Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1976-03-23 / 70. szám, kedd
Örményországban nagy múltja van a színjátszásnak. II. Tigran császár már időszámításunk előtt egy évszázaddal görög mintájú amfiteátrumot épí- tetett rabszolgáival Tigrana- kertben. Fia, Artavzd, maga is tragédiaíró, hellenisztikus színházat alapított Artasat városában. Főként Euripidész művei voltak népszerűek (i. e. 53-ban került sor a Bacchánsnők előadására). Később a vallás is megirigyelte az örmény színházak eredményeit, magas művészetét: nem is harcolt ellene, inkább maga is színpadiassá tette szertartásait. A 12. századból maradtak fenn az első örmény nyelvű drámák (egy drámai hősköltemény és egy misztériumdrámaJ. A 14. században elvesztette önállóságát az ország, ezzel hanyatlásnak Színház. Műsorában egy örmény és egy orosz klasszikus író műve szerepelt, valamint két kortárs örmény drámaíró alkotása, közülük az egyik mai, a másik történelmi témát dolgozott fel. A színház dramaturgja szükségesnek tartotta megjegyezni a műsorfüzetben, hogy a társulat ezúttal nem a repertoárja s még csak nem is az örmény drámaírás legjavát mutatja be, hanem vázlatos képet kíván nyújtani az örmény Állami Színház repertoárjáról és az egész örmény színjátszásról, annak elkötelezettségéről és művészi fokáról, illetve ízelítőt ad a klasszikus és a kortárs örmény drámából, annak sokféleségéből. Először A. Puroniun fíagda- szar bátyó című három felvo- násos klasszikus komédiáját Az újjászületés: újraértelmezés az örmény Állami színház vendégjátékáról indult az örmény színházkultúra is. örményül csupán emigránsok alapította színházak játszottak — külföldön. 1836- ban azonban Tbilisziben megalakul az első új Kori örmény színház, majd rövidesen több is követi. Gabriel Szundukian műveivel fellendül a drámaírás is. Szundukian az örmény dráma első jelentős klasszikusa (1825 —1912). Az első állami hivatásos színház a szovjethatalom első éveiben alakult Jerevánban. Munkásságával kiérdemelte a legnagyobb kitüntetést: akadémiai színház lett. (Teljes neve: a Gábriel Szundukian örmény Állami Akadémiai Színház.) Az ország területén több neves örmény nyelvű színház működik; kívülük orosz, azerbajdzsán, kurd nyelvű színházak is vannak, a nemzetiségi területeknek megfelelően. A színészképzés, illetve a színházi szakemberek képzése örmény nyelven is biztosítva van. Meglepő, hogy az örmény Állami Színház csaknem minden tagja valamilyen kitüntetés birtokosa (állami díjas, nemzeti művész stb.) Nem véletlenül: a színház első rendezője (V. Adzsemian) és több színésze az egész Szovjetunió területén és külföldön is ismert. Bratislavai vendégszereplése alkalmával négy ízben tartott előadást az Örmény Állami láttuk. Ez a mű a színház állandó repertorárdarabja, a legutolsó felújítása 1974. február 14-én volt. Nem tudhatom, az előző felújításokhoz mérve ez az utolsó mennyire sikeres. A mostani előadás díszlete kevéssé volt összhangban a mű paradox helyzeteivel és tragikomikus alaphangjával. Igaz, hogy a mű szatirikus vonulatát a rendező is tompítani igyekezett, s ezzel sikerült is emberire formálni a figurákat, míg a díszletből éppen ez a közvetlenség hiányzott. Annál emlékezetesebb marad a címszerepet alakító M. Mkrticsan (az Örmény SZSZK nemzeti művészének] játéka. Nem véletlenül ismert a Szovjetunió határain túl is. Már puszta megjelenésével magára tereli a néző figyelmét. Felkészültsége elsőrendű, eszköztára gazdag. Játéka mégis egyszerű, minden túlzástól mentes. Az előadás egésze azonban nem sorolható a kiemelkedő teljesítmények közé. Másnap ennek éppen az ellenkezőjét láthattuk: egyik színész játéka sem emelkedett a többi fölé, de a csapatmunka kiváló volt. A. Szuhovo—Kobi- lin trilógiájának a középső műve, A per, ennek az együttesnek az előadásában teljesen újjászületett. Az előadás érdekessége, hogy a rendező (V. Adzsemian) tragikomikusra hangszerelte a játékot, s ebben a „közegben“ tragikus hősként szerepeltette a központi figurát. Ez új feszültséget adott a cselekménynek, szinte kimeríthetetlen lehetőséget a megjelenítésre, s a darab mondanivalójának, időszerűségének „új távlatot“ nyitott. A színház második rendezője (G. Kaplanian, a Szovjetunió nemzeti művésze) — egyébként az előadás díszletét is ő tervezte — ugyancsak meglepte a közönséget. P. Zejtuncian kortárs örmény szerző kétrészes tragédiáját — Legenda az elpusztított városról — úgy állította színpadra, hogy szinte a nézőbe fojtotta a lélegzetet. II. Arsak örmény királyt, a tragédia főhősét, aki a 4. század végén erős központi hatalommal próbálta megmenteni az országot a külső és belső ellenségtől — tragikomikus hősként játszatta. Ez a korát jóval megelőző ember így magasodott igazi tragikus hőssé, mert egy számára tragikus környezetben valóban tragikomikusnak látszott. A patetikusra hangolt játékban lélegzetelállító volt a főhős „nyers“ aktivitása. A több mint háromórás előadás folyamán szinte folyton színpadon volt az Arsakot alakító Ch. Abraamian, de nemcsak robusztus alakjával uralta a színpadot, hanem egész játékával magával ragadta a közönséget és játékostársait is. A néző azt várta, hogy a következő nap, az utolsó fellépéssel felteszi a koronát a társulat bratislavai vendégszereplésére. Zs. Artyjunyian „Menyasszony északról“ című kétrészes vidám történetéből film is készült, tehát nem nevezhető sikertelen alkotásnak. Sajnos az utolsó esti előadás-volt a legkevésbé meggyőző. A középeurópai néző számára meglehetősen idegen a napjainkkal foglalkozó művek ilyen stílusú interpretálása. Az Örmény Állami Színház bratislavai vendégjátéka feltétlenül gazdagította tapasztalatainkat. Demonstrálta a szovjetörmény színházművészet magas fokát, éreztük termékenyítő hatását. Emellett azonban tovább erősítette azt a nézetűn két, hogy a legnehezebb színházi feladat: kortárs szerző mai témával foglalkozó művét először vinni színre... A vendégjáték leglényegesebb tapasztalatait a színészi játék kimeríthetetlen gazdagsága, a klasszikusok müveinek újraértelmezése és az inszcenációk különböző elemei egyenértékűségének a demonstrálása szolgáltatta. KMECZKÖ MIHÁLY EGYSÉGES, DE NEM AZONOS GONDOSKODÁS A PIONÍROKRÓL A somosi pionírtáborban ezért tartott ünnepséget az Ipolysági Magyar Tannyelvű Alapiskola tantestülete és pionírcsapata, mert a Központi Pionírtanácstól megkapták „A PlONlRVE- ZETŐK PÉLDÁS MUNKACSOPORTJA* címet. Említésre méltó, hogy ezt a kitüntetést, ezt a címet egy évvel ezelőtt 3 munkacsoport kapta meg, legutóbb pedig 5 munkacsoport. Érdemes megjegyezni azt is, hogy hasonló kitüntetésben részesült Bratislavában a Duna utcai magyar tannyelvű alapiskola pionírcsapatának vezetősége, valamint Ipolyságon a szlovák alapiskola pionírcsapatának vezetősége. Egyébként a címért meghirdetett versenybe 98 csapat nevezett be. Váratlan, de szívesen fogadott vendégekként toppantunk be a pionírtáborba. Ismerősök és barátok közé. A városi pionírház, az iskola, a pionírcsapat tevékenységét jól ismerjük, a Somos-hegy oldalába épített pionírtábor minden talpalatnyi helye ismerős, kedves számunkra, hiszen ott álltunk, amikor Képes Tibor, a pionírház igazgatója kijelölte a helyet ezekkel a szavakkal: Itt pedig néhány év múlva pionírtábor lesz. Nehéz elfogultság nélkül gratulálni és kezet szorítani Köteles János iskolaigazgatóval, hiszen tudjuk, hogy sok-sok volt diákja, volt pionírtudósítója ma már újságíró, szerkesztő. Jan~ kovics Ferenc csapatvezető, a fáradhatatlan szervező nem is minősítette érkezésünket hivatalosnak: Nos, ha itthon vagytok, akkor velünk ünnepeltek. Nem firtattuk tehát, hogy miért kapták a kitüntetést, mivel érdemelték ki. Ez egyébként sem lett volna illő, hiszen ismeretes, hogy a versenyfeltételek szigorúak voltak, az értékelést több év munkájának, tevékenységének elemzése után állapították meg a Központi Pionírtanács ülésein. Inkább azt kérdeztük meg, mit terveznek, miként, hogyan fognak dolgozni a jövőben. Köteles János iskolaigazgató: — Az eddig kialakított hagyományok jegyében. Az iskola és a pionírcsapat egységére alapozva. A két nevelési tényező egysége közös pedagógiai célon és alapelven nyugszik. A kettő egysége azonban nem jelenti a két tényező azonosságát. Az iskola életének szerves kiegészítője a pionírcsapat. Azonos célokért, de más módszerekkel. Ha nem volna, ki kellene találni. Furcsának hat ez a gondolat, de számunkra mindig ez adja az indítást: kitalálni hogyan, miként foglalkoztatni a tanulókat a tanórákon kívül. Az iskolai nevelőmunka során kialakult tulajdonságok, magatartási normák, készségek megerősítése érdekében „gyakorlóteret“ biztosítani. Képes Tibor, a pionírház igazgatója: — Ez viszont elképzelhetetlen program nélkül. Mi adjuk a programot. A pedagógus-rajvezetőknek, az iskola volt diákjaiból toborzott pionírinstruktoroknak, pionírokkal foglalkozó ifjúmunkásoknak. A jövőben persze a programnak még színesebbnek, még érdekesebbnek kell lennie. Arra törekszünk, hogy a csapat, a raj az iskolai tanórák alatt megszokott tanterem helyett „kint“ is éljen. Jankovics Ferenc, csapatvezető: — Ezért céltudatosan erősíteni kell a rajok önálló, mozgalmi jellegét. Legjobb pedagógus rajvezetőink tapasztalatai igazolják, hogy az iskolai munkát kiegészítő, de az attól eltérő és önként vállalt programot a pionírok-szívesen megvalósítják. Nos, erre alapozva olyan helyzetet kell teremteni, melyben a gyermekek tényleges „társadalmi“ életet élnek, amikor közösen határoznak „saját" dolgaikról. Még több akciót kell szervezni. Napjainkban egészségesen fejlődik az iskola és a pionír- csapat közös munkája, együttműködése. És nemcsak Ipolyságon. Esetükben azonban felfigyeltető, hogy miként, hogyan valósítják meg a pionírokról való gondoskodást. Dicséretre méltó módon, hiszen kitüntetést kaptak érte. Ök és még néhány munkacsoport az országban. Persze, példájuk nyomán más iskolák, más csapatok vezetői is megkaphatják majd ezt a kitüntetést, megszervezhetik saját tevékenységüket. HAJDÜ ANDRÁS 01 fii MEK ÉRTED NEM HARANGOZNAK (cseh) Jelenet a cseh filmből; a képen Marie Secová, Éva Vahátková és Ji'rina Petrovická A barrandovi stúdióban az utóbbi időben több film is készült, mely közvetve, vagy közvetlenül a 68-as eseményekkel foglalkozik. Ezek egyike Vojtech Trapl szerzői filmje, az Érted nem harangoznak. Az alkotó az emberi felelős1 ség kérdését, a tömegpszichózis problémáját állította érdeklődésének fókuszába. Megtörtént esemény, az emlékezetes košicei lincselés alapján bemutatja, mihez vezetnek az emberek értelmén és józan ítélőképességén felülkerekedő elállatiaso- dott ösztönök, a felszított szenvedélyek, s mire képes a ineg- tébolyodolt tömeg. Az 1968 nyarán lezajlott esemény nyomán V. Trapl először drámát írt, ebből kétőbb tévéjáték készült, majd forgatókönyv született, s aztán az író rendezésében film. így szinte természetes, hogy a filmváltozat — a többi műfajhoz képest — a legérettebb, a legkiforrottabb lett. Izzó dráma játszódik le előttünk, hisz maguk az események is drámaiak voltak; de az igazán mély dráma az emberek bensőjében zajlik. A film „az ember arcú“ szocializmus szószólóinak lelkiismeretét teszi nagyító alá, azt vizsgálja, menynyiben érzik magukat ezek az emberek bűnrészeseknek és felelőseknek. A szerző a košicei eset kapcsán rávilágít a válságos évek szélesebb összefüggéseire is, megvizsgálja, hogyan állták ki az emberek a próbát. Arra törekedett, hogy rámutasson a kór tüneteire, mely szörnyű következményekkel járt. Mert kétségtelen, hogy abban az ellentmondásos időben sokakat magával ragadt a tömegpszichózis s a középkori boszorkányüldözéshez hasonlóan a „modern“ hajtóvadászat megszállottjai lettek. Nem rettentek vissza semmilyen eszköztől, hogy a nyilvánosság előtt lejárassák a becsületes kommunisták százait. Trapl filmje ugyan sokat láttat az akkori eseményekből és érzékelteti a politikai légkört is, a szerző sok kérdést azonban csupán felvet, a választ a nézőkre bízza. Filmje ezáltal hatásosabb s a megoldás filmszerűbb. mintha mindent száj- barágna. Bár a film nem mentes bizonyos hibáktól (jobbára csak a tragikus eset illusztrálását adja és nem sikerült elkerülnie a tanmese, a példázat buktatóit), mégis jelentős műnek tartjuk, politikailag mélyen elkötelezett, pártos alkotásnak, egy kommunista művész igaz hitvallásának. Leleplező film a Nem zörög a haraszt; alkotói egy francia kisváros semmilyen aljasságtól vissza nem riadó vezetőiről rántják le a leplet. Egy becsületes polgármester-jelöltet mutatnak be, akit a korrupt ellentábor előbb felesége lejáratásával, majd őt magát gyilkosság vádjával próbálja kiiktatni a választási kampányból. A Párizs környéki, igen előkelő kisváros polgármestere a legbecstelenebb módszerektől magukban a film legnagyobb buktatóit, melyeket nem sikerült elkerülni. Mert ahelyett, hogy az alkotók bemutatták volna a két párt politikai arculatát, a politikai programok ütközésére helyezték volna a fő súlyt, a filmben a két párt harci módszerei kerülnek előtérbe; ettől időtlenné válik a történet, az alkotás pedig elnagyolttá. Nincs kétségünk afelől, hogý részleteiben minden igaz, š nincs okunk kételkedni André Annie Girardot (jobbra) a francia film főszerepében sem retten vissza újraválasztása érdekében: három értelmetlen gyilkosság, egy ocsmány zsarolás és fényképhamisítás terheli lelkiismeretét. Ellenfelét, a becsületes Peyrac doktort csak ilyen áron sikerül visszalépésre kényszerítenie. Végül azonban neki is meg kell hátrálnia a botrány elől, átadva helyét az új jelöltnek. Az alkotók egy bűnügyi film izgalmasságával és eszközeivel bonyolítják le a cselekményt. Csakhogy éppen talán ezek az eszközök és kellékek hordják Cayatte rendező őszinteségében, társadalomkritikai szándékának helyességében se, az alkotást ennek ellenére nem érezzük művészileg meggyőzőnek. A rendező megkerülte a valódi politikai harc ábrázolását, a mondanivalót bűnügyi történetté sekélyesítette. A színészek — Annie Girar- dot-val az élen — korreikt játékot nyújtanak, de nem fedhetik a hibákat. Mi tagadás, az André Cayatte-tói eddig megszokott éles kritika ezúttal elmaradt. —ym— IH 1976. III. 23. NEM ZÖRÖG A HARASZT _________ (froincla)
