Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-08 / 289. szám, hétfő
A fa rázkódott a téli szélben. Göcsörtös ágaival mutatott a hamuszínű égre, amely alatt ember bandukolt a rónán. A mezei út két szélére kivarrva a hatalmas szántó. Jég alatt, hó alatt az is ... Két fehér lepedő és ez a fa itt... Az ember, Kovács Béla Ignác a falu felé lépdelt. Vállai ütemesen igazodtak a lépésekhez, cserzett arca más teleket is megélt. Ahogy elhagyta az egyetlen fát, megfordult, mintha búcsúzna tőle. ötvenes férfi volt. sok évet dolgozott errefelé ... Most ezen a ké-. sói délutánon véres kézfejjel ballagott hazafelé. Nem gondolt a földre, s az itt settenkedő árnyékos világra, mely ha változott is, nem az itteni gazdák miatt változott. S a nagy dolgokat meg inkább érzi, semmint érti az itteni ember. Nem. Nem gondolt ilyesmire. S ha az igazságot akarjuk; semmire sem gondolt. Csak lépdelt ütemesen. Az egész ember benne volt a lépéseiben. Bal kezében a furkósbot, a jobban a szerencsétlen vadnyúl, s ujjain, kezefején a pikkelyekbe száradt vér. A hó ráfagyott a kabátjára, belevésődött a szövetekbe, lesöpörni alig lehetett volna. Hogy elérte az Alsó Sort, nagy ívben megkerülte azt, hogy ne lássák terhét. így jutott el a portájáig. A hó már alábbhagyott, s a szél is csendesült. Közeli erdőben búvott már az este. Bokrokban, fák alatt rejtőzött. Az ember lehajolt, hóval dörzsölte be a kezét. A nyugati felhőket a lemenő nap vérszíne ülte meg, és nagyon közel a horizonthoz lecsepegett a hóra. Tavacska képződött. Az erdőben a parti fák között még fellobogtak az utolsó lángok. Aztán elcsendesedett minden. Csak a temető felől hallatszott egy fertelmes vonítás, majd újra csönd lett. Az ember megállt az ajtó előtt. Megtisztult kezét a kilincsre tette, de meggondolta magát, és nem lépett be. Ele- séget dobott lónak, tehénnek. Elbeszélgetett velük, megmutatta őket. Cigarettát csavart, körömig szívta. Megnyúzta az állatot... Este volt már, s tudta, hogy a házba mindenhogyan be kell lépnie. Tudta, hogy ez elől nem menekülhet. Leült a jászol végére a repedezett falat bámulta. Csupán ez a fal választotta el asszonyától. — Az ott a másik helyiségben fekszik — gondolta. Negyvenötben, amikor őt az utolsó öldöklésre vitték, még csak ez az épület állott, ahol most az állatok vannak. Itt lakott az asz- szonya az apjával kettesben, s ahogy később mesélték, éppen ebédeltek, amikor a németek egy kisebb kaliberű bombát a közeli határba dobtak. A falak mind kettéváltak, könyöknyi rések maradtak, s rongyokkal töm- ködték be, hogy valahogy kibírják azt a pár napot, míg ő hazajön, mert az apja már aggastyán volt. Lám akkor is ez a fal választotta el őket egymástól, akárcsak most, és mindig ... Felállt. Összeverte lábait, fáztak. Ahogy kilépett az udvarra, felhangzott a kutya vonítása. Félelmetesen nyüszített, hogy beléreme- gett az ember. Éjjeli madár szárnycsattogása vegyült bele. Ki tudná megmondani, merre repült... Belépett a házba, lámpát gyújtott. — Hol csavarogtál idáig? — nézett rá az asszony. Szemei üresen Kopogtak. Most már nagyon öregnek tűnt, s ahogy így elnézte az ijesztőre kopott arcot, maga is belerendült. — A munkámat végeztem ... Hidd el, hogy a ... Az asszony elfordította a fejét. A férfi lesöpörte a váimosára kihullott hajszálakat, s mielőtt ellépett volna az ágytól, megsimogatta a mellette szundító gyereket. — Kaptam egy nyulat —• hazudta a férfi —, megcsl VAJKAI MIIKLÖS: így múlik ei az ember élete nálom neked. Attól majd lábrakapsz ... Az asszony hallgatott. Hallgattak mind a ket- ten.;. A férfi szenet rakott a tűzre és sokáig nézett az éledő lángokba. Ha most ordítanának vele ... Ráncigál- nák a ruhájánál fogva, a hallgatásnál az is többet érne. Az asszony elfordulva feküdt. Lassan, tompán távolodott tőle a világ. Távolodott tőle a fal, a mennyezet, távolodott tőle a párna is, s úigy tűnt, hogy a keze is egyre messzebbre esik. — Te! — jött haza minap az asszony. — Ignác! Hallod? Mit babrálsz a szobában? ... Gyere már ki!... — No mi az? ... — Mivel babráltál? — nézett rá a csinos^ és még mindig nagyon fiatal asszonya. Mindössze harmincegy éves volt. — A kályhát igazítottam be. A lábam már havat érez — mondta Kovács Béla Ignác. — Te. A Sókyék odaadják az ólukat. A tyúkólat... Fizetség nélkül... — Minden nélkül?... — A nyári munkánkra adják ráadásnak ... Csak egy kikötéssel... — Éspedig?... — Ha jövőre újra elvállaljuk a két tábla * kukoricát. Persze meg lesz fizetve. — Ez már beszéd — derült fel a férfi. — Ez már beszéd, a mindenit!... Délután mentek érte. Alig sötétedés előtt. Kapkodtak, míg a lovasszekérre föltették, s asszonyának egy kiálló szög felhasította a tenyerét. —. Mert te mindig oda nyúlkálsz, ahova nem kell! — kiabált vele a férfi. — Sose tudod a módját a munkának, hogy az isten akár- hová tegyen! ... Egész este ezen civódtak. A férfinak be nem állt a szája, s az asszonya sem hagyta magát. Reggelre megdagadt az asszony keze. Estére már nagyon rosszul volt. Jajgatott, fájdította. Másnapra megkékültek az ujjai, de a férfi nem engedte orvoshoz. — A pénzt!... A pénzt szórnád a buszra, mi!?... Az ember dolgozik, ez meg csak szórná!... Meggyógyul az orvos nélkül is. Máskor is volt már így ... — Megdöglök, te marha! — visított az asszony. — Megdöglökf!) ..., nem érted? ... A kisfiú ott sírdogált körülöttük. — öreganyádat, te féleszű! ... Tudod mi az a halál? ... Tudod, hogy mi az? Azt hiszed olyan könnyű meghalni!? ... A férfi most felállt. Felöltötte kabátját, kalapot tett a fejére. Indulóban volt már, de felesége felült az ágyban. Kuszáit, fakó haja arcára- vállára omlott, fénytelen, üres szemei szinte nyi- kordultak, ahogy a férfira emelte. A férfi ijedten lépett az ágyhoz. Megfogta ép kezét asszonyának. — A gyerekre majd jobban vigyázz — mondta az asszony alig hallhatóan. A piroskockás konyhakövet nézte. A házat építették. Minden munkában segédkezett. A férje sem volt mai gyerek, így hát együtt fáradoztak. Együtt izzadtak minden tégláért, ötvenháromban fejezték be, s annak most két esztendeje ... Eny- nyi ideig lakták együtt az új házat. És most el kell búcsúznia, el a háztól, el a falaktól, amelyekben ott búvik a keze nyoma, ott a lehel- lete, izzadsága, álmatlan éjjele... El kell búcsúznia a gyerektől is, akit majd más nevel fel, el a férjétől, akihez nem érdekből ment hozzá tizenkét évvel ezelőtt. Ujjai a párna rovátkáin matattak. Szájában összezárult a fájdalom. Már nem nézett egyikükre sem. Átkozni nem átkozhat senkit, hiszen maga is hibás volt. Ott a ló, befoghatott volna. A tejcsarnok kocsija is naponta jár Somorjába, vele is elmehetett volna. Vagy pedig másokkal: például a Kis Tóth Bélával, a fuvarossal... Vagy Horka Sándorral, a kétlovas gazdával ... Menynyi, mennyi elszalasztott lehetőség. Tanulhatnak belőle mások. — A gyerekre majd jobban vigyázz — szólott váratlanul. — Bolondokat beszélsz — mondta a férfi. — Én most elmegyek, mentőt hozok, a világot leszedem, csak gyógyulj meg! Kilépett az udvarra. A hatalmas csönd újabb havat hozott. Mintha az ég, és a fel- hőtömeg lejjebb szorult volna. Mintha kiszorították volna a levegőt is a nagy ilze- kedésben. Botorkált a kertek alatt. Bakancsába beifo- lyott a hó. A Kistelek utca sarkán megállt, fölkeltette a postást. — Ki nem Jönnek fhpen Időben — mondta a* öreg. De azért zokszó nélkül lépett ki a télbe, a téli világba ... — Ki kell, hogy jöjjenek, mert a feleségem... A feleségem vérmérgezésben fekszik odahaza!... A temető felől felvonított a kutya. Kétségbeesett nyüszítése végigfurakodott az utcán: falaknak-ablakoknak íitődve hullott a párnapuha hóra. , Megborzongott mind a két ember... — Vérmérgezésben ... Érti!?... — mondta Kovács Béla Ignác. — Magukat csak föl kéne akasztani! Kifektetni egymás mellé a hóra, keservit a jóságos dolguknak! — kiabált a postás. — Hát miért születtek maguk riherongya földfalók ... Pénzért az úristent is eladnák, de megélni, igazán szívből szeretni a világot sohasem tudják ... önmaguk ellen dolgoznak, önmagukat is eladnák pár fillérért. Gyerekeiket, asz- szonyukat fojtják ganéjba, ha a pénz úgy kívánja. Hát hogy döglött meg a maga anyja? Egy pár csizma nem került a lábára, de a gazdaság szépen szaporodott, mi! Ilyen cafatok maguk. Maga is, meg a többiek, de most az egyszer csúnyán megjárja — emelte fel a kezét a postás. — Ha meghal a felesége, én magam jelentem föl. És magam vitetem el, mert már igen sok van a rovásán. Igen sok van ... Elhallgatott. Kinyitotta a postaépületet. Nem nézett az emberre, úgy szólott hozzá; — Aztán mit mondjak? — kérdezte. — Hogy nagyon odavan ... — Hol várja a mentőautót? ... — A templomnál... A hóban aligha tudnának továbbmenni, tette hozzá magyará- zólag. A postás bement a fülkébe, sokáig telefonált. Kovács Béla Ignác pénzt rakott a kisablak pultjára, majd elindult a magányos templom irányába. Lassan, szemlesütve ballagott. Egy évvel ezelőtt erdei munkán volt a szövetkezettől. Azt mondták, van pénz a dologban. Fát fuvaroztak hetekig. Többen, több traktorral ... Volt vagy kétszáz ölre való, lehetett bőven rakodni. — Siessünk! __— nógatta traktorosát, aki a pótkocsi tetején dolgozott. És ő adogatta fel a dögnehéz fákat. — Gyerünk, gyerünk, mert másképpen ne(m visszük semmire —, ismételte. Egy súlyosabb fával aztán lepeckelte a kocsit rakó fiút. Az egyik végét már feladta, a másik végét tolta volna felfelé, de valahol derékban elakadt, s már zuhant is lefelé, alatta meg a fiatalember ... De akkor óriási szerencséjük volt, mert a rönk keresztbevágódva röpült, s elakadt a pótkocsi szélében, és a jóval magasabb fatorlaszban. A legényért hajolt. A földön hevert. Felemelte, nem lélegzett... Kiszorult belőle a levegő. Hát csak annyi baja történt, apró horzsolásokkal megúszta ... Megállt a templom előtt: — Akkor az volt, most meg ez ... — gondolta. — A sors kioszt jót, rosszat egyaránt ... A közeli temetőnél újra felnyűszített a kutya. Kí- gyónyi hangja ott tekeredett az aprócska téren, melyet csak néhány ház alkotott. Az ember fázósan toporgott a hóesésben. A kutya újra felnyüszített. Fájdalmasabban mint eddig. A toronyból fekete madár repülte át a teret. Fekete volt, akár az éjszaka. Az ég egyre közeledett a földhöz. Felhői kiszorították a levegőt. Toronyóra szólt: Éjfél volt... Az ember az égre nézett, míg várakozott a mentőautóra. Kulcsár Tibor: Ma üjra főtt a vers Ma újra jött a vers éreztem ahogy megérintett valami enyhe fuvallat azután észrevétlenül tovatűnt elillant mint az álom talán mert zárva volt az ablak most újra ülhetsz majd türelmesen mint a víz partján a halászok szerencse-lesen s várhatod amíg felbukkan újra s akkor aztán űzheted mint fürge lábú szökellő vadat játszik veled visz hegyen-völgyön ót messzi tájra s te csak ostobán kergeted hiábo s néha úgy érzed mintha várna csak a kezed kellene kinyújtanod és te mégsem mégy utána mert nem kell az öledbe hullt ócska préda s ha már minden reményed elveszett ,s megesküdsz hogy lemondtál róla s végsőkig elszánt vad kétségbeeséssel örökre a pokolba kergeted egyszercsok újra megérint valami enyhe fuvallat érzed ahogy körötted egyre szűkülő köreit rója akárcsak Edgár Allan Poe hollója kísértetiesen ó jöjj el vers jöjj el maradj velem Szitási Ferenc: Reggeli gondolat Madarak csőrében tollászkodik a Nap. Mozdulatok csattognak bőröm alatt. Szaporodom vér és fájdalom nélkül. Kavicsok Kiégett vizek, hal-derekú halál; ülök a hullámokon — nincs evezőm. Homlokomon térdel a napsirató asszony. Tüzért fohászkodik, rózsaszín öklét vízbe dobálta. Olyan pici a folyó, csak egy partja van. Nem fér bele sem a csókom, som az evezőm, sem az öklöm. Zirig Árpád: emberek érett táj kalászokra szél hasal üstökiikön pihen a nap szemben emberek jönnek kalapjuk alól csörgedez a qond. 1975. XII. 8. Almási Róbert raj
