Új Szó, 1976. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-12 / 9. szám, hétfő
AZ ÉLET SZERELMESE 100 éve született Jack London Becankta maga mögött az Igazgatói iroda ajtaját, és elindult az üres folyosón az osztályuk felé. Egyszeriben olyan érzése támadt, mintha légüres térben mozogna. Mintha lába nem is érintené a padló fekete- fehér kockáit, mintha úszna a levegőben, lebegne a térbe«, miközben a folyosó lassan siklik hátrafelé. Fent a falon, közvetlenül az igazgatói iroda mellett, zajosan kattogott a villanyóra, a IV. A-soknak énekórájuk volt, a IV. B-ben hangosan nevettek valamin, az V. A. ajtaja mögött pedig szigorúan korholt valakit egy női hang. Mindezt végtelen távolságból hallotta, mintha a külvilág hangjai valahonnan a víz mélyéről, a tenger legfeneké- ről érkeznének. Amikor belépett az osztályba, a tanító néni egy gyors pillantást vetett rá, de nem szólt semmit, tovább rótta n tetszetős betűket a táblára. Leültt a helyére. Az osztályt betöltötte a füzetlapokon sikló tollak sercePAVEL FRANCOUZ: gése. Az ablakokon áit beáramló utcazajt zümmögéssé tompították a park fáj. Néha megreccsent egy pad, valaki pár szót súgott a szomszédjának, olykor megcsikordult a tanító néni krétája a táblán. A keze még őrizte az igazgató telefon- kagylójának hűvös simaságát, egyre érezte a műanyag új, megnevezhetetlen szagát, • a fülében még ott zúgott az a magas, vibráló hang, amely édesapja szavait kísérte. Mozdulatlanul ült, keze tehetetlenül hevert a pádon, s kerekre nyílt szemmel hallgatta a fülében visszhangzó sípolást. — Jenda! Hallod egyáltalán, mit beszélek?! A neve hallatán összerezzent. — Ne bámészkodj, hallod? írjál! Nem leszel készen! Kezébe vette a tollat, és a füzet fölé hajolt. De egy betűt se sikerült leírnia. A sípolás egyre erősödött a fülében, miközben fel-felhangzottak édesapja szavai. Furcsa, boldog nyomás tlámadt a mellében, mely mindinkább erősödött. Nyelt egyet, de az sem segített, mert az édes fájdulom tovább nőtt, növekedett benne. Alig hallotta a tanítás végét jelző csengő hangját. Csak akkor kapott észbe, hogy össze kell rakodni, és menni haza, amikor már az utolsó gyerek is eltűnt az ajtóban. Elment a küszöbig. Ott azonban hirtelen megállt, megfordult, és elindult a katedra felé, ahol a tanító néni nagy sietve a táskájába rakta a füzeteket. — Mi történt, jenda? Mondani szeretnél valamit? — kérdezte a tanító néni. — Én ... mondhatok valamit, tanító néni? — Persze hogy mondhatsz. Csakhogy ... most borzasztóan sieteik. Mert ha nem, lekésem az autóbuszt. És akkor már nehezen jutok haza idejében, tudod? Bezárta az aktatáskáját. Á két kapocs nagyot kattant. — Hanem tudod mit? Majd holnap elmondod. Mindjárt reggel. Mit szólsz hozzá? Nem szólt semmit. A tanító néni rámosoíygott, megsimogatta a fejét, azután fogta az aktatáskáját, és szaladt kifelé. Az ajtóban megállt, és még egyszer rámosoly- gott. Az iskola kapuján kilépve rázúdult a napfény. Egy pillanatra megállt, és lehunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, hogy itt a verőfényben más árnyalatot kapott a sivító hang. Mélyebb, teltebb lett. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. A park végében megpillantotta Pétért. Pétért, akt ugyanabban a házban la>kott, amelyikben ő, hetedikes volt, s akit a legjobban csodált a világon. — Peter! — kiáltott rá. — Peter, várj még! Peter azonban nem állít meg. Sőt, mintha meggyorsított« volna a lépteit. Kifulladva ért oda hozzá. — Várj, Peter, mondani akarok valamit! De Peter rá se nézett. Ment tovább, mintha észre se vette volna. — Peter! — rántotta meg a nagyfiú kabátja ujját. — Tűnj el, jó'? — Én csak... amiért apu felhívott... — Nem érdekel. Tegnap beárultál, hát most ne hízelegj! — De ... én ... Én nem árulkodtam! — Nem. Persze, hogy nem árulkodtál. Csak beköptél a házmesternek, igaz? — Nem! Ez nem igaz! — Idefigyelj! Tűnj el. Tűnj en addig, amíg le nem kenek egyet! — köpött Peter a lába elé, és hátat fordított neki. Belépett a nagy, öreg épület kitárt kapuján. Felszaladt az emeletre. Csak akkor állt meg, amikor meglátta maga eilőtt a széles ajtót s rajta a zománcozott táblát: Könyvtár. Áttette a táskáját a másik kezébe, és lenyomta a kilincset. Köszönésére feléfordultak a polcok előtt álló emberek. Csend és félhomály volt benn. A fülében sivító hang ismét megváltozott. — Keresel valamit? — kérdezte a könyvtárosnő. — I-igen... azt a nénit keresem, aki a gyerekeknek adja ki a könyvet. — Ma gyerekek részére nincs könyvkölcsönzés. Csak kedden és pénteken. Ezt már igazán tudhatnád! — Én nem könyvet kölcsönözni akarok. Én ... én csak ... azl a nénit... — Az a néni ma nincs itt! — Nincs itt? — Mit keresne itt, amikor gyerekeknek ma nem adunk ki könyvet? Érted már? Nem felelt, szótlanul nézett rá. Azután megrázta a fejét, sarkon fordult, és kiszaladt az ajtón. A konyhában a villanyfőzőn egy lefödött kis edény állt. Apja este ebbe rakta az ételt, hogy neki legyen mit ebédelnie. De ő rá se bírt nézni. A sziréna egyre zúgott, sn'vított a fülében, nem menekülhetett. A konyha fala százszorosán verte vissza a hangot. A délelőtti édes nyomás kínzó feszültséggé változott a mellében, és már- már robbanással fenyegetett. Egyedül volt. Nem volt senki, akivel a súlyos terhet megoszthatta volna. Befogta a fülét, és átszaladt a nappaliba. Lába alatt inogni kezdett a talaj. A falak megdőltek. Megtántorodott, és el is esett volna, ha meg nem kapaszkodik apja íróasztalába. Hirtelen mozdulata lesodorta a telefonkészülékről a Jkagylót. Vissza akarta tenni, de aztán erősen kézbe fogta és arcához szorította. Szilárd pontot keresve az asztalnak támaszkodott, és találomra feltárcsázott egy számot. Foglalt volt. Kitárcsázott egy másikat, görcsösen lezárt szemmel, hogy ne lássa a szoba imbolygó falait. A kagyló végre abbahagyta a csengetést, kattant, és megszólalt egy hang: — Építővlllalat! Szorosan összezárt ujjakkal tartotta a kagylót, szaporán szedte a levegőt. — Halló! Nahát... Hallói Itt az Építővállalat! Halló! Ki beszél? — recsegte a kagyló. — Én — nyögte ki nagy nehezen. — Hallja, velem ne szórakozzon! Arra nekem nincs időm, érti? — mérgelődött fl kagyló. Végre engedett torkában a fájdalmas szorítás. — Édesanyám... az anyukám hazajöhet! — tört ki belőle. — Hazajön az anyukám! Nem fog meghalni! — kiáltotta. — Hazajön! Hazajön! Haza... Ekkor történt. A falak nem inogtak többé, a sziréna elhallgatott, a hosszan elnyúló vibráló hang a szivárvány színeivé változott, melyek összefonódtak, egymásba olvadtak s széles folyó vált belőlük. Visz- szatette a kagylót, lefeküdt a szőnyegre és hangosan zokogott. A zene tovább zengett, mind halkabban, mind boldogabban. Ö kis csónakon úszott a muzsikában, mosolygott, s a köny- nyei folytak, egyre hullottak a szőnyegre. A folyó két partján emberek álltak és integettek, ott volt az egész osztály, a tanító néni is, hóna alatt a hatalmas aktatáskával, ott volt Peter a házukból, és ott állt, a gyermekkönyveket kölcsönző néni is. Egyszeriben ott volt mindenki, akit szeretett, és valamennyien együtt dúdolták a folyóval azt a gyönyörű, boldog dallamot. CSÉFALVAY ESZTER fordítása Egy fénykép jut eszembe, újság közölte vagy másfél évtizeddel ezelőtt: A mexikói című film egyik jelenete látható rajta, nevezetesen Oleg Sztri- zsenov, a híres szovjet filmszínész, támadóállásban boksz- kesztyűvel a kezén, csapzott hajjal, metsző tekintettel. A fénykép sokáig izgatta fantáziámat, vágytam látni a filmet. Mind a mai napig nem sikerült, időközben azonban kezembe került az elbeszélés, amely alapján a film készült. Ez volt első találkozásom Jack Londonnal, A mexikói szerzőjével, és hősével, Felipe Riverával, a vékony dongájú, színes bőrű „kölyökkel“, aki egyedül, pártfogók nélkül, mindenféle ravasz törekvések, ellene irányuló spekulációk dacára, megverte a közönség kedvencét, a bokszcsászárt. Győzött Rivera, mert a győzelem pénzt jelentett, a pénz fegyvereket, amelyek segítségével ki lehet vívni hazája szabadságát. Győzött, mert a mérkőzés közben látta „apja és anyja csupasz és megcsonkított“ testét; látta a ,.nagy vörös forradalmat ragyogóan és diadalmasan végigsöpörni hazáján. A fegyverek ott csillogtak előtte. Minden gyűlölt arc egy-egy puska volt, s ő a puskákért harcolt. Aztán úgy érezte, ő maga is fegyver, hogy ő maga a forradalom. Egész Mexikóért harcolt.4“ Örökre emlékezetes marad ez a találkozás: először történt meg, hogy elbeszélés olvasása közben meg kellett állnom, annyira hatalmába kerített A mexikói érzelmi-gondolati telítettsége, fokozódó feszültsége, jellemző ez szinte valamennyi művére; Jack London írásainak valósághitelük, személyi hitelük van; hősei hús-vér emberek, kemény emberek, győzni-akarók, min- dennel-szembe-szállók — az élet szerelmesei, ö maga is szerette az életet, és hogy mélyebben megismerje, belevetette magát, bátor, férfias tartással. Nem ismerve veszélyt, félelmet, vereséget, nap nap után indult meghódítani az életet, felülmúlni önmagát. „Elmondhatom, hogy kipróbáltam őket, / a világ-járó boldog utakat. / Elmondhatom, hogy jó társai annak, / aki nem nyughat egy ágyban soká, / de megy, mert menni kell, mint nékem is, / figyelni a világ dolgát, halálig." Ez a mottója Országúton című hosszabb önéletrajzi írásának. Akár életének is lehetne, hiszen keserves, éhezéssel, sokféle munkával, verekedéssel, börtönnel tarkított gyermekkorától kezdve haláláig kereste a kalandot; utazott tehervonatok tetején és alatt, vad folyókon csónakon, matrózként sok tengeren, és az aranyláz idején csatlakozott az aranyásókhoz is, Klondike felé. Aranyat nem talált, de hozott annál fényesebb, értékesebb kincset: élményeket, anyagot későbbi munkáihoz. Az amerikai irodalomba elsőként hozta be az igazi természetet, a vad, nyers erőket. természetes emberi figurákat. Korílnak egyetlen írója sem jutott olyan közel a természethez, mint Jack London. Híres, s talán a világ; legkedvesebb kutyáit. Buckót A vadon szava felejthetetlen hősét Fehér Agyart, a farkas flát és a többit sajátos művészi eszközeivel, emberi tulajdonságokkal ruházta föl: van lelkűk, szívük; vannak érzelmeik, gondolataik — őszintébbek, tisztábbak, mint sokan gazdáik közül. Egyik legszebb, legmegrázóbb elbeszélése Az élet szerelme, amelyben „egy beteg, kúszó ember s egy beteg, sántiká- ló farkas, két élőlény vonszolta haldokló tetemét a pusztaságon keresztül, s egymás életére tört.“ Mindkettő élni akar, végül is az ember győzedelmeskedik a farkas képében megjelenített természet fölött. Utolsó erejével nekifeszült az állat torkának, hogy vérétől kapjon lábra. Nem véletlenül tartják Jack Londont az amerikai naturalizmus egyik legjelentősebb képviselőjének. Fiatal korától kezdve izgatták, érdekelték korának egészségtelen társadalmi viszonyai; az osztálykülönbségeket, a sztrájkokat, a munkanélküliséget érintő kérdések. Egy alkalommal Londonba utazott, hogy még közelebbről megismerje a nyomornegyedek lakóinak sorsát; egész életén keresztül rendkívül sokat tanult, foglalkozott filozófiával, rengeteget olvasott részben azért is, hogy megértse a kapitalizmus fejlődésének mélyebb összefüggéseit, ítéletet alkothasson róluk, szólhasson ellenük. Martin Eden című világhírű önéletrajzi regénye, amelyben kalandos ifjúságának erőt, hitet, önbizalmat adó történetét írta meg, — ha áttételesen is — erkölcsi bátorsággal festett kép az uralkodó osztályról és a munkásokról. Szocialista eszméit, forra- dalmlságát tükrözi A vaspata című regénye, amelyről Anatole France többek között a következőket írta: „fock London könyvének egyetlen tanulsága van: a kapitalizmus el fog pusztulni... Az élesebb szemű megfigyelők már most észreveszik csúf orcáján a halálos betegség nyomait. Ez a háború, melyet valamennyi nagyhatalom üzletemberei piszkos haszonvágyból robbantottak ki, az ő háborúja volt: a kapitalizmusé.“ Végezetül még egy személyes megjegyzés. Ha igaz, hogy az írók tovább élnek műveikben, akkor ma is élő barátom a száz éve született Jack London. ötven kötetet hagyott hátra, 40 éves korában. BODNAR gyula Csáky Károly: Emlékkönyvedbe elhoztalak ide a nyárból kell ennyi meleg ruhádon tapogatom naponta a tavaszt hajadat kibontom legyen erdő erdő közepén benned visszhangzom én kontár gyula felvetelk HÁNY SZÍNŰ A SZIVÁRVÁNY?
