Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)

1976-03-01 / 51. szám, hétfő

T ehát újra úton vagyok. Ezek itt a fuvarpapí­rok, ez itt a termoszüveg, előttem pedig az autósztráda. Tíz óra van. Időjárásjelentés. Költészet és valóság, és így tovább. Ugyanis esik az eső. Már Zwickau óta esik. Lipcse előtt kissé alábbhagyott, de a schkewditzi kereszttől újra erősen zuhog. Az eső végigpásztázza az Elbát. Az üvegen az ablaktörlő serceg. Az út egyhangú. Kari épp arra gondol, milyen jó lenne, ha nem kellene egyedül utaznia. Tisztelt, mélyen tisztelt kollégák. De mintha valaki ott állna az út szélén. Mellette egy kis csomag, fején kendő és apró ka­bátka rajta. A fenyőfák ág;ai között szél fütyül, és mindez a fleming közepén. Köröskörül semmi, csak a szél, fenyőfák, eső, homok és szél. Kari lába már a féken volt. Még sohasem látott errefelé stoppost. A lány feldobta bőröndjét és bebújt az autóba. „Na, fújja ki magát egy kicsit“, mondta Kari. Bein­dította a motort. Az utánfutó meg-megcsúszott a lej­tős, nedves úton. Ainolyan modern pulcsi volt a lányon. Rendbe- tette a haját. Hát igen. De hogyan vetődhet ember erre a vidékre? Kiszáll, vagy egyszerűen kiszállít­ják? Mindennek megvan a maga oka. A fleming a déli földhát jégkorszakban kialakult laposan dom­boruló része. Aránylag gyéren lakott erdős terület. Erre még emlékszik. Az embernek sok hasonló do­log megmarad a fejében. És a lány is csak megszó­lal majd egyszer. Mi lenne, ha az időjárásról tár­salognának, vagy talán egy kávé... A lány lecsa­varta az üveg tetejét és aprókat kortyolt. „Nem rossz“, mondta. Egyelőre semmi mást nem mondott. Néha oldalról rápillantott a férfira. így ment ez Werner Braunig: Úton egész Niemegkig. Aztán Kari megkérdezte: „Na, és merrefeló tart?“ „Fel egészen északnak“. Ez szin­tén válasz volt. Rostock vagy Helsinki, nem mind­egy? A lány nagyon szomorúnak látszott. Vagy ta­lán dühös volt, ki tudja. Valahogy talán fel kel­lene vidítani, de nagyon. Mi lenne, ha csak úgy énekelne valamit, persze, ha tudna. De valami majd­csak eszébe jut. Kezdjük egy sztorival. Egyszer valakit főiskolára küldtek egy üzemből, és ő a nyári szünet idején mindig visszaanent három hétre dolgozni, hogy mások is kivehessék szabadságukat. Mivel az üzem spedíció volt, emberünknek első útján két transzfor­mátort kellett vinnie Zwíckauból Magdeburgba. Fu- varlevél nélkül, de annál sürgősebben. Elindult tehát és Magdeburgban nagy örömére megtudta, hogy ott csak egy transzformátorra van szükség. Egy kis félreértés csupán. A másik transzformátor Rostock­ba kell. Irány tehát a víziváros. Késő este van, amikor megérkezik. Az üzemben senki sem tud semmit, de úgy három óra múlva azért csak akad egy szabad ágy. Másnap megtudta, hogy tényleg szükség van a transzformátorra, csakhát egy másik típusra. Űjból akcióba lép Philipp Reis úr lelemé­nyessége. Tanácsot senki sem tud adni. Vissza azért nem viszi, mivel Eisenhüttenstadt történetesen szin­tén egy ilyen trafóra vár, ós ez már nem oly nagy kerülő. Eisenhüttenstadtban tényleg szükség van erre a transzformátorra, csakhát már hátom hete megvan. De hagyjuk a jelenetet, amelyet emberünk másnap az üzemben rendezett. Elég abból annyi, hogy azóta mindenki Odüsszeusznak hívja. Meyer Odüsszeusznak, pedig Kari a becsületes neve. Hát nem szép történet? A lány nevetett. „Ha ne<m is lenne igaz, minden esetre jól kifundált történet“, vélte. Aztán azt kér­dezte, milyen főiskolát végzett Odíisszeusz kartárs. Ami őt illeti, építészetet tanult. Ónos eső esik. Az út csúszós. Nem, a lány Péne­lopé felől nem kérdezett. Az utánfutó furcsán im- bolyog a visszapillantó tükörben. Egy Wartburg húz el mellettük. Egy gyámoskodó valami jeleket ad le az autóból, amelyeket ő bizonyára egészen érthető­nek vél. Figyelmesen és óvatosan vezessl Gyerünk az erdő szélére, ki az esőbe. Meg is van a hiba. A lány kinézett az autóból, és azt kérdezte,*segít­hetne-e? „Azt hiszem, nem*, mondta Kari. Kitette a figyelmeztető táblát, előszedte a szerszámokat. De a lány mégis kibújt az autóból, újból felvette a ken­dőjét, magára húzta Kari régi munkakabátját és fel­törte a kabát ujját. Egy meghökkentő látvány. Mia­latt Kari kivette az autóból a pótkereket, már elő Is készítette az emelőt. A megfelelő helyre. Kari meglazította a cs&varokat, ő pedig lecsavarta. Köz­ben megmondta a nevét. Sabinének hívják. A mun­ka, úgy mondják, közelebb hozza egymáshoz az embereket. Van is benne valami. A kötelező olajfolt már ott volt az arcán, és segített Karinak leemelni a régi kereket és feltenni az újat. Mindezt nagyon ügyesen csinálta. Kari meg is kérdezte, csinált-e már valami hasonló munkát. Sabine nevetve vála szolt: „Azt hiszem, még nem.“ Ez már Beelitz közelében történt, és mindketten csuromvizesek lettek. Valahol egy kicsit rendbe­szedték magukat és megmelegedtek. Aztán jobbról megkerülték Potsdamot, elhagyták Nauent, Oranien- burgban megebédeltek. Sabine azt mondta, hogy ezt a környéket nem találja valami barátságosnak. „Tudom, hogy képtelenség. De ha például Weimar- ban negyven éven felülieket látok, azt kérdezem magamtól, a láger ott volt az orruk előtt. Neim mondhatják, hogy semmiről sem tudtak. De mire gondolhattak akkor, és mire gondolnak most?“ Pedig vannak dolgok, amelyekről az ember tud, * Ismart NDK-beli Író de mégsem érti őket. Talán nem is akarja. Vannak dolgok, amelyeket az ember Iát, hall, vizsgál, de sosem ért meg. Itt van például ez a lány, úgy hívják, hogy Sabine. Az ő élete a következő. Kicsi voltai, a folyó partján játszottam. A folyó az enyém volt és Rajna volt a neve... Ez volt a gyermekkor. Aztán egy másik városba költöztek, ahol minden idegen volt, egy másik ország ba, ós ahogy később rájött, egy másik világba Is. Tízéves volt, amikor megtudta, mit jelent a szó: „láger“. Tizenhárom éves volt, amikor az osztállyal Buchenwaldba ment kirándulni. Akkor már tudta, mi történt apjával negyvenöt márciusában, három hónappal az ő születése előtt. Később sokáig meg­szégyenítőnek találta, hogy ő, aki semjnit sem csi­nált és semmit sem gátolt meg, hiszen még a vilá­gon sem volt, apjának köszönheti mindazokat az elő­nyöket, amelyeket ez az ország nyújt neki. Ettől kezdve másképp nézett a világra. Komolyabbá, szi­gorúbbá vált, sokszor pedig, ezt most már tudja, igazságtalan volt. A tanítóját a polgári nevelés órán sokszor hozta zavarba megjegyzéseivel, amikor az az új, békés Németországról beszélt. Még nincs béke, bár már nem lövöldöznek. Tisztelte Fidel Castrot és Ernesto Che Guevarát. Támadta lagyma­tag osztálytársait, és ez örömet okozott neki. De még erősebben kritizálta a fontoskodókat, és igye­kezett elszigetelődni tőlük. Néhány héttel az érett­ségi előtt röpiratokat terjesztett az iskolában, ame­lyeket később „szektás revizionista követeléseknek“ nevezett. Az utána következő vizsgálat alkalmával több tanítót Is megvádolt: „Azért beszélnek állan­dóan a harcról, hogy eltitkolhassák, hogy semmit sem csinálnak!“ Építészetre jelentkezett, mert apja is építész volt. jelesre érettségizett, de mégis azt a választ kapta, hogy „helyszűke miatt“ nem vették fel. Nagyon elkeseredett emiatt, és gyanakvóvá vált. Felbukkant akkoriban egy férfi, aki apját még a lágerból ismerte. Sabine már régen megpróbált olyan emberekkel találkozni, akik tudtak volna neki mondani valamit apjáról. Olyan akart lenni, mint apja volt, ezért szeretett volna magának minél tö­kéletesebb képet festeni apjáról. „Olyasvalaki, aki nem hunyászkodík meg, akivel az ember a lövész­árokba mehet, és nem kell félnie, hogy az gyáván megfutamodik, vagy a másikat hátulról tarkón lövi.“ Ugyanezt a képet festette apjáról Ernst Runge — de ez mégis más volt, mint az, amelyet eddig kép­zelt róla. Kevésbé rámenős, kevésbé heroikus, de igazibb. „Segítőkész ember volt, és az utolsó pilla­natig víg kedélyű“, mondta Runge. Ez olyan hang­nem volt, amely nem nagyon illett az antifasiszta harcos képzeletébe. Sabine iskolai partizánakciójáról, ahogy ezt Runge nevezte, azt mondta: „Hát kislány, mi itt nem vadnyugaton vagyunk.“ Ez újra felébresz­tette Sabine bizalmatlanságát. Runge tanácsára egy évre mégis dolgozni ment egy vegyiüzembe, ahol Runge mint mester dolgo­zott az elektrolízisnél. Sabine eleinte zárkózott és tartózkodó volt, de néhány hónap múlva megértette, hogy itt egy olyan világra lelt, ahová eddig semmi­képp sem kerülhetett volna be. Megértette, mit jelent az, ha valaki egész életén át munkáját vég­zi, mégha olyan is a foglalkozása, a^nely nem elé­gíti ki. Egy olyan világba került, ahol napról napra gyakran a legnagyobb erőfeszítések közepette klórt, karbldot vagy alumíniumot termelnek, ahol vannak, akik többet is tesznek, mint amit munká­juk megkövetel. Törődnek a tervieljesíiéssel, a poli­tikai munkával, szakszervezeti kérdésekkel, minősí­téssel, kultúrával. Néhányan, sokszor több mint ölven éven át, korán kelnek, késő este mennek ha­za; család, gyerekek, kötelezettségek, évi három hét szabadság és a hétvégek. Ez a föld sója, ebből élünk. Gyakran beszélt erről Rungéval. Először tá­madt fel benne a vagy, hogy tartozzék valahová, hogy hasznos legyen. De találkozott itt ellentmondá­sokkal is. A részleg egyik vezetője, egy olyan ember, akinek a csoportja a munkaversenyban mindig elől volt, állandóan azt hajtogatta neki, hogy ők már nem egy vad forradalmárt észhez térítettek. „Nálam csak a munka számít, nnnden más mellékes.“ Gyak­ran összeveszlek ezen. Amikor arról kértek tőle vé­leményt, milyen volt Sabine fejlődése a brigádban, elviselhetetlennek és felfuvalkodottnak ítélte. Sabi­ne csaknem ugyanezt várta tőle, de mégsem értette, miért nem szólal fel a brigádból senki sem az ér­dekében. Újból valami bénító közöny vett rajta erőt. A következő évbon újból jelentkezett főiskolára. Amikor a mindig nyugodt Runge a történetet meg­tudta, dühös lett. „Ki tanított titeket arra, hogy ilyen hamar feladjátok a harcot? Azonkívül ennek az embernek öt gyereke és beteg felesége van. Te épp oly felületesen ítéled meg őt, mint ő téged. És a brigádból azért nem szólalt fel senki sem mel­letted, mert mindenki tudja, milyen nehéz neki, és te milyen könnyen vontál vállat felette.“ Sabine csak annyit mondott: ,,Ezt nem tudtam“. „Látod“, mondta Runge. Aztán megmutatta neki az írásbeli véleményt, ahol az „elviselhetetlen és l'elfuvalko- dott“ végül is így lett átjavítva: „néha túl gyorsan mond ítéletet“. Runge elkísérte a felvételi vizsgára, így került főiskolára. „Igen, már értem“, mondta Kari. ..Odüsszeusz“, mondta Sabine, ,,én nem tudom, néha magam sem értem“. És újra ez az út, a tranzitút észak és dél között, újra az eső. Ki tanított titeket szerénytelenségre? De Kari mégis sok mindent megértett. Amikor az iskola után visszatért a vállalathoz, munkatársai tudni akarták, hogyan végzett. Három egyes, öt ket­tes, egy hármas, nekem megfelel. „Ügy“, mondta Marten, aki valaha a gépjárműjavítás titkaiba avat­ta be, ,.hát te megelégszel a hármassal. Ki a fene tanított titeket ilyen szerénytelenségre?“ De voltak más vélemények is. A viszonyok már ilyenek. Tehát építészet. Amint ez várható volt, az Iskolán Sabine megismerkedett valakivel, akit igazi jellem­nek talált, aki mindig betartotta szavát. Beismerte, ha valamit nem tudott, bár a főiskolán tanított. Nem magyarázkodott még a legkényesebb kérdés esetén sem. Mindent elért az életben, amit elérni érde­mesnek talált. Olyan emberek vették körül, akikre lehetett támaszkodni. De akadtak olyanok is, akik ellene voltak. De ezekből kevés volt. David Krollnak hívták, és mindig elérte, amit akart. És a szerelem nem marad el. David Kroll és Sabine Bach nem jelentették be senkinek sem eljegy­zésüket. Az eljegyzés kispolgári. Csak annyit mond­tak, nézzétek, barátaim, így és így állunk. Egy gyönyörű ősz, egy féktelen tél, csak a tavasz nem Susil Weeraruthna felvétele CSÄKY KÁROLY: kopott köveken koppon o lépted térdre esel külvárosi kertek közelében szél zúg valahol anyád ruháit tépi a vihar apád gyalogol a porfelhők mögött vállán kicsorbult kasza volt már egészen uiyan. Hogy David a tenyerén hordta, az ellen nem voit kifogása. Szeretlek, szük­ségem van rád. Csak azt felejtette el megkérdezni, hogy ő, Sabine, mit akar, mit vár az élettől, mire van szüksége, hogyan is képzeli el az egészet. Erre lassan, de ieltaríózlatbatatlanul döbbent rá. Kroll berendezte az életét, óvta őt ő pedig ott állt mel­lette semmittevőn. Soha nem tudott neki eleget adni. De aztán Sabine egész másképp látta ezt a gyors, egyenes pályát, amikor észrevette, milyen kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik David apja, az államdíjas várostervező. Egy hideg nyár jött. David elhalmozta figyelmességével, gyöngédségével. Egészen a magáénak akarta, és ezzel vesztette el. Hónapok óta tervezték, hogy a nyári szünetet jól kihasználják. Bebarangolják a tengerpartot, és fel­keresik mindazt, ami télen a könyvekben föltétien megtekintésre érdemesnek tűnt. Az észak-német építészet téglaépületeit. Már David Wartburgjában ültek. Már az autósztrádán voltak. Kislány, ez alig­ha sikerül majd. Az idő sein megfelelő kirándulásra. Bizonyára nehéz lesz majd szobát szerezni (nem volt sátor a csomagtartóban?) David akkor elővette apja, az államdíjas városrendező csodálatos nyári­lakjának kulcseMt. Végre lesz időnk egymás számára. Végre együtt leszünk. Nyugalom és minden, amire szükségünk van. Ekkor megkérte Dávidot, hogy álljon meg. Kiszállt. A fiú sokáig ott állt mellette az esőben, és próbálta meggyőzni. Semmit sem ér­tett az egészből, mégcsak dühös sem volt, még az sem. Aztán továbbment. Mi mást tehetett volna. Ez Itt már Neubrandenburg. Útjaik elválnak. A stargardi kapu és más kapuk. A régi városfal. De mindenütt új dolgok is. Egy csomó látnivaló egy olyan számára, aki fejébe vette, hogy megis­meri a környéket, szokásait, és még ki tudja, mi mindent. „Hát itt lennénk.“ „Igen“, mondta Kari. „Viszlát“. Egy kicsit még habozott. „És köszönöm a szívességet.“ „Ugyan, hagyjuk ezt. Szóra sem érdemes.“ Aztán még látta, ahogy a lány ott áll az úton, még intett neki, és gázt adott. Ez itt a kilencven- hatos út, délután három óra, és megyünk előre. Egy pont az út szélén, amely a visszapillantó tükörben egyre kisebbedik. Sabine Bach, Weimar, főiskolai hallgató. Vaion célba ér-e? PONGÖ ISTVÁN fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents