Új Szó, 1976. május (29. évfolyam, 103-128. szám)
1976-05-14 / 114. szám, péntek
Ľudovít Hečko bratislavai festőművész szintén azok közé tartozik, akiket május 1-én az érdemes művész címmel tüntettek ki. A festőművész a „Generáció 1909“ művészcsoport tagfa. A felszabadulás után teljes egészében szocialista társadalmunk és pártunk szolgálatába állította művészetét. Alkotásait fasiszta- és háborúellenes téma jellemzi. Az utóbbi időben főleg politikai plakátokat tervez. Felvételünkön: Ľudovít Hečko érdemes festőművész műtermében. (Felvétel: M. Borodáčová — ČSTK) fill! FÉLEREDMÉNY EGY ÜJ VERSESKÖTETRÖL A megjelenő versesfüzetek sorozatában kevés az olyan, amelyik a szóért, a formáért végigkínlódott küzdelemből született, abban megnemesedve. Többségükben épp a küzdelem értelme és gyümölcse, az esztétikai színvonal, a törvényként végleges és önmagát igazoló vers marad el. Mindez azonban csak részben érvényes Szitási Ferenc most megjelenő első verseskötetére (Hullámverésben, Madách 1975, 48 oldal). Valószínűleg igaza volt a szerzőnek, amikor — gondolom — többször is alaposan megrostálta kéziratos anyagát (ha jól tudom, már a hatvanas évek végén kötetnyi verse volt együtt). Az imént elmondottak ugyanis esetében a kötet két versciklusa közül főleg az elsőre (Hullámverésben) vonatkoznak. A szerző szándékai és a versek keletkezésének korábbi időpontja mellett elsősorban a színvonal különíti el a kötetnek1 ezt a még megrostáltan is nagyobbik felét a másiktól; minőségben is ezek a gyengébb versek. Az első három — elsősorban a ciklusok elé, a kötet élére állított Célpontok programszerűen párhuzamot von a költő és a természet munkája, az alkotás és az élettelen anyagból életet teremtő szintézis között. A szó „sarjad", a tinta „megtermékenyül“ s „terem a vers / „a vérből való“, (A vers születése). Századunkban nem előzmény nélküli ez a felfogás (főleg, ha a képzőművészetek fejlődését is figyelem-' be vesszük), s bizonyos szempontból logikusan következik belőle, ami már sokkal problematikusabb: „Jó napot, vers, / szép vagy, mert megszülettél“, (Köszöntés) — vagyis a természeti és a művészeti produktum funkcióbeli azonosítása. Ez azonban jogosulatlan: a (jó) vers létének mindig van értelme, míg a természetet alkotó dolgok esetében fölösleges ilyesmit keresnünk, hiszen valami tőlünk független, rajtunk kívüli értelmet tételeznénk így. Az idézett mondatnak mégsem szeretnék belemagyarázott jelentőséget tulajdonítani: versből idéztem, nem filozófiai szövegből. Az említett versekben körvonalazott, a tervezés, a tudatos szerkesztés igényét figyelmen kívül hagyó felfogas (amely, bár a kötet nyitó versei közvetítik, nem biztos, hogy időben is a legkorábbi) mintegy igazolásként jelzi előre azt, ami a kötet közepét, gerincét alkotó verseket szinte kivétel nélkül jellemzi: a tartalmi és formai töredékességet, kompo- nálatlanságot, a széteső szerkezetet. A kötet első harmadában található versekkel azonban ezeknek a számozással, alcímekkel is széttagolt szövegeknek megvan a maguk funkciója. A kezdő 10—12 darab erényei ugyanis többnyire kimerülnek egy-egy találó metafo-. rában, a metaforikus látásmód azonban nem tart ki a szöveg végéig, alig formált részek váltják föl, s ráadásul (törvényszerűen) e heterogén nyelvi elemek meglehetősen lapos, frázisszerű közléseket hordoznak (Köszöntés, Lombritkítás, Várlak, Keresem magamban, Groteszk, Jönnek a fények). „Suttyó, selejt ág / hull a földravatalra, / és az ember érzi, / hogy szebb lesz a virág, / s több a Naparcú alma“ — a hasonló banalitások ellenpólusát, egy másik végletet képviselhet a Kavicsok, amelynek egymást agyonütő sorai kibogozhatatlan képzavarral fogják körül a középső strófa szép metaforáját. Az egyes szakaszok közti ugrásokat nem tudjuk követni: a vers szétesik. S ez már a kötet második harmadára, az első ciklus második felére jellemző. Ennek a résznek fentebb már előrejelzett pozitívuma éppen abban áll, hogy bár darabjai nem alkotnak egységes kompozíciót, s az egyes szakaszok, strófák inkább variációk és pillanatképek sorozatát adják a versen átívelő szerkezet helyett (a címek is erről árulkodnak: Variációk, Mondatok, Magány-vázlatok, Impressziók): ezeken a kisebb egységeken belül Szitási már homogénné formálja anyagát. Kísérletek ezek egy szuverén, egységes és hatékony költői nyelv megteremtésére: és a miniatűr versek, strófák, autonóm költői képek szintjén eredményesek is. A papírra „lökött“ sűlyos, tömbszerű kijelentő mondatok a legjobb helyeken Kassákra emlékeztetnek: „Kezemben a fejsze nyeléből is / kirepültek a rügyek" — írja az Éjjelben. Egészében idézhetném a Reggeli gondolat című verset. Az ellágyulás, a dalforma, a rímek csábítása azonban mindent elront (Őszi harangszó, Két évszak). Mindezek a formai (tehát ábrázolás-. és színvonalbeli) vívmányok nagyrészt az Egyszemű éjszaka idejéből erednek, s az antológiát jellemző tendenciák közül negatívumként őrzik meg és hordozzák a túlzott elvontságot. Paradox módon, hiszen e versek többsége felismerhetően a természet, a táj valóságához kapcsolódik. Ám a többszörös áttételek, Asszociációk, ha — mint itt — nem funkcionálnak magasabb kompozí- ciós egység részeként újabb és újabb értemezési lehetőségeket nyerve, végül annyira eltávolítják a versszöveget a valóságtól, hogy a pillanatképek öncélú variációkká, rejtvényjátékká válnak. Könnyen megfejthetőek persze, de ez a pusztán intellektuális élmény nem azonos az esztétikaival. Kellő szerkesz- tettség, kemponáltság híján az absztrakció a versek légiesüléséhez, intenzitásuk, érzéki jellegük csökkenéséhez vezet. A testetlen, talajától elszakadt költemény szublimál, feloldódik az elvontságban. Szerencsére Szitási megérzi ezt a veszélyt, (Absztrakció című versében öniróniával jelzi: „Fák, fák, / csend, csend, / hő, hó: absztrakció“ I s egységes, egy-egy verset átfogó, és összetartó költői világkép kialakítására törekszik — hiszen ennek híján kép- és ötletsorokká esnek szét nyelvileg még oly jól megformált versei is. E törekvésének előhírnöke a Zápor, amelyről nem véletlenül esnek dicsérő szavak éppen az Új Szó hasábjain még 1970-ben, az antológia megjelenése előtt: az első ciklusnak és a kötetnek is egyik legjobb verse. Nagyszerű központi metaforája la tenyér és a megtermékenyítésre váró táj azonosítása), amelyet a vers egyetlen, ragyogóan elhelyezett ríme fölerősít, egyáltalán nem meddő elvonatkoztatás: a természethez való aktív, annak emberi elsajátítására törő viszonyt tesz szemléletivé. Teljes világképet implikál a vers, és nem lehet véletlen, hogy mentes a fentebb tárgyalt darabokat többnyire körülléngő, az Egyszemű éjszakára is oly jellemző világfájdalomtól. Nem a versbeli fájdalmon akadunk persze fenn, hanem azon, hogy indítékai, eredete legtöbbször homályos, a költő nem kereste meg a jelenség okát, lényegét a valóságban. A sűrűn adagolt depresszió, magán, halál-hangulat így hitelét veszti. A pár éve szinte általános jelenség okát, legfőbb forrását én éppen a Záporban felbukkanó aktív viszonyulás hiányában látom. Szitási sok versét is a passzív szemlélődés jellemzi, ami törvényszerűen ' kétségbeeséshez vezet, hiszen világunk nem ideális. A harmonikus, szerves költői világkép pozitívumát, esztétikumát viszont csak a változtatásnak, a valóság elsajátításának az igénye adhatja meg. Ez az igény változtathatja pozitív előjelűvé, előremutatóvá akár a kétségbeesést, a kiúttalanságot is a műalkotásban. A Szakadások című második versciklus darabjait éppen a szemléleti-gondolati egység megteremtése különíti el az előző résztől s emeli fölébe. A tartalmi egység abban a viszonylag homogén nyelvi közegben valósul meg, amelynek kialakítása már az előző ciklusban nyomon követhető volt — eredményes viszont csak koherens gondolati töltés közvetítése révén lehetett. Ilyformán, a két döntő tényező megteremtése és „egymásra találása“ pillanatából születtek a kötet színvonalasabb versei, e ciklus darabjai. Ezeknek a szemléletét jól foglalja össze a nyitó vers: „Munkám: megmaradni. / A Hold udvarában / fehér arcú költők várnak, / kimondják a fegyvert / s a tájat“ (Munkám). Központi motívumunk: a tájjal való azonosulás: „A táj / eleven/ füve, / fája vagyok". (A szavak árva leánya); „Homlokomon a táj" (Két arc között); „Fészek-üres tenyeremben — a táj vagyok" (Haragom haragja). Talán legsikerültebb kifejezése ennek a Tá], első személyben című vers. Ez a szemlélet mint olyan vitatható: éppen a Zápor című versben már leküzdött passzív meditáció nyilvánul meg benne. Egyfajta beletörődést árulnak el ezek a versek: „Az anyag okosabb nálam“ (Igen); Nincs szabadulás“ (A szelek koporsót sodornak) — a tájjal való azonosulásról kiderül, hogy nem más, mint menekülés. Ezt a költői magatartást részben ellensúlyozza a megfor- máltság színvonala (ami már önmagában is „pozitív tett“), ám egy lehetséges következményét példázza a záró vers (A és R): „csúnya is, szép is a táj — / amilyennek látom". A kötetnek ebben a távolról sem erőteljes lezárásában elvvé válik a szélsőséges szubjektivitás, ami a felszínen személytelenségnek, a személyiség tájba való beolvadásának tűnik. Munkáját csak felerészben végezte el a költő: nem mondta ki azt a bizonyos fegyvert. Bemutatkozása, bár jelentős mérvű költői fejlődést is felmutat, végül is felemásra sikerült. BALLA KÁLMÁN .1 h uih a tuti a n Sosz tuhovics Szovjet gordonkaművész vendégszereplése Dmitrij Sosztakovics, aki már bekerült a halhatatlanok sorába, a szó legnemesebb értelmében korának művésze volt. Alkotása a kor áramába kapcsolódott, mint egy antenna, amely felfogja a világesemények kisugárzását, s a ma emberének konfliktusai, reményei és csalódásai zenei megnyilatkozássá váltak benne. Opus 107-es jelzésű gordonkaversenyének ősbemutatója 1959-ben volt a cselló páratlan nagymesterének Rosztropovicsnak tolmácsolásában. De a lebilincselő alkotás fiatal szovjet vendégünk, Igor Gavrys személyében is méltó előadóra talált. A versenymű két izgalmas saroktétele, amelyek között markáns, kőkemény főtéma von összekötő ívet, egész különleges szellemi és technikai feladatot ró az előadóra, egyben a hallgatóságot is gondolkodó részvételre készteti. Gavrys magas hőfokú, izzásig hevtilő előadásmódja hozzásegítette, sőt mondhatni rávezette a hallgatót erre a bizonyos „szellemi egyíitthaladásra“, ami nélkül a mű legsajátosabb vonásai rejtve maradnak. A középső tétel csodálatos nyugvópont, Sosztakovics bensőséges, amellett puritán lírájának egyik legszebb hajtása. A tétel csúcspontja a kadencia, a zeneköltő a szólóhangszerrel magára maradva befelé fordul (a kadenciák szokásos bravúrjellegének nyoma sincs), a lélek legbensőbb rezdüléseit figyelve, kutatva, míg végül felviharzik a zárótétel. Sosztakovics gordonka- versenye egy rendkívüli művész rendkívüli alkotása. Az est karmestere, Ladislav Slovák kellemes keretbe foglalta a hangverseny nagy élményét. „Művészete mellett a művésznek is van hazája, amelyben erősen hinnie és amelyet forró szívvel szeretnie kell" — vallotta Antonín Dvorák, és hitét a „Hazám" című közkedvelt hangverseny-nyitányával a zene nyelvén is megerősítette. A nyitány előadása sikerült választás, szép műsornyitó szám volt. Befejezésül Mozart utolsó nagy szimfóniája, az 551-es Köchel-számú C-dúr szimfónia hangzott el. Tematikájának és felépítésének nagyvonalúságával, tökéletesen kiegyensúlyozott klasszikus formáival méltán viseli a büszke nevet: „Jupiter-szim- fónia", amely valóban találóan jellemzi a mű szellemét. HAVAS MÁRTA A múl! hírnökei A romániai népművészet remekei a szlovák fővárosban A népművészet a falusi mesterek, asszonyok keze nyomán, szépérzékük, alkotóképességük eredményeként született. Szépségfogalmaik beszédes . tolmá- csolója távoli és közeli szomszédjaik felé, tartós és szívós kapcsolatok létrehozója a népek között. A névtelen egyén, az egész közösség elképzeléseinek esztétikai és erkölcsi rendjének így adott kifejezést. A Művészetek Házának nagytermében színek és formák va- rázsos együttese fogad. Vetített, metriára épült gazdag hímzései sötétpiros, fekete és kék színűek. Figyelmet keltenek az erdélyi, olténiai, moldáviai és bánáti női népviselet fehér hímzett vászon pendelyei, gazdag díszű ingvállai, sötét alapú, színes pamuthímzésű szövet szoknyái, kötényei. Ezeket díszes bőrbundácskák, lenge, vékony, hosszú, vagy rózsás kasmír fejkendők egészítik ki. A férfiak vastag fehér halina nadrágja, tarka vagy fémpitykés melléOlléniai köcsög és tányér színes felvételek tájékoztatnak a bukaresti falumúzeum anyagáról, mely az ország valamennyi vidékének különböző stílusban épült házait mutatja be. Szépen illeszkednek az üde zöld környezetbe a zsúpfedelű, vagy zsindellyel fedett sátor-, és nyeregtetős lakóházak. Falaik fehérek, olykor színesek, tornácaik dús faragással ékesek. Művészi érzékről tanúskodnak a változatos székely kapuk. A „tiszta szobák“ berendezése: szépen formált, faragott vagy karcolt díszű bútorok, feltűnően sok az otthonosságot, meleget adó szőnyeg és takaró, az ikonokkal rokonítható üvegfestés. A szabadkéményes konyhák tömérdek edénye is a múlt század s a huszadik század elejét idézi. Nemcsak filmen, hanem a terem falain is látjuk a moldvai, olténiai, bánáti, máramorosi mélyszínű stilizált virág- vagy mértani mintás gazdag szegélyű szőnyegeket, és a székely cser- géket (fehér kecske és juhszőr- ből készített szőnyeg). A dísztörülközők, párnák zárt szimnye, meleg hímzett zekéje, birkabőr kabátja, cifra szűre, különösen az ékes díszruha elragadó. A gondosan összegyűjtött múzeumi anyagból, melyet vándor- kiállítások céljaira válogattak, feltűnnek az ügyes, faragott moldvai hordócskák, az erdélyi mozsártörők, és az áttört nyelvű fakanalak, meg borotva tokok. Szép együttes szemlélteti az agyagművességet. Hullámvonallal díszített olténiai tálak, csobolyók, kulacsok, nőt formázó lakodalmi kancsók, bánáti mázas és máztalan. harmonikus formájú fekete vagy vörös csuprok, kedves virágdíszű barna mély erdélyi tálak és moldvai állatformájú játéksípok is az elmúlt korok emlékei. Kitűnő elrendezésük fokozza esztétikai hatásukat. Valóban megőrzésre méltóak a múlt értékeit felmutató darabok. Száguldó, technizált korunk új találmányai kiszorították őket a mindennapi gyakorlati életből, de jólesik viszontlátni őket. BÄRKÁNY JENÖNÉ
