza a nyugati eszmék terjesztését saját országában, s arra uz ürügyre hivatkozik, hogy ez sérti az emberi jogokat és a békés egymás mellett élés szellemét. Az efféle állítások alapvetően torzítják el a szovjet álláspontot. A Szovjetunió elvben egyáltalán nem veti el a különböző társadalmi rendű államok közötti kapcsolatokat. De Nyugaton is különféle eszmék vannak. Titok-e, hogy Nyugaton ezeknek a cseréjét egyesek a szocialista országok belügyeibe való nyílt beavatkozási lehetőségként értelmezik? A Newsweek című folyóirat megállapította, hogy a tavaly nyáron Moszkvában rendezett amerikai ipari kiállítást az amerikai rendezők ,.a szovjet politika bírálatára használták fel“. S bár az ilyen akciók nem tartoznak éppen egy kiállítás munkatársainak hatáskörébe, sőt ellentétben állnak az államok közötti kölcsönös kapcsolatok elemi szabályaival, a folyóirat elismeri, hogy a szovjet hatóságok beavatkozása minimális volt. A szocialista országok az információcserén olyan folyamatot értenek, amely a partner szemléletének, hagyományainak, erkölcsi-etikai elveinek tiszteletben tartását irányozza elő. Minden államban vannak törvényesen megállapított korlátok vagy tilalmak a politikai és az ideológiai tevékenység bizonyos fajtájára. A Szovjetunióban például a törvény büntet mindenféle háborús propagandát, nemzetiségi viszály kodást szítani akaró, sovinizmust hirdető törekvést. I smeretes, hogy számos országban a sajtó ügyesen megkerüli a pornográfiát tiltó törvényeket. A trágárságban bővelkedő és a nemi kicsapongást élvezettel részletező efféle „irodalmat“ a szovjet törvény tiltja — s ezt a törvényt szigorúan meg is tárt- iák. Mindez természetesen cseppet sem csökkenti országunkban a Nyugatról megjelenő hasznos hírek mennyiségét. A szovjet közönség összehasonlíthatatlanul tájékozottabb u nem szocialista országok életéről, mint ezen országok társadalmi körei a mi valóságos helyzetünkről. A szovjet sajtó rendszeresen megismerteti olvasóit az amerikai, az angol, a francia, az olasz és csaknem valamennyi többi külföldi sajtó anyagaival. Emellett a szovjet újságok és folyóiratok olyan területekről is közölnek híreket. amelyeken a Szovjetunió még elmarad az Egyesült Államok mögött — például a termelés irányításának technolóVlagyivosztok közelében, a Wrangel öböl partján épül a Szovjetunió legnagyobb távol-keleti kikötője, Vosz- tocsnij. A kikötő ki- és berakó kapacitása évente 30 millió tonna lesz. Az eddigi távol-keleti szovjet kikötő, Na- hodka, már nem felelt meg az egyre növekedő áruforgalom követelményeinek. Az új kikötőben a munka 97,6 százalékát gépesítik. Speciális daruk fogják átrakni a hajók fedélzetéről az óriási konténereket közvetlenül a lapos felülető tehervagonokra. (Felvétel: CSTK—TASZSZ) giájáról, a szolgáltatásokról stb. Sót mi több, a szovjet sajtó nem fél attól, hogy közölje a Szovjetunió ellen intézett mindenféle és fajta kirohanásokat. Gyakorlatilag egyetlen olyan kommunistaellenes elmélet sincs amelyről ne tájékoztatnák az olvasókat — természetesen megfelelő kommentárokkal. Ez újólag cáfolja azokat az állításokat, hogy a Szovjetunió — úgymond — „fél számára idegen ideológiának a szovjet emberek gondolkodásmódjára ható befolyásától". Az amerikai sajtó pedig inkább hallgatásba burkolózik a Szovjetunió mai életéről. Átböngészhetjük a legszélesebb tömegeknek szánt amerikai folyóiratok és újságok egész évfolyamait, s nem találunk bennük egyetlen anyagot sem arról, hogy országunkban ingyenes az orvosi ellátás, a társadalombiztosítás, az oktatás stb. Vagy nézzük meg akár azt, hogy mi a helyzet Nyugaton, az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának ismertetése terén. Ez korunk igen fontos nemzetközi okmánya, amelyet 33 európai állam, az Egyesült Államok és Kanada képviselői írtak alá. Míg a Szovjetunió teljes egészében, sok millió példányban közölte az okmány szövegét, a nyugati országok beérték azzal, hogy rendkívül korlátozott példányszámban és olyan kiadványokban tették közzé, amelyeket csupán a hivatásos politikusok vagy tudósok szűk köre olvas. Ezért teljes határozottsággal mondhatjuk, hogy Nyugaton a tömegeknek szánt sajtó tulajdonképpen ügyeimen kívül hagyta ezt az okmányt. H a a művészet és az irodalom területére vonatkozó információkról beszélünk, akkor a szovjetunióbeli és a külföldi helyzet össze sem hasonlítható. Valóban, mit tud a nyugati olvasóközönség a szovjet irodalomról?1 Talán bizony sok írót ismer, s nem azt a néhányat, akinek semmilyen szociális támasza sincs a szovjet társadalomban?! Csak igen keveset ismer, azokat, akiket a nyugati propaganda „vajzsra emel“, egyébként a nyugati kiadók ritkán közlik szovjet szerzők müveit. Kérdezzék meg viszont bármilyen, akár átlagos műveltségű, szovjet embertől, hogy mit tud a modern amerikai, angol, francia, indiai, brazil, vagy japán irodalomról. Tucatjával hallhatnak olyan neveket, amelyek nagyon széles ideológiai skálához tartoznak. Ez megfelel államunk azon irányvonalának, hogy minden eszközzel a tényeket kell megismertetni, s tiszteletben kell tartani valamennyi ország szokásait és törvényeit. Az eszmék cseréjét nem lehet úgy értelmezni,.mint zavartalan együttélésüket vagy mechanikus elfogadásukat mindkét rendszer által. Mi az ismeretek minden területén, minden tudományban megőrizzük az osztályszemléletet, s ezért a párbeszéd az ideológiai harc — sőt, néha talán az igen éles harc — jellegét ölti magára. De bármennyire hevesek legyenek is ezek a viták, a feleknek nem szabad meg nem engedett módszerekhez — rágalmazáshoz és megtévesztő tájékoztatáshoz — folyamodniuk. A Szovjetunió érvényesíti ezt a szabályt — a nyugati országok pedig nem mindig tartják meg. A helyzet nyilvánvaló, a lehető legegyértelműbb. A baj az, hogy ezt a helyzetet tudatosan összezavarják a nemzetközi enyhülés ellenségei. Gyakran olvasni vagy hallani olyan véleményt, hogy „az ideológiai harc folytatása lehetetlenné teszi a nemzetközi feszültség enyhülésének politikáját“. Ezzel kapcsolatban kitartóan ismételgeti, hogy a politikai enyhülést ideológiai enyhüléssel kell kiegészíteni. Ugyanakkor a szocialista országok ideológiai harcának olyan vonásokat tudajdonítanak, amelyek azt nem jellemzik. Megpróbálják olyan jelenségnek feltüntetni, amely majdhogynem fenyegeti a nyugati országok szuverenitását. Azt mond-, ják: „a Szovjetunió azon titkos szándékát leplezi az ilyen ideológia, hogy rájuk kényszerítse a maguk rendszerét, rendjét és gondolkodásmódját.“ Szerintük ez az ideológia „olyan platform, amely tagadja azt a jogot, hogy a nyugati országok megvédhessek saját világnézetüket, elveiket és életmódjukat“. Mi sem áll távolabb az igazságtól, mint az efféle „okoskodás“! Tény: a szocialista országok valóban úgy vélik, hogy a politikai enyhülés ideológiai enyhüléssel való kiegészítésének gondolata ellenkezik a józan ésszel, minthogy ellentmond a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek. Ténylegesen a társadalom konzerválását, a haladás, a demokratikus és a nemzeti felszabadító mozgalmak megszüntetését jelentené. Az ideológiai nézeteltérések azonban nem akadályozhatják, nem szabad, hogy akadályozzák a normális államközi kapcsolatok fejlődését. A szocialista országoknak egyáltalán nem szándékuk bárkire is rákényszeríteni saját rendszerüket, életmódjukat vagy világnézetüket. Mint ahogy a forradalom exportálására sincs okuk, mivel úgy vélik, hogy az emberiség fejlődésének objektív törvény- szerűsége révén valamennyi ország eljut a szocializmushoz. Az ellenkező véleményen lévőknek ezt mondjuk: „Önök úgy gondolják, hogy az önök rendszere győz, mi meg úgy gondoljuk, hogy a mienk. Döntse el az idő és a reális példa, hogy kinek van igaza. Egyelőre pedig működjenek együtt, tanuljunk egymástól s találjuk meg kölcsönösen az érintkezés hasznát.* VLAGYIMIR MUROMCEV, a történelemtudományok kandidátusa (APN) A minap egy szakszervezeti gyűlésen vettem részt. Tulajdonképpen közölnöm kellene a helyszínt és az iaőpontot, azonban nem teszem. Az ott felvetett kérdések helyi jellegük miatt annyira általánosak voltak, hogy bátran tekinthetjük őket közügynek is. A leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy a szakszervezet teljesítette-e küldetését, menynyiben őrizte meg mozgósító erejét? Az idősebb emberek még emlékeznek azokra az időkre, amikor a szakszervezet a kizsákmányolás elleni harc fő szervezője, a munkásság szilárd támasza volt. Ezt nem úgy kell értelmezni. mintha ma nem lenne az. A nyugati államokban a munkások bérharcaiban is jelentős szerepet tölt be. Nem teljesen indokolt tehát „régi dicsőségünk“ siratása, hiszen a szocializmusban megváltozott küldetése, célja, tevékenységének módszere. Sokán elmondták már, hogy évek óta fizetik a tagdíjat, de ők még nem kapták semmit a szakszervezettől. De gondoljunk arra, évente hányán vesznek részt a szakszervezeti üdülésen vagy gyógykezelésen. Azonban igaz, hogy például egy állami gazdaság vezetői gyakrabban élvezik ezeket a juttatásokat mint az egyszerű fejő- nő. De talán ez sem általa no-- sftható. Hiszen a dolog a helyi vezetőség lelkiismeretén múlik. Tagadhatatlan; a szakszervezet tevékenységében akad fogyatékosság is. Nagyobb vállalatoknál a szakszervezet üzemi bizottságának vállán nyugszik a dolgozók továbbtanulásától kezdve egészen az étkeztetésig minden gond A kisebb szervezetekben, ahol ezekre nincs lehetőség, tevékenységük nagy része főleg a kirándulások megszervezésében merül ki. Nem képviselik a dolgozók érdekeit, nehezükre esik az ügyes bajos dolgok elintézése. Ez az üzem gazdasági vezetőin is múlik: komolyan néznek e a szakszervezet munkájára, vagy csak tudomásul veszik, hogy létezik, „de ne ugráljon“, mert anélkül is van elég gondjuk. Vagy egy másik példát említők. A jutalom-, piémiumosz- tások idején sok helyütt parázslik a hangulat. Az már szinte természetes, hogy sokan elégedetlenkednek- ő miért eny- nyit és én miért nem? És aztán szidják a vezetőséget, a protekciót stb. Érvényes ez azokra a munkásokra is, akik benne vannak a szakszervezet vezetősé- I gében. Felszólalni, nyílt bírálatot mondani már kevesebben mernek: „Ne szólj szám, nem fáj fejem“. (Eltekintve attól, hogy jogos-e az elégedetlenség). A kérdés az, hogy az ilyen közhangulatot rontó dolgok ellen hogyan lép fel a szakszervezet, mennyire használja ki a törvényes és az emberi jó kapcsolatokra épülő lehetőségeket, hogyan alakította ki az összmun- kát a gazdasági vezetőséggel stb. Szeretném megismételni, any- nyira általános és elterjedt dolgok ezek, hogy mindenki tud és beszél róluk, de többnyire nem ott, ahol orvosolni is lehetne őket. Talán sokan nem értenek velem egyet a szak- szervezeti dolgozók közül, s hivatkoznak majd a VIII. szak- szervezeti kongresszusra, az ott hozott határozatokra. Tisztában vagyok azzal, hogy hazánkban a szakszervezeti mozgalom milyen hatékony támogatója pártunk politikájának, milyen szerepet játszik kitűzött népgazdasági céljaink elérésében. A szépséghibák azonban nem tűnnek el attól, hogy nem beszélünk róluk. A helyzet javításának csak egyetlen módja van: ha szorosabb lesz a szakszervezeti bizottságok és a pártszervezetek együttműködése. A szakszervezet, amely a legtöbb dolgozót tömöríti, hatékony segítőtársa a pártszervezeteknek a közös célok elérésében és fordítva. A szakszervezet — mint nevében is szerepel — forradalmiságára éppúgy szükség van, mint a múltban. Csak a harc módja változott: közös a küzdelem á polgáraink élet- színvonalának emelkedését szolgáló célkitűzéseink eléréséért. Most jó módban élünk, s hogy a szakszervezet harca nem a magántulajdon ellen, hanem éppen a közös tulajdon védelméért folyik, még nem jelenti azt, hogy megelégedhetünk a formalitásokkal. Ellenkezőleg. Soha nem volt ilyen világos, egyértelmű és közös a dolgozók, valamint a párt- és az állami vezetők célja, mint most. Ez pedig csak megkönnyíti a munkát. Erre a számtalan munka verseny re szólító felhíváson kívül még nagyon sok szép és jó példát lehet felsorolni. Például azt, hogy nagy súlyt helyeznek a politikai iskolázásokra, és így tovább. Ahol jő a dolgozók hangulata, ott jó eredmények is születnek. S ezekben az esetekben a pártszervezel, a gazdasági vezetőség és a szakszervezet jó össz- munkájárói beszélhetünk. A hibák emlegetése helyett oldalakon keresztül lehetne sorolni a pozitívumokat. De célunk az, hogy az eredmények még szebbek legyenek, s ez csak akkor érhető el, ha nyíltan rátapintunk arra, ami még „fáj“, a „közszájon forog". Mert a közömbösség érdektelenséget szül. MALINAK ISTVÁN ESZMECSERE ? Közbeszéd tárgya...
