Új Szó, 1976. március (29. évfolyam, 51-77. szám)
1976-03-15 / 63. szám, hétfő
DOBAI PÉTER: Csontmolnárok (RÉSZLETEK) Bem vizes kendővel a homlokán, amit nem a hőség, hanem a belső láz ellen csavart a fejére, előzsebes, rézgombos lengyel katonaingben ült háza előtt, és Niewiademszkinek diktált. Hosszú ideje ez volt minden tevékenysége. Ahogy Bott- ka megjelent, Niewiademszki, térdén a kalligrafikus írással telerótt füzetlapokkal, azonnal elaludt. Szepién zsineggel homlokára erősített, sötétzöld üveget viselt a nap ellen, senki sem láthatta a tekintetét. Vastag, szerb bőrövébe tok nélküli gyilok volt tűzve, alkalmasint Bem támadói ellen. Az alvó Niewiademszki tátott szájjal horkolt a napon, karjai oldalt leestek, csak néha lendítette fel a legyek ellen. Bőre ilyenkor arcán és nyakán ösz- szerándult, mint a lovaké, amikor ellepik testüket a legyek. — Ez az egyetlen lengyel, akit még el bírok viselni. Dik- tálás közben is rendszerint elalszik. Nem látom a szemét. Menjünk be — mondta Bem. Bottka egy pillantással felmérhette az új szobát, alig volt benne valami. Ágy, asztal, szék az ablakra a hőség ellen feltűzött pokróc, Ugyanaz, ami éjjel takaróul szolgál, tíz-húsz könyv az élére állítva egy polcon, néhány összegöngyölt térkép, a lengyeles-zsidós szabású nehéz, szürke posztóbunda, a kék légiósapka, mellette a turbán és a török öltözet, egy széles görbe kard, a sarokban egy láda, azon néhány edény. Az asztalon egy csomó növénymag száradt, amelyekből Bem virágokat, zöldségféléket, gyümölcsöket termesztett. Leültek az asztalhoz. Bem egyenként kis zacskókba rakta a magokat. — Tábornok úr, bizonyára nem tud róla, hogy Becsben egy császári táborszernagy, Haynau egykori táborkari főnöke, bizonyos Ramming báró, továbbá a hírhedten demokráciaellenes Levitsdennig lovag, miközben mindenkit befcsmérel- nek, önről mint ellenségről a legemelkedettebb, egyszersmind a legtárgyiasabb hangon írnak memoárjaikban, sajnálólag, hogy páratlan vendégszerepét, úgymond, nem a királyi színpadon, az arisztokrácia oldalán játszotta Magyarországon . .. Kiemelik mindenekfelett, hogyan szervezte meg a semmiből, rongyos felkelőkből az erdélyi hadsereget, hogyan ma- neouvrírozott mindig túlerő ellen, milyen bravourral csoportosította ütegeit, milyen veszedelmesen használta föl a hágókat, szorosokat, erdőket, hogy azok a felkelő sereg természetes erődítményeivé váltak, hogy gyakran vezették önt a császári vezérkarok térképein fel sem tüntetett ösvényeken marhapásztorok és favágók. Részletesen leírják első intézkedéseit. A fenyegető meneteléseket Zsi- bó, Kis-Nyíres, Csúcsa, Somlyó, Gyula, Bánfi-Hunyad, Deés. Medgyes helységek között, melyek a csekély tüzérség dacára is később Erdély visszafoglalására tették képessé a felkelőket. Mindenhová sajtót vitt magával, hogy hirdetményei útján a maga oldalára állítsa a népeket. Repülőseregeinek műveleteiről részletes ismertetést adnak. A „fogatolt hatfontosok“ alkalmazásának változatairól is precíz leírást szerkesztettek ... Bethlen Gergely, Teleki Sándor, Mikes Kelemen s más erdélyi főurak aligha játszották volna végig szerepüket olyan halálos komolyan a lázadók oldalán, ha egy Bemben nem kapiák meg a háborúban és politikában elengedhetetlen, fe'tét'en tekintélyt — folytatta Bottka az emlékiratok ismertetését. Bem méla rezignációval hallgatta a beszámolót. A száraz, meszes hőség beomlott a pokróccal fedett ablakon. Bem ismételten megtiltotta az orvosnak, hogy a kályhát beállíttassa a szobába. Orvosságot nem volt hajlandó bevenni. Takaró nélkül hevert az ágyán. Estefelé az orvos tilalma ellenére forró fürdőket vett csontfájdalmai csillapítására. A fürdőktől orbáncot kapott a sebesült lábán. Végre megengedte a gyógyszeres kezelést. Ettől állapota néhány napra tűrhető- vé vált. Beállították a kályhát. Megengedte, hogy a márvány- padlóra szőnyeget terítsenek. Lady megvizsgálta, és közölte a kolónia közelben tartózkodó tagjaival, hogy Bem kívülről összelőtt, teste a lázrohamok következtében belül is tönkrement, feloszlóban van, legfeljebb néhány napot él még. Kmety tábornok Bem házához költözött, Bottka, Lády, Niewiademszki állandóan ágyánál tartózkodtak. Megjelent egy török orvos is, de Bem nem engedte magához. Tomassini, ismeretlen nemzetiségű orvos, aki átutazott Aleppón, vállalta, hogy megmenti a tábornokot. Bem ekkor már nagy megerőltetéssel beszélt. Megkérdezte Tomnssinit, hogy mi a vé'e- ménye a ’praedistinatióról, amelynek ő, gróf Bem József, feltétlen híve. Aztán megkérdezte az orvost, hogy mi a véleménye a democratiáról. Az orvos gúnyosan felelte, hogy ő eddig csak arisztokratákat gyógyított. Bem nyögve mondta: „Cela a passé.“ Nem volt egészen világos, hogy mire értette. Altestében szaggató fájásokat érzett. Elaludt, és amikor néhány óra múlva felriadt, a forradalmak új kurzusáról beszélt, és a dynastiákat kútba zuhant pókokhoz hasonlította. Utoljára azt a meglepő közlést tette, hogy 1850. december 10-én, tehát egyetlen napon, jól szervezett csoportok egyidejűleg le fogják mészárolni a királyi családokat és az őket kiszolgáló intézmények vezetőit. Erre azért van szükség, mert a tekintélyuralom útjában áll a világszabadságnak. Az új típusú forradalomban nem háborúkra, hanem test test elleni utcaharcokra kerül majd sor, mindenki merényletet követ el mindenki ellen. Halálakor, 1850. december 10-én éj el a szobában virrasztók közölt volt Emile de Lesseps francia konzul, Lesseps nagykövetnek, a tervezett szuezi és panamai földátvágások mérnökének unokaöcs- cse és La Muse konzuli titkár. Niewiedemszki zárta le Bem szemét. Török szolgák a holttestet lepedőbe csavarták, lábánál és fejénél összecsombé- kolva a leplet, kivitték a halottasházba. Kehrim pasa személyesen irányította a temetés szertartásait. Igyekezett kisajátítani a halottat Törökország számára. A szertartás minden részletében keleti volt. A koporsót, török szokás szerint, felváltva vitték sírig. Maga Kehrim is beállt egy darabon a koporsóvivők közé. A temetőben egy török szent sírjára helyezték a barát, és imádkoztak felette. Fejjel Mekkának leengedték a hat láb mélységű sírba. Nagy lapos köveket raktak a hantra. Bottka Bem két utolsó levelét felolvasta a sírnál. Az egyik levél Wysoczki- nak szólt, amelyben Legyelor- szág felszabadítását tűzi ki célul, felszólítva az emigrációt, hogy földalatti utakon térjenek vissza Lengyelországba. A másik levél Kossuthnak szólt, ebben a tábornok kibékült a kormányzóval. A nagykövesdi várrom t Molnár János felvétele J Kedves fiam! A könyvről írok neked. Lásd, alig kezdem, máris elakadok. Hidd el, nincs nehezebb, mint a fiatalsághoz szólni. Abból az időből tudom ezt, mikor magam is olyan fiatal voltam, mint most te. Elpirult arcom, valahányszor a felnőttek „bölcs“ intelmeit olvastam. Szégyenkeztem, hogy fölényes jósággal nyitják ki előttem tapasztalásuk tárházát, melybe beraktározták mindazt, amit évek során gyűjtöttek. Ennélfogva hozzá se nyúltam. De sokkal jobban szégyenkeztem, mikor odakuporodtak melém, selypegtek, s arcukra az ifjúság lurkómosolyát festve, pajtikájuknak neveztek. Ilyenkor még inkább éreztem a köztünk levő korkülönbséget. Arra gondoltam, szívesebben tisztelem őket, semhogy „ilyen jóban“ legyek velük. Azonk igyekszem, hogy most egyik hibába se essem belé. Nem tanítani akarlak, csak vallani, hogy milyen viszonyban vagyok a könyvvel. Nem dicsérem. Prédikálni se fogok róla oktató modorban. Mindez céltalan volna. Amennyiben vonzódol a könyvhöz, csak olyasmit ismételgetnék, amit nélkülem is tudsz, s amennyiben idegenkedsz tőle, semmiféle rábeszélésre se hajlanál. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, melybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éterrezgéseit, a szellemet, melyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc. Kevés egy emberélet is. Aztán félve tekintek magam köré is. Ez a század az újságok, a fölfedezések, a találmányok százada. Viszont a könyv fölfedezésnek ósdi, találmánynak túlontúl egyszerű és régi, mint halottjaink csontja. Krisztus előtt 2500- ban, Babilonban már voltak agyagtáb- lákra ékírással rótt könyvek, a Krisztus előtti VII. században Ninivében már könyvtárak is. Ezek a könyvek és könyvtárak hasonmásai a maiaknak. Bizonyos önérzettel mutathatnék rá erre a dicső családfára. De tudom, hogy a könyv nem divatcikk ma, s a jelen más egyebet bámul. Ennek a Gu- tenbergje Edison és Marconi, Blériot és Lindbergh. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, mely az emberi hangot mindenütt jelenlevőKOSZTOLÁNYI DEZSŐ: vé teszi. Inkább a kilométerekkel és mérföldekkel viaskodik. Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át egyik világrészből a másikba, gépkocsikkal szeljük át a glóbuszt. Ez nem kicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egyik ősi ellenségünknek, a teret. Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre földön, vízen, levegőben; tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső halárig, hogy a gépek, melyek a képet és hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedőeszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram még mindig szédületesebb lehet. Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben. Ekkor majd magába száll s tűnődik útjáról, rendeltetéséről. És választ is keres a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál. Erre felel majd a könyv. A könyv, melyet lenézett és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irkafirkája, a haszontalanság lomtára, mely szürke as „arany valóság“ mellett. A könyv, melyet holtnak hitt, az ócska, vén sa!a- bakter, minden élet kútforrása. A könyv, mely fölmérte lelke délk^eH, kibányászta agya mélyét, s a legnagyobb magasságba, a legmeszebb távolságba vitte az előző nemzedékeket A könyv, a szellemi manna, melvből mindenki jóllakhat, az égi táplálék, mely minél inkább fogyaszthatják, annál több lesz belőle, s bűvös kenyér, mely senkit se hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolatmilliomos. A könyv, ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint Ozimandiasz egyiptomi király nevezte, ez a „beteg lelkeknek való füves kertecske“, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, mely tékozlóan odaadja magát, és sohase fukarkodik, sohase titkolódzik. A könyv, ez az ékszertartó, melybe a legértékesebbek mentették bele kincseiket. A könyv, mely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát, mindig megtartotta belső rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a göngy, ez a gyöngy. A könyv, mely az ókorban és a középkorban kolostorok homályban ritka, egyetlen gyémánt volt, s a nyomtatás föltalálásával oly általánossá vált, mintha az utcán kavicsként heverne a gyémánt, és a szellemi jólét oly magasra fokozta, mintha a munkások gyémánttűt viselnének, a gyári lányaink fülében brilli- áns szikráznék. A könyv, mely által megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból, s nélküle szellemi sehonnaik volnánk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és látták. A könyv, melynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, mely nemcsak azt tette lehetővé, hogy gép nélkül Budapestről Nevy Yorkba és Yokohomába szálljunk, hanem azt is, hogy elzarándokoljunk a K 'isztus utáni XVIII. századba, és benyissunk a Krisztus előtti Vili. századba, mint holmi szomszédos szobába A könyv, mely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, mely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, az időt. Ennél nincsen nagyobb csoda. Mindig a legegyszerűbb dolgok a valódi csodák. Freud tanár egy baráti társaságban egyszer ezt mondta: „Csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymással.“ A könyv is ilyen mindennapi csoda. Hadd rnámoro- sodjam meg ettől a gondolattól. Hadd vegyem kezembe a könyvet, mely oly magától értetődő, mint az elemek, s mégis megfoghatatlan, forradalmian nagyszerű, mint minden, mihelyt mélyebben szemléljük. Hadd mutassam magasba. Tekintsd alakját, mely zárt 'egységében téglához hasonlít. Évezredeknek kellett elmúlniok, amíg magára öltötte azt a förmát. Annak előtte lapos volt és meirev, mint a kőlap, majd gömbölyded, és pálcára göngyölték, hosszúsága szerint mérték, akár a filmeket. Voltak húsz méLer hosszú könyvek is. Ezeket egymás mellé fektették a polcra, vízszintesen. Csak később támadt az a most természetesnek látszó ötlet, hogy lapjait négyszögletűre vágják, egymás fölé rakosgassák, s függőlegesen állítsák a könyvtárba. Martialis még csodálkozik ezen az elmés leleményen. Valamint az építkezés is sokáig egyszintű maradt, s a falvak, a városok széliében terjeszkedtek mindaddig, amíg kevesen éltek a világon, csak aztán vontak emeletet emeletre az emberek elszaporodásával, azon- képpen a könyv is csak azóta emelkedik a magasba, tör fölfelé, mióta a gondolatok, az érzések megsokasodtak, s egyre többen érzik szükségét, hogy ezekkel a téglákkal a szellem tornyait és felhőkarcolóit építsék, gátakat és bástyafokokat az elmúlás ellen. Egy életen át majdnem mindenkinek össze- gyülemlik annyi becses észrevétele, fájdalmas mondanivalója, amit senki másra se bízhat, csak a könyvre. Ez a védekezés a föl'.ebbezés egy magasabb ítélőszékhez. Ez szolgáltat igazságot a kárvallottaknak, kik a kortársak között nem találnak igazságot. Ez az istenek időnkívülisége s a diplomaták területenkívülisége, ígéretlevél és salvus conductus, átszálló egy a leendő századokba, reménység, hogy a néma betűk valamikor megszólalnak, s a papíron elraktározott, szunnyadó eszmék fölébrednek, másokban. Ez ad nekünk szólásjogot azután is, hogy a könyörtelen természet megvonta tőlünk a szót, s gégénk elporlad, testünk semmivé válik. Ezáltal beszélnek a halottak. Ez töri b8 a kripták bronzkapuit. Ez semmis életünk örökkévalósága. Ez hirdeti azt, hogy jobbik részünk fönnmaradhat, hogy még nincs egészen halál, és hogy van föltámadás. Ezt az ereklyét, ezt a fegyvert, ezt a varázsszert szeretném kezedbe adni útravalőul
