Új Szó, 1976. április (29. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-26 / 98. szám, hétfő
Munkatársunk és barátnőit nem sokkal halála előtt hozta be ezt az írást. Akkor még ő sem sejtette, mi sem gondoltuk volna, hogy ezek a sorok egy hosszá, rendkívül termékeny, gazdag újságírói pályát zárnak le. Sajátos ízű cikkeivel, glosszáival, humorával nem találkozunk többé. Sok-sok ezer értelemre apelláló, derűt fakasztó mondata azonban velünk együtt őrzi emlékét. Péterfi Gyuics: Manuel Vidal: ÉVGYŰRŰK A házban még csend van. Majd úgy egy óra múlva kezdődik az ébresztőórák hangversenye. Az ablakom előtt hainali fény mosdatja a fákat. Közel harminc év óta figyelem magasodó-vastagodó törzsüket, emlékszem kölvök-múltjukra, amikor még az egyhe szellő is úgy rázta őket, hogy gyö- kérujiukkal alig-alig tudtak megkapaszkodni. 1-Ia gyilkos fűrész elmetszené a derekukat, valamelyik évgyűrű korai meg késői pasztája mutatná az évszakok változását. Minden év nyomát úi évgyűrű Őrzi, új, pászták jelzik a fatestet létrehozó osztódó szövet, a kambium munkáját. Férfiember mindennapja a borotválkozással kezdődik, kénytelen tükörbe nézni, saját képmásával találkozni. Amit látok, az is a sejtek osztódásának az eredménye. Csak éppen az évek múlását nem évgyűrűk jelzik, hanem ráncok. A homlokon, a szem alatt. Meg a szív nyugtalan ritmusa, az idegek feszültsége. Ezek nemcsak az én ráncaim, ezeket az időtől vésett barázdákat megtalálom nemzedékem minden tagjának az arcán. Kik is az én kortársaim? Az ötven- és hatvanévesek feltétlenül. A negyven- és hetvenévesek már távolabbi rokonaim a múló időben Mi is voltunk gyenge csemeték. viharoktól rettegők, suda- rasodni vágyók. Nőni akartunk, a nap felé nyújtózni és erőt szívni az ember szellemi talajából, a könyvekből és apáink tapasztalataiból. Álmodoztunk tavaszi lombruháról, a nyári napfény meleg csókjairól, novemberek nyúlós ködében fuldokolva. decemberek hópalástia alatt, valami új, szebb tavasz reményétől volt sugaras a várt, óhajtott jövő. Emlékeztek-e kortársaim? A tűzött-lvukas cipőre, amit pirulva rejtegettünk, amikor már a titokzatosan lobbanó vágytól remegve hallgattuk a lányok muzsikáló lépteit? Emlékeztek-e még a kirakatokra, amelvek előtt meg-megálltunk és néztük — milyen vágyódva néztük! — az elérhetetlent: a jól szabott öltönyt, a csillogó- fénves selyemnyakkendőt. fényűző éttermek fehér terítővei borított asztalait? Emlékeztek-e még suta, képtelen álmodozásainkra: ha ennyi pénzem lenne ... anyámnak bundát vennék, apámnak villamosbérletet váltanék hogy kímélje fáradt fájós lábát, húgomat valami álomszép ruhaköltemény- ben vinném a bálba ...? Az első meddő, teljesületlen vágyak az első ráncok, az első korai pászták ... Emlékeztek-e kortársaim? Ugve szerettünk volna magasra nőni. messzire látni fényes jövőbe? De nőhettünk-e napfénv nélkül, díszkertek pa- lánkja mellett, nyomortól nvir- kos homályban? Aztán még rosszabb lett a rossz, még sö- tétebb lett a sötét. Ezerkilenc- százharminckilenoet mutatott a naotár. Kitört a második világháború. Néhány nappal előtte apám csókia köszöntött a tizenkilencedik születésnapomon. Vaion melyik ránc őrzi annak a szeptemberi reggelnek az emlékét a homlokomon ... a homlokunkon? Ott álltunk alig kezdett életünkkel apró emberi örömökből is kisemmizve, őseinktől örökölt megkövesedett szegénységünkkel és válaszolni kellett a történelem kérdésére: merre mész, jobbra, vagy balra? Balra mentünk. Sokan. Pedig tudtuk, hogy az úton zsákmányra éhesen várakozik a barna halál. Emlékeztek? Mat évig jártunk ezen az úton! Emlékeztek még az elhullott társakra? Akkor szikrázott fel hajunkban -az első ősz szál ezüstje. Aztán jött az a tavasz, az a május, vörös lobogók selymével szárítottuk fel a könnyeinket. Huszonöíéves koromban találkoztam a szabadsággal. Emlékeztek még kortárs'Jim? Halomba hordtuk az üszkös gerendákat, féltéglákat is megőriztünk, mint fösvény az aranyat úgy gyűjtöttük össze a csavarokat, gránátoktól sebzett alkatrészeket mert új falakat kellett építeni, bomba tölcséreket kellett feltölteni, génoket kellett építeni, bombatölcsére- dolgozni kellett szinte megállás nélkül, tanulni kellett, az éjszakai pihenésről lemondva, nőni kellett, hogy a pillanatnál messzebbre lássunk .. . új ráncok a homlokunkon, a szemünk alatt... Tudjuk, voltak, akik ott álltak a parton és nézték, ahogy a sodró örvényekkel harcoltunk, jelszavakat skandáltak a tunya és óvatos szájtátik és röhögő gúnnval gyalázták nemzedékünk mindent vállaló lelkesedését. Voltak hordőszónokok, akik virágos szavakkal tanították az eszmei hűséget, nehogy csákányt, kalapácsot nyomjanak a kezükbe... akkor vörös tógájukat ma a Rajna meg a Szajna vizében áztatják, hogy fehér legyen. És felnőtt az ember! A mi nemzedékünk! A múló idő fölé magasodunk és nagvon messzire látunk. Tudjuk merre kell menni, tudjuk, mi a célunk... csak ilyenkor reggel, amikor a madarak még csak ébredeznek, a tükörbe pilllantva látjuk ráncaikat, hajunkon az idő ezüstös patináját és tudjuk, hogy szűkül a pillanat, egyre rövidebb az élet. Minél nagyobb lánggal lobogsz, annál gyorsabban válsz pernyévé. De nekünk lobogni kellett és kell ma is, égig csapó fénnyel kell megvilágítani az utat, gyermekeinknek, unokáinknak. Viharoktól edzett törzsünkhöz kell ölelni a fiatal csemetéket, mert még mindig süvítenek gyökértépő gyűlölettől hajszolt gonosz szelek. Kortársaim, rejtsük el a tükröt, ne számoljuk ráncainkat. Palánk mellett nőttünk csemete korunkat nem ragyogta be az éltető nap melege és amikor felettünk is felfény lett az ég, nem értünk rá felnézni, hagyni, hogy a nap aranya csókolja ráncainkat, mert a lábunk elé kellett nézni, hogy a helyes úton járjunk, a földet kellett nézni, ahová a jövő kenyerét vetettük, a (?épre kellett figyelni. ami dohogva véste-faragta szép új rendünk pilléreit. Az ébreszetőórák berregve feleselnek egymással. Oj nap kezdődik. Kint a kertben nyújtózkodnak a fák, évgyűrűkből épült törzsük kéjesen megremeg, mintha éreznék, hogy valahol az erdők mélyén már vidám-zöld színeket kever palettáján a közeledő tavasz. K ortársaim, ez a fontos — az új hajtás, a szívünkből szakadt és a két kezünkkel épített jövő! Tudom: lassúdik léptünk. Tudom: néha valami szorítja a szívünket. Tudom: nyugtalanok az éjszakáink. Tudom: kopunk, morzsolódunk, szikkadunk. De amíg vagyunk: nöjjünk, magasodjunk, mutassunk példát az utolsó pillanatig ... és az utolsó pillanatban is, mert — a fák állvr halnak megl A LÁTNOK A férfi, aki különleges képességei folytán a jövőbe látott, egy szép napon a barátjával sétálgatott a városban. Séta közben hirtelen megtorpant, és megragadta a barátja karját. Hosszúnak tűnő percekig elmélyülten nézte az utca kövezetét, aztán észbe kapott, felemelte a fejét és így szólt a másikhoz: — Ma este, ha hazaérsz, késedelem nélkül fogj hozzá anyagi javaim és ingóságaim rendezéséhez, és úgy intézd az ügyeket, hogy feleségem és leányaim a jövőben semmiben sem szenvedjenek hiányt. A másik férfi, aki jól ismerte már a látnok különcködő természetét, csendben végighallgatta őt, nem tett semmiféle ellenvetést. Majd mindketten folytatták megkezdett sétájukat, s kis idő múlva visszatértek beszélgetésük témájához is. Két utcával távolabb attól a helytől, ahol a látnok és a barátja tartózkodtak, egy taberna állt. Abba a tabernába éppen akkor lépett be — erőszakosan belökve az ajtót — egy matróz- külsejű ember. Körülnézett a bentlevőkön és megakadt a szeme egy termetes fiatal nőn. aki testhezálló csíkos inqet viselt, mint a tengeré szék általában. A férfi gyors léptekkel oda-, ment hozzá, megragadta a karját és durván rángatni kezdte, miközben ezt üvöltözte: — Megloptál, disznó, kiraboltál1 Add vissza a tárcámat, mert különben nagyon megbánod' A nő eqy hirtelen mozdulattal kiszabadította karját a matróz forma férfi markának szorításából, s ugyanabban a pillanatban akkorát lökött rajta, hogy a férfi végigsietett a mögötte álló asztalon, az asztal pedig a körülötte álló négy székkel együtt éktelen csörömpöléssel tovacsúszott a padlón. A matróz-forma férfi talpra ugrott, kezét a ruhájába mélyesztette s előhúzott onnan egy kisméretű revolvert, célzott és rálőtt a nőre. Az idomtalanul kövér teremtés abban a pillanatban benéztek az ajtó törött üvegén s nagy zűrzavart láttak odalent: egy matróz forma férfit fegyvereztek le éppen a többiek. Folytatták sétájukat. A látnok egyszeresük levette fejéről a kalapot, és ujját a golyó által ütött lyukba mélyesztve, így szólt a barátjához: — Különös. Ügy látszik elvesztettem a jövőbe látó képességemet. Kevéssel ezelőtt világosan láttam ugyanezt a jelenetet, csakhogy akkor az én halálommal végződött. Néhány utcával távolabb a két barát elbúcsúzott egymástól. Aznap éjjel — felesége mellett az ágyban — a látnoki képességű férfinak furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy ment az utcán, és a barátjával beszélgetett. Nem messze tőlük, talán csak két utcányira eiju tfľierna volt, amelynek ajtaját éppen akkor 1 ">k>p be egy erősen felindult férfi, aki, öltözete jellegéből ítélve, matróz volt. Körülnézett és a tekintete megakadt egy termetes fiatal nőn, aki testhezálló csíkos trikót viselt, mint a tengerészek általában. A férfi odasietett hozzá, megragadta a karját és durván rázni kezdte: — Megcsaltál átkozott, tudom, hogy megcsaltál! A nő egy hirtelen mozdulattal kiszabadította karját a matróz forma férfi markának szorításából, majd kezét ruhája zsebébe süllyesztette, előhúzott onnan egy kisméretű revolvert, célzott és rálőtt a férfira. A matróz külsejű férfi ekkor váratlanul a földre vetette magát. A golyó elsüvített a füle mellett, és az ajtó üvegén keresztül kirepült az utcára. Épp akkor ért oda a férfi, aki képességei folytán a jövőbe látott, meg a barátja, aki ösztönösen megérezte a lövést, meglapult, s az ajtó felé lökte a látnokot. A láinok fájdalomtól eltorzult arccal zuhant az utca kövezetére. A fejébe fúródott lövedék végzett vele. Reggel, amikor a látnok felesége felébredt, olyan fürgeséggel, amilyet senki sem tételezett volna fel róla — a földre vetette magát. A golyó a füle mellett süvített el, és az ajtó üvegtábláján keresztül kirepült az utcára. Épp akkor ért a taberna elé a férfi, aki képességei folytán a jövőbe látott, és a barátja. Ez az utóbbi ösztönösen megérezve a veszedelmet a falhoz lapult, magával rántva a látnokot is. Mikor mindketten felocsúdtak ijedtségükből, golyótól átütött fejjel, holtan találta férjét maga mellett az ágyban. Egy évvel később a látnoki képességű férfi barátja házasságra lépett az elhunyt szomorú özvegyével. MIKOLA ANIKÓ fordítása * Manuel Vidal: kubai festő és prózaíró. 1929-ben született Havannában. STANISLAV JERZY LÉC: FÉSÜLETLEN GONDOLATOK Nem sokan sejtették a XIX. században, hogy utána a XX. század következik. ☆ Vannak zebrák, akik még a rács mögé is beállnak, csak hogy fehér lónak lássák őket. Shakespeare talán nem Is volt Shakespeare. X bizonyosan nem az. * A jól nevelt papagáj semmit sem ismétel. ☆ Vajon egy felfalt misszionárius elvégezte-e a küldetését? 'ír fin pucéran látom az embereket, de nem mindig vallom be. A végén még tőlem követelnék, hogy öltöztessem fel őket. ☆ Némely költő feje szénával van kitömve. Jó csemege a Pegazusnak. ú Napjaink meg vannak számlálva. A statisztikusok szorgalmasak. kV Darab-cím: Hat szerep kerül egy szerzőt. ☆ Farkon ragadtam a szerencsét, de kitépte magát, és elröppent tőlem. Csak egy tol- la maradt a kezemben — azzal írok. ☆ Ki tudja, mi mindent fedezhetet volna fel Kolumbusz, ha nem kerül az útjába Amerika? Szegény barátom, azt mondod: „Utánam az özönvíz“! — de csak a WC láncát húzod meg. ☆ Ne veszítsétek el a fejeteket. Az élet még szeretné megsimogatni. ☆ Elkiáltotta magát: „A király meztelen!“ Az udvaroncok lehurrogták: „Csitt! Őfelsége még megfázik.“ ☆ Vannak gondolataim, amelyeket még magamnak sem vallók be. De ezeket úgyis ismeritek. ELBERT JÁNOS fordítása tyém 1976. IV. 28.
