Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1976-03-13 / 62. szám, szombat
M árcius, a könyhónap immár hagyományosan — a könyv országos ünnepe. Intézményes tisztelgés a tudás és a szépség forrása, a könyv előtt. Ünneplésünk és tiszteletadásunk azonban csak akkor lehet igazi, valóságos örömet hozó aktus, ha nem reked meg a formálisság- nál, a könyvről mondott szép szavaknál, ünnepi beszédeknél és kinyilatkoztatásoknál. Mert a könyvhónap egyszersmind nagyszerű lehetőség is — a szellemi aktivitásra, a jobbító elmélkedésre, a termékeny vitára. Igaz, a könyv ünnepe seregszemle, visszapillantás és mérlegelés is. Könyvkiadóink sajtóértekezleteken, ünnepi fohogy könyvkiadóink, könyvárusaink, könyvtárosaink és mindazok, akik a közvetítő szerepét játsszák író és olvasó között, számot vessenek tevékenységükkel, elgondolkodjanak rajta, hogyan adhatnának még jobb műveket, még több könyvet olvasóink kezébe. Közismert tény, hogy a könyv alapvetően fontos eszköze közművelődésünknek, az ifjúság és a felnőtt lakosság politikai, tudományos, világnézeti és érzelmi nevelésének. Ezért nem mindegy, eljut-e azokhoz a könyv, akiknek az író szánta. Nem mindegy, meghódít a-e a könyv a lakosságunk széles rétegelt, vagy csupán kevesek „kiváltsága“ marad. Vitathatatlan, TISZTELETET A KÖNYVNEK Márciusi meditáció gátlásokon számolnak be a könyv bölcsőjénél végzett munkájuk egyéves időszakáról, könyvkiállításokon mutatják be az egy év alatt született új alkotásokat; könyvesboltjaink az utcákon is sátrakat ütnek, eladógárdájukat megszaporítva kínálják vevőiknek a szellemi táplálékot; íróink pedig meghitt találkozásokon vallanak olvasóiknak műveikről, az alkotás örömeiről és gyötrelmeiről szerte az országban. Ám a könyvhónap kissé a számvetés, a jövőbe tekintés Ideje is. Kiváló alkalom arra, hogy a felszabadulás óta országos viszonylatban nagyot nőtt nálunk a könyv becse, a középszerű írások között számos, kiemelkedő mű is napvilágot látott, és ma már olyan falvakban és településken is van népkönyvtár, ahol 15—20 esztendővel ezelőtt csak a tanító vagy a pap olvasott könyvet. De még ma sem lehetünk teljesen elégedettek könyvkiadásunkkal, könyvkereskedelmünkkel, könyvtárosaink, könyvterjesztőink és népművelőink mindennapi munkájával. Azért nem, mert még ma sem MEGHITT ZENE! EST A Cseh Kamarazenekar vendégszereplése Bratislavában Magával ragadó művészi szenvedély és tökéletes művészi fegyelem .. . ennek a nagyszerű kettősségnek talaján virul ki a Cseh Kamarazenekar zenei kertje, amely szebbnél szebb virágokat hajt. Az együttes művészi vezetője, Josef Vlach a legnemesebb kamarazenei értelemben „primus inter pares“, de markáns egyénisége minden művészi szerénysége mellett kiemeli társai közül. Vlach erős zeneisége határozza meg a társulat szellemét. Produkciójukat átfűzi az átélés heve, de amellett a teljes befejezettség érzetét kelti. Közlés- módjuk rendkívül koncentrált. A vonóskar dús, életteli hangzása, színesen árnyalt, vitális előadásmódja lebilincseli a hallgatót. Vendégeink Henry Purcell „Arthur király“ szvitjének élvezetes előadásával nyitották meg műsorukat. Purcell Dryden szövegkönyvére írt Arthur király című operája, amely áriák mellett prózai párbeszédeket is tartalmaz és így valójában csak félig nevezhető operának, érdekes helyet foglal el az angol zeneköltő értékes életművében. Mozart súlyos veretű c- moll Adagiőjának és Fúgájának előadásában szenvedélyes komolyság, áttetsző hangzás és nagyvonalú előadásmód klasszikus stílusérzék jegyében találkozott. Ismét a jellegzetes vlachi tulajdonság: szigorú művészi fegyelem művészi* szárnyalás««! párosul. Joseí Suk „Meditációját a Szent Vencel koráiról“, amit a cseh mester a háború elején komponált, az őszinte humánum hangja hatja ás és mélyen emberi mondanivalójával erős hatást gyakorol. Az idősebb cseh zeneszerzői nemzedékhez tartozó Iša Krejčít, aki 1968-ban hunyt el, a 18. század zenei klasszicizmusa vonzotta, de alkotása amellett korszerű. Cseh vendégeink Krejčí „Kis szvitjével“ ismertették meg hallgatóságukat. A szvit zenei nyelvezete tömör, velős, a líra és a humor felvillanásaival. F. Busoni jellemzését mintha rászabták volna: „Nem emberi dolgokat, hanem emberi érzéseket ábrázol“. Az érdekes műsort Sztravinszkij „Apaiion Musagéíe (<a Múzsavezető Apolló) című balettzenéjéből készült szvit fejezte be. Ez a mű nem robban, nem re'teget Sztravinszkij-es szenzációkat, hagyományokhoz kapcsolódik, mégis modern hangzású, finoman cizellált muzsika, amelyben újra átveszi uralmát a dallam. „Ez a zene nem is ebből a világból való, valahonnan felülről jön felénk“ — mondotta az Orosz Balett híres vezetője, Gyagilev, s a prágaiak is ebben az értelemben tolmácsolták. Nem volt ugyan „telt házas“ hangverseny, de ezt csak a távol maradottak sajnálhatják. HAVAS MÁRTA jutnak el megfelelő számban az olvasók széles tömegeihez azok a könyvek, amelyekből megismerhetők és megérthetők korunk csodálatos tudományos feil fedezései, a társadalmi élet bonyolult kérdései és amelyek jelentős feladatot teljesíthetnének a szellemi kultúra és a korszerű ízlés kialakításában, tovább fejlesztésében, érzelmi világunk gazdagításában. Nem mindegy tehát, kis, vagy nagyobb számban jut-e el a jó könyv a legtávolabb eső falvakba is. Mert ne feledkezzünk meg róla: lakosságunk szellemi kultúrája meglehetősen elmarad anyagi kultúrája mögött. (Pedig társadalmunk mindkettő fejlődéséhez egyforma lehetőségeket és feltételeket biztosít. Vagyis az volna a cél, hogy a szép új családi há zakban — melyeknek tartozéka immár a modern bútor, drá ga lakástextil, villanymixer, automatikus mosógép, hűtő- szekrény, televízió és gépkocsi — családi könyvtár is létesüljön. Országjáró útjainkon ilyennel is találkoztunk már, de elég ritkán. Jóval gyakoribb viszont az, hogy a vaskerítéses 200 000—300 000 koronát érő ház tulajdonosa családjával az alagsori konyhában húzódik meg és a mutogatásra szánt felsőbb traktusban hiába keresi az ember a könyvet. Könyv esetleg csak ott akad, ahol diák is van a háznál. De az sem ritka, hogy a diáknak sem terjed túl az érdeklődése a tankönyveken. Nem kis mértékben járulhat tehát hozzá az értékes könyv szellemi és anyagi kultúránk kiegyenlítéséhez. Sokat kell még tenniük népművelőinknek, könyvterjesztőinknek és könyvtárosainknak, hogy felkeltsék az emberek (különösen az idősebb nemzedékekhez tartozók) érdeklődését a könyv iránt, hogy megszerettessék velük, mindennapi szükségletükké tegyék az olvasást. Persze ahhoz az is szükséges, hogy a könytáros maga is kellő műveltséggel és tájékozottsággal bírjon és nagyobb önállóságot kapjon a könyvtár könyvállományának kiválogatásában. A terebesi járásban például nem egy könyvtáros arról panaszkodik, hogy nincs beleszólása a könyvvásárlásba, az ellátó könyvesbo't járási utasításra küldi le a könyveket, sokszor olyanokat, amilyenekre a könyvtárnak nincs szüksége. Ügyhogy ott állnak a könyvek olvasatLanul. Ez igencsak elgondolkodtató dolog, márcsak azért is, mert más (esetleg más nye'vű) könyvtárakból hiányzanak éppen ezek a könyvek. Van még egy terület, ahol a könyv szinte felbecsülhetetlen hatást gyakorolhat, az pedig: a mai ember érzelmi élete. Mások is rámutattak már, hogy a civilizáció, az anyagi jólét és az automatizálás elég nagy mértékben deformálja, eldurvítja az ember belső, érzelmi életét. Ez nálunk is, más országokban is prob-léma, aminek valamiképpen gátat kellene vetnünk. Hiszen eszményképünk éppen a sokoldalúan képzett, érzelmileg gazdag ember. A már most is meglevő érzelmi elsekélyezcdés és eldurvulás kompenzálásában fontos szerep vár a könyvre. Feladatát azonban csak úgy teljesítheti, ha az eddiginél még nagyobb figyelmet szentelünk a könyvnek, még nagyobb tisztelettel viseltetünk a könyv — a jó, értékes könyv — iránt. KÖVESDI JÁNOS KÓKUSZ-PRÓBÄ Ha optimista akarsz lenni, ha érteni akarod az életet, ne hidd el, amit mások mondanak és írnak, mindenről győződj meg magad és hatolj mindennek a mélyére — tanít Csehov egyik utolsó naplófeljegyzése. A közelmúltban olvastam valahol, de úgy érzem, tudat alatt már régóta e bölcs intéshez tartom magamat. így, ha gyakori csalódások alanya is, mindeddig optimista ... A legutóbbi kalendáriumi évforduló éjszakai óráit csöndes egymagamban töltöttem egy panelház hatodik emeletén meghúzódó kis lakásomban. Szokásommá vált ez az utóbbi években, társtalanságom okának feszegetése tehát nem érdemli meg a helyet ezen a papíron; önként vállalt volt, amolyan magányos, derűs tűnődésre való. Látszólagos puritánságom azonban csak eddig terjedt, mert szilveszteri asztalomat bőven ellepte kedvelt italaim és harapnivalóim ünnepi kollekciója. így kívántam megkülönböztetni a többitől azokat az órákat, amikor sok emberi hűhé közepette elfogy egy év, és az idő lendkereke némi tétovázás után átfordul a következőbe. A díszes fiaskók, poharak, tálcák között — hogy mindig lássam, —, egy kugligolyónyi kókuszdió is hivalkodott. Odakertilésének története csak annyi, hogy aznap délelőtt vettem a közeli zöldségboltban. Látszólag pillanatnyi szeszély, valójában lappangó gyerekkori sóvárgás vásároltatta meg velem. Mert harmincéves koromra még sosem tartottam a kezemben, nem vettem nedvét, nem próbáltam ki csonthéjas burka keménységét. Gyerekkori olvasmányaim hatására, emlékszem, kimondhatatlanul vágytam a messzi egzotikus tájak termékei, a csodálatos ízűeknek vélt déli és trópusi gyümölcsök után. Akkoriban, persze, nem nagyon tellett az ilyesmire családunknak. Esküszöm, főiskolás koromban ettem először életemben ananászt. Régi szándék kései megvalósításaként került tehát szilveszteri asztalomra a kókuszdió. Valamikor, teljesületlen vágyakkal sűrűn átszőtt gyerekkoromban (lám, kókuszviszonylatban akár harminc évig is eltarthat a gyerekkor!) még bizonyára élvezni tudtam volna. Az őszinte gyermeki vágyakozás folyamatában annak minden tárgya megízese- dik; figyelmen kívül hagyatik a felnőttes intés, okoskodás. Csak a „megtapintani, megízlelni, megtudni“ a fontos. Az éjszakai utcákon — petárdák és rakéták segítségével — hangosan durrogott, színesen villogott a féktelen jókedv és öröm, amikor meglékeltem az asztalomon hivalkodó, „keményfejű“ diót. Kókusztejet vártam kicsordulni belsejéből, illatos, zsíros tejet; helyette émelyítő ízű, zavaros lőre csordult ünnepi poharamba. Csalódott lettem egyszeriben, és egy kicsit magányosabb. S egy őszinte, egykori sóvárgással szegényebb. Végezetül mondanom sem kell, hogy a kókusz süteményt szívből utálom ... BERECK JÚZSEF Nemrégiben polgári nevelési órát tartottam a kilencedik évfolyam egyik osztályában. Az óra témája: a szocialista tulajdon értelmezése, a közvagyon védelme. Gondoltam, nem lesz nehéz dolgom, a tanulók majd számtalan olyan példát sorolnak fel, amikor állampolgáraink vétenek a közös tulajdon ellen. Éppen az ellenkező ét tapasztaltam. Ez talán nem is lenne baj, ha nem találkoznánk naponta szomorúbbnál szomorúbb jelenségekkel. Most csak egyet szeretnék fölemlíteni, a sok közül. Annál is inkább, mert tapasztaltam, hogy nemcsak gyermekeink, hanem sokszor mi felnőttek sem tudatosítjuk kellőképpen a közvagyon védelmének jelentőségét. Naponta autóbusszal utazom munkahelyemre. Igaz, a távolság nem nagy, de szabad időmben néha-néha távolabbi helyekre is elmerészkedem. És a kép, amit az autóbusz ablakából látok a megállóknál, csaknem ugyaz: gondosan elhelyezett várófülkék — szétzúzott állapotban. Emlékszem, menynyit bosszankodtunk tíz— tizenöt évvel ezelőtt, ha esőben, szélben, vagy hóviharban kellett várakoznunk az autóbuszra. Most ismét bosszankodhatunk. Mert egyesek a rombolásban lelik kedvüket. Köztudott, a megállóknál elhelyezett „várótermek“ küldetése az, hogy bennük meghúzódhassanak az utasok a szél vagy az eső elől; esetleg a fáradtabbak le is ülhessenek. Sajnos, sok helyütt nem tehetik meg, ugyanis a várófülke már nem várófülke. Szétzúzták üvegfalait, összetörték a padokat. A szerencsétlen utas dühöngve áll az útszélen. S ha netán még az autóbusz indulását se tudja, megnyugodhat, azt se fogja elolvasni a tájékoztató tábláról. Nemrégen még papírra nyomtatott menetrendet helyezek el a megállóknál. Ezt valamelyik csintalan gyerek is letéphette. Ma viszont erős vastáblákra írják fel áttekinthetően a buszok indulási ide'ét. S lám, a vastáblák is csak néhány hétig ékeskedhetnek a megállóknál. Már csak arról mesélnek: vandálok jártak erre. CSÁKY KÁROLY Karol Kubíček felvétele ÁZ UNK, FÁZUNK
