Új Szó, 1976. augusztus (29. évfolyam, 182-207. szám)
1976-08-20 / 198. szám, péntek
Ha könyvtár, legyen könyvtár Jelenet Siposs Jenő DALOL A NYÁR című. háromfelvonásos víg Játékából. Felvételünkön a darab két főszereplője, Richter Mária (jobbról) és Duba Ernő — Boriska, valamint Borz Bonifác újságíró szerepében. (Pólya Ujos felvétele) SZÍNJÁTSZÓ ÉS DALOLÓ ASSZONYOK A garamvölgyi menyecskekórus Nem szoktam idézni magamat, most mégis azt teszem, számítva az olvasó elnézésére. Nemrégiben írtam le egy általam Igen Jónak minősített, de, sajnos, kevés példányszámban megjelent antológia recenziójába«, hogy: „A könyv egy példányban is kincs, de csak sok példányban közkincs. Sőt, még akkor sem! Csak ha szétvisz- sztlk, eljutattjuk mindenhová.“ Szeretném ezeket a mondatokat még néhánnyal kiegészíteni, mert nem állhatom meg, hogy az alább olvasható kis riport kapcsán és előtt ne ejt sek egy két szót a könyvkultúra terjesztéséről, egészen pontosan, könyvtári terjesztéséről — községeinkben. Tehát: a sok példányban megjelent könyv Is csak akkor válik igazán közkinccsé, ha szétvisszük, eljuttatjuk mindenhová. Mondanám: és mindenkihez. Csakhogy nem szeretek, legalábbis nem Ilyen területről, mindjárt a fellegekbe szállni. Már csak azért sem, mert a könyvet el is kell olvasni. Olvasva jó, és csakis olvasva kincs. Nem kiállítva, dísznek a vitrin üvege mögé, kristályüvegek közé. Meg aztán könyvet nem lehet senki kezébe nyomni, ha nem nyúl érte a kéz, vagy ha nem zárulnak rá az ujjak. Hogy rázáruljanak, okos, türelmes, következetes nevelőmunkára van szükség — mindazokban az oktatási és kulturális intézményekben, amelyek szocialista társadalmunkban éppen a dolgozó nép műveltségének, szellemi életének fejlesztése-gyarapítása érdekében jöttek létre. De maradjunk a könyvtárnál, és a rövid kitérő után fejezzem be a félbeszakított mondatot reálisabban, egyszerűen így: közös feladatunk: mind több emberrel megszerettetni a könyvet, amely aranyrögöket hordozó forrása — hadd Ismételjek el néhányat az Iskolában tanult, de örökérvényű, kikezdhetetlen és szent közhelyekből — tudásnak, műveltségnek, önismeretnek, tájékozottságnak, gyönyörű izgalomnak, megtartó és lendítő erőnek. A sok közül az egyik legszebb hely, ahol beleszerelme- sedhet az ember a könyvbe: a könyvtár. Ha igazán könyvtár. Vagyis ha tágas, korszerű, tiszta, szép, rendezett, ahol van miből választani olvasnivalót, ahol a polcokról leemelhetők a legújabb, értékes kiadványok Is, ahol leülhet az ember, a könyvekhez illő környezetben, és ha úgy tartja kedve, lapozhat folyóiratokban; és nem utolsó sorban, ahol hozzáértő, művelt, a könyvek világában Járatos könyvtáros segít a kiválasztásban. Van ilyen községi könyvtárunk, szép számmal. De van még olyan is, amely a legjobb szándékkal sem nevezhető könyvtárnak. Éppen csak: van. Ráfogják, hogy egy ponttal több legyen a falu dicsőséglistáján. Az Ilyen könyvtár nem könyvtár, nem szocialista könyvtár. Érzik ezt, azt hiszem, a helybeli Illetékesek is, amikor — nem egy helyütt, nem egy esetben eltakarják az újságíró előtt, írjon inkább n portalanított utakról, a vízvezetékről. Mondanom sem kell, írtunk ezekről eddig is, írunk ezután is, örömmel teli szívvel. Tudjuk, tudom, mennyit tettek a helyi pártszervezetek, a hnb-ék ebben a választási időszakban is a lakosság, a falu érdekében, azt is, hogy gyakran súlyosabb-sürgetőbb feladatokat kellett és kell megoldaniuk, mint a könyvtár problémája. Méigs úgy érzem, egy kicsivel több figyelemmel, felelősséggel, okos szervezéssel, eggyel kevesebb legyintéssel, alkotó közösségi szellemben gondolkodva és cselekedve nem lett volna nehéz, nem nehéz elérni, hogy minden községben legyen jó könyvtár, akár példás könyvtár. Persze, ehhez szükség van a városi, pontosabban a körzeti és járási könyvtárak megértésére és segítségére is. * * * Kisgéres egyike azoknak a falvaknak, amelyekről sok jót, szépet írtak az elmúlt esztendőkben. Mert volt miről írni, és van ma is. Becsületes, dolgos kezű, jókedvű, ízes beszédű emberek lakják ezt a kedves arculatú, új ruhát öltött, jellegzetes bodrogközi községet. Amelynek könyvtáráról ékes, kebelt emelő szavakat szerettem volna lejegyezni, igaz, nem éppen alkalmas Időben — forró nyarunk kellős közepén. Hogy riportomba kevésbé hízelgő szavak szótárából is be kellett válogatni, már az elején közrejátszott a légi iskola lehangoló látványt nyújtó épülete, amelyben a könyvtárat helyezték el, a hosszú és nyitott, sivár udvar, a lyukas, hézagos, szürke bejárati ajtó, amelyet kérésünkre Fodor Klára könyvtáros nyitott ki, miután a takarítónőnél elérte a kulcsot. Fodor Klára halk szavú, komoly gondolkodású lány, huszonhárom éves. Tornaiján tanult, az „ekonómiai szakközép- iskolában“, hetvenkettőben végzett, a Királyhelmeci Állami Gazdaságban kezdett dolgozni, jelenleg a kisgéresi szövetkezet könyvelője. Szereti faluját, a könyvet, sokat olvasott és olvas. Tavaly február óta vezeti a könyvtárat, ez év elejétől „bajlódik, kínlódik“ vele. — Amíg az új kultúrházban volt a könyvtár, a klubhelyiségben, addig jó volt. Meleg volt ott, jöttek a gyerekek — mondja. — Aztán az év elején kiszorultak a könyvek a kul- túrházból, ide hozták át őket. Nem lenne rossz könyvtárnak, ha rendben lenne. Ha nem lennének nedvesek a falak, mint most is, ha nem ázna át a mennyezet ha a régi, alacsony Iskolapadok helyett legalább olyan asztalok lennének, mint az a négy öt, amely egymáson ágaskodik a tábla előtt, helyre várva; ha télen a kályha nem akkor kezdené ontani a meleget, amikor lejár a két óra nyitvatartási idő. Egyszóval, ha az egész helyiség nem vágna olyan szomorú, kétségbeesett képet. Így aztán érthető, hogy nem nagyon jönnek ide a gyerekek, vagy ha eljönnek, kiveszik a könyvet és azonnal mennek. Otthon vagy kint az utcán kellemesebb, egészségesebb minden. Már nem tanítanak, de köröket vezetnek még (már azt se sokáig) ebben a teremben, amelyet és amelynek udvarát egy kis akarattal, összefogással valóban rendbe lehet hozni. Ismerve a kisgéreslek munkaszeretét, közösségi erejét, hadd írjam le már itt, reménykedve, rövidesen a művészi szót megillető otthont teremtenek a könyveknek. Kétezer könyvnek. Hat, lakattal zárt szekrényben sorakoznak, szép rendben, de túl szorosan egymáshoz simulva, levegő nélkül. — Még nálam is vannak, otthon, mert itt már nem tudtam hova tenni őket — jegyzi meg Fodor Klára. — A királyhelmeci könyvtárhoz tartozunk, tavaly kiselejtezték a régi könyveket, a többit beszámozták. Megdöbbenek, amikor hallom, hogy az idén még nem kapott könyvet a kisgéresi könyvtár. Tavaly igen, csakhogy nem azokat a könyveket, amelyeket kértek-terveztek. Több új könyv kellene, több meséskönyv, magyar nyelvű. Kár, és sajnálatos, hogy a Járási Népkönyvtár dolgozói nem látták még ezt a könyvtárat, és így, no meg a látottak-hallottak alapján merem leírni, hogy a kapcsolat sem lehet valami virágos, legalábbis jelenleg nem. — Kik olvasnak? — Legtöbbet a fiatalok. Hattól huszonöt-harminc éves korig több mint száz olvasónk van. Amíg az előző helyen voltunk, bármikor, nap közben is adhattam ki könyvet, ha kértek, főleg érettségizők, mert a könyvtár pár lépésre volt az irodától. Munka közben ide már nem tudok eljönni. A nyáron kevésszer voltam itt, sok volt a munka. > * * • Szeretném, ha nem esne félreértés: nem valami vagy vala ki ellen írok, hanem valamiért. Ebben az esetben a könyvért, amelynek Kisgéresben is sok barátja, tisztelője van. És másutt is, számos községben, ahol a kisgéresinél sokkal rosszabb, elkeserítőbb a helyzet. És hogy a kisgéresiek, a helyi vezetők számára nem mindegy, milyen a könyvek sorsa, bizonyítsam először azzal az egyszerű ténynyel, hogy a hat szekrény közül három új, az Idén vásárolták; másodszor pedfg azzal, hogy — mondták Fodor Klárának — „ez a helyiség ideiglenes“. Az egész falu-közösségen múlik, hogy meddig. BODNÁR GYULA Falvaink kulturális életében nagy szerepet játszanak a különféle műkedvelő csoportok: az irodalmi színpadok, színjátszó csoportok, énekkarok, folk- lórcsoportok és táncegyüttesek. Örvendetes, hogy tevékenységüknek nagy figyelmet szentel mind a CSEMADOK, mind a Népművelési Intézet, és munkájukhoz számottevő anyagi támogatást nyújtanak a föld- müvesszövetkezetek, nemzeti bizottságok és Időnként az állami guzdaságok is. Ez az erkölcsi és anyagi támogatás rendkívül fontos, nélküle az egyes öntevékeny csoportok munkája esetlegessé, rendszertelenné válhat, elbizonytalanodhat. És megeshet, hogy a kellő tapasztalatokkal nem rendelkező csoportok, együttesek — noha kezdetben nagy lelkesedés hatotta is át tagjait — szétesnek. Ha arra gondolunk, hogy az öntevékeny kulturális munka milyen fontos formája társadalmunkban a szabad idő helyes kihasználásának, különösen az ifjúság körében, megértjük, mennyire hasznos lenne, ha az olyan társadalmi szervek, mint a szakszervezet, SZISZ, nőszövetség, stb. még több támogatást nyújtana amatőr együtteseinknek. A CSEMADOK és az efsz összefogásának, kettős támogatásának szép példáját láthattuk Garamgyörgyön, ahol e kettős igyekezet olyan együtteseket hozott létre és éltet, mint a Kácsor Béláné vezette menyecskekórus és a Füri Katalin irányításával működő tánccsoport. Ez utóbbi — bizonyos mértékben — a SZISZ támogatását is élvezi. A garamgyörgyi menyecskekórus voltaképpen színjátszó együttesként indult 1972—73 telén, csaknem ugyanazokkal a tagokkal, akik most az éneklőcsoportot alkotják. Az azelőtt rende/ett nótaestek és esztrád- műsorok már nemigen elégítették ki sem Kácsor Béláné csoportvezetőt, sem a színjáállig felfegyverzett katonákat. Merev mozdulatlanságban ülnek egy nyitott vagonban. A si- sakukra hulló fény zöld színt vet sápadt fiatal arcukra. A Fiú hazatérése a komor, az élet peremére szorult anya nyomorúságos otthonába: dokumentum a múltból. S egyben sötét és riasztó tiltakozás a háború, s az öregek szánalomra méltó kiEosztottsága ellen. M. Sapetto harsány, vad vörösökkel, heves mozgással ábrázol egy támadásba lendülő véres arcú és kezű férfit, szu- ronyos puskával. J. Pol konstruktív formaadással és agresszív színekkel, könyökkel meghajlított csövekkel, kerekekkel, bonyolult gépalkatrészekkel utal korunk mind emelkedő technikai szintjére és fontosságára. A tíz lengyel festő egyéniségükre szabott kifejezésmóddal, nyugodt vagy zaklatott építésű kompozícióval, expresszív túlzással vagy higgadtan enyhe vagy támadó, barbár erejű színekkel jelenítette meg a ma valóságát. S négy- szemközt a nézővel megmutatta önmagát is. BÁRKÁNY JENÖNÉ ték- és népdalkedvelő asszonyokat. Így született meg tehát magasabb kulturális igényből, a rendszeresebb kulturális tevékenység iránti vágyból a színjátszó- és éneklőcsoport. Az együttes annak idején Si- poss Jenő Nagy baj az agybaj című darabjával lépett először színpadra, melyet Garamgyör- gyön kívül a környező falvakban is bemutatott, és a járási színjátszó vetélkedőn Is részt- vett vele. 1973 és 1975 között Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül és Siposs Jenő Dalol a nyár című darabjával Járták a Garam mentét. Ez utóbbi színjátékkal 1975-ben szintén részt vett a csoport a járási versenyen, ahol harmadik díjat nyert. A zsűri ezenkívül díszoklevéllel és tárgyi nyereménnyel jutalmazta munkáját. Közben 1974 decemberében Kácsor Béláné megalapította a menyecskekórust, mely eleinte csak kilenc tagból állt. Jelenleg 14-tagú. A kórus kezdetben csak egymagában sze- repelgetett, többnyire helyben. A következő évben összefogott a Füri Katalin vezette, javarészt fiatalokból álló tánccsoporttal. Azután közösen léptek fel az 1975-ös ipolymenti napokon, a honti napokon, a járási aratóünnepségen és a zselízi folklór-fesztiválon. A múlt őszön és télen még nagyobb lelkesedéssel és szorgalommal tanult, dolgozott a menyecskekórus. Minthogy elsősorban népdalok szerepelnek műsorán, az asszonyok Kácsor Béláné és a CSEMADOK központi folklórkutató szakembereinek irányításával folklór- gyűjtéssé! is foglalkoznak. Az idősebb dalkedvelők, a garamgyörgyi nótafák — Füri Gyula, Tolnai Jolán, Csető Dávid, Cse- tő‘ Dávidné és mások — sok szép eredeti népdalt adtak át a menyecskekórusnak, sőt számos alkalommal a kórus esti próbáira Is eljártak, hogy „azon melegiben“ kijavítsák az esetleges félrehallásokat, hibákat. A felgyűjtött népdalok között számos olyan darab is akadt (mint pl. a Tolnainé énekelte A vadgalamb párja nélkül nem élhet kezdetű), amelyet a szakemberek sem ismertek. így tohát népdalkincstárunk is gyarapodott vele. A garamgyörgyi menyecskekórus az idén is lelkesen és serényen tevékenykedett. Új műsorával fellépett helyben és a környező falvakban, minden jelentősebb rendezvényen. Külön és más együttesekkel közösen Is. Azonkívül részt vett a Tavaszi szél vizet áraszt nagytúri elődöntőjén, majd ipolyviski járási döntőjén is. Itt elismerő oklevelet és tárgyi nyereményt^kapott. Tagjai jóleső jutalomnak tekintették, hogy — meghívottakként — jelen lehettek és szerepelhettek Zselízen. Szép és dicséretes az a munka, melyet a kórusban tevékenykedő asszonyok vállaltak és végeznek. Más együttesekhez hasonlóan elismerés illeti lelkességüket és önzetlenségüket. Reméljük, kitartásuk és szorgalmuk a jövőben sem hagy alább s az elkövetkező években a Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny kerületi, sőt országos döntőjében is találkozhatunk velük. KŰVESDI JÁNOS A szocialista festészet Szó fiában rendezett második triennáléjának lengyel anyagát a bratislavai Művészet Házában állították ki. Tíz különböző életkorú piktor, zömben fiatalok, 15 évvel ezelőtt, a még lfjabba/ ennél is később indultak el alkotó pályájukon. A történelmi és társadalmi földrengések után, a serkentő és tisztuló levegőben lassan magára eszmélő Lengyelországban ebben a másfél évtizedben sokrétűen fejlődik a művészet, és különböző Irányzatok váltották s váltják egymást. A nálunk bemutatkozó realista festők csoportjának művei erőteljes fejlődésről tanúskodnak. Témájuk nyersanyaga a környező valóság, a termé-. szét. Érdeklődésük gyújtópontjában azonban az ember, s az emberi viszonylatok állanak. A valóság ábrázolói, de határozottan idegenkednek az aka- démlzmus kötöttségétől, fagyos korrektségétől s a hagyományos formaadástól és képszerkezettől. A gyökeresen megváltozott világot, új tartamát, a változásokat érzékeltető új formában, egyéniségükön átszűrA valóság vonzásában Mai lengyel festők tárlata ve fejezik ki. Eszmei és képzőművészeti törekvésükhöz híven nemcsak a hétköznapok kiiső jegyeit figyelik meg, hanem mélyebbre ásnak. Emberi problémákkal birkóznak, s igyekeznek azokra a kérdésekre válaszolni, amelyek az embereket érdeklik. Hiszen az emberek számára festenek. Céljuk nem csupán az önkifejezés, belső énjük közvetítése. Tudják, hogy az ábrázolás akkor és úgy lesz teljes értékű realizmus, ha a valóság elemeinek értelmező elemzésével párosul. Most pedig vegyük rendre- sorra festményeik közül a legjellegzetesebbeket! O. Sama- ka dús termésű, sűrű lombú Körtefába alatt egy népes család három nemzedéke helyezkedik el festői csoportban. Életkorukat, érzésvilágukat arckifejezésük és tartásuk jól jellemzi. A. Tryzno festményei színben fekete-fehér fénykép hatását keltik. Zömök, öreg parasztja elszántan vág kerékpárján a Reggelnek, a mindennapok feladatának. A Szüret című képről alig jelzett vonásokkal hervadt arcú, fogatlan vénasszony néz velük szembe. K. Kiverski sorozatokba rendezett Tájképein a táj tulajdonképpen elsikkad. A mondanivaló mértani meghatározott, sága, szigorú építettsége kiáltó, ellentétes színekkel nap-, jainkat, a technika korát érezteti. /. Scenickt nyomasztó, titokzatos légkörben megjelenő hűvös színekben tartott, megnyújtott, majdnemcsak csupa csont férfiai torokszorítóan magányosak. K. Bucki Emlék 1942 című kompozíciója M. Benkára emlékeztet. A zord hegyek közül, háta mögött egy határsorompót hagyva, unokáját kezénél fogva vezető rémült öreg nő egyetlen vagyonát, két riadt kecskéjét Is. menti az életére törk fasizmus veszélye elől. V. Garbolinski festői erejű, megragadó képen tünteti fel a Frontra indított,
