Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-28 / 52. szám, Vasarnapi Új Szó

süvölvény barátom hajózni hívott, nem sokat töprengtem. Egy szkúnerre kerültünk matróznak, nagyon fiatal voltam még mindig, s az volt a vágyam, hogy egyszer majd kapitány leszek. A Távol-Keletre először 1931- ben kerültem, egy gőzhajóra. Addigra már láttam, hogy semmi sem lesz belőlem, ha nem tanulok, ezért elvégeztem egy halipari technikumot. Innen kezdődött az, amit karriernek neveznek. Előbb kormányos, aztán másodtiszt, aztán első tiszt és végül kapitány lettem. A tengerészeknél ez ugyanúgy van, mint a hadseregben, megvan a cenzus, hogy mennyit kell várnia az előléptetésre: harminchat hónapot. Szóval 1938-ban lettem én kapitány és különféle kisebb halászhajókon dolgoztam. Végre aztán kaptam egy nagy rákfeldolgozó-hajót, melyhez több segédhajó is tartozott. Tarisznya rák-konzervet gyártottunk.

Gyiomidovics egy pillanatra elhallgat, körülnéz az asztalon, majd átszól a túloldalon ülő tiszteknek:

— Legények, lökjétek csak ide azt a tarisznyarákot!

Kiderül, hogy a tarisznyarákot már ismerem. Rózsaszín foltos, puha, fehér húsából kitűnő salátákat készítenek a nagyobb moszvai éttermekben.

— Akkor a grebesokot kóstolja meg — mondja az öreg egy tányérnyi mustárszósszal leöntött tarajosrákért nyúlva, s a társasághoz fordulva elma gyarázza, hogy ez a legkeresettebb rákféleségek egyike a vi- lágpiacon. A célzást mindenki elérti, s a tarajosráknak azonmód nagy keletje keletkezik az asztalnál.

— Szóval ott tartottunk, hogy volt egy rákhalász- és feldolgozó flottillám. Ebben az időszakban végeztem el levelező szakon az. egyetemet is. A háború alatt pedig már egy ún. bálnavadász flottillát irányítottam. Akkoriban ez nem volt ve szélytelen vállalkozás, bár meg kell mondjam, hogy a veszélyt nem a bálnák jelentették, hanem a tengeralattjárók. A Csen des-óceánon és a Bering-szoros környékén hajóztunk. Ez volt az első szovjet bálnavadász hajóraj. Hat hajóból állt. Én a zászlóshajón, az Aleuton tartózkodtam. Egy alkalommal, ez már 1944-ben történt, az amerikai partok felé tartottunk, mert ott kellett dokkba állítani javításra az Aleutot. Egy tengeralattjáró szegődött a nyomunkba. Mind a mai napig nem tudom, hogy japán vagy német tengeralattjáró volt-e. Üldözött egy ideig, bennünket, aztán vállát erre számítottam a legkevésbé. Erre, hogy a sors éppen egy boldog emberrel hoz össze először a Távol Keleten. Simítottam kutató vagy kainr^/á- gyó, kielégítetlenül ambiciózus, vagy fáradt, de elégedett emberekre. Ilyen egyszerűen boldogokra vaiahogy nem számítottam. Pedig Poljakovról el merem hinni, hogy egész életét és munkáját ez a szemlélődő öröm tölti be, amelynek nyílt mosolya ez alatt a három óra alatt egy pillanatra sem hagyta el arcát.

— Kapitány! — kiált az öreg az asztalfőn ülő egyenruhás ka- zah tengerészliszt, az Ohotszkoje More kapitánya felé. — Most már azt hiszem küldheted a kávét. A vendégek, úgy látom, elfáradtak.

Aztán Gyiomidovics még egyszer hozzám hajol.

— Mindjárt jön 'ám a kávé. Tudja kérem, ez a kapitány még eléggé fiatal. Nem érzi meg, mikor kell felszolgálni a kávét. Pedig enélkül nem ér hét véget a vacsora. Fiatal még hát kicsit tanítgatni kell.

gül elsüllyesztett egy szállítóhajót tőlünk hatvan mérföldre. Annyi bizonyos, hogy ránk vadászott.

— A halászkikötőben azt mondják, hogy az oroszok nem esznek bálnahúst — vágok közbe.

— A halászkikötőben nem nagyon emlékeznek rá, mi volt itt a háború idején. Az igaz, hogy normális körülmények között nálunk nem eszik meg a bálnahúst, de akkor, a háborús években ez volt a legfontosabb élelmiszereink egyike. Azonkívül a halászkikötőben biztosan azt sem mondták, hogy abban az időben bálnazsírból fontos gyógyszerek és kenőcsök készültek, többek között igen hatásosan gyógyítottak vele égési sebeket. Mondom, háború volt.

Ügy látszik, muszáj megszakítanom Gyiomidovics élettörténeté'

— és miért mondja, hogy a bálnák nem jelentettek veszélyt? Az erről szóló irodalom tele van hátborzongató törté netekkel.

Gyiomidovics vállat von.

— Hát kérem, én nem azt mondom, hogy bálnára vadászni mindig kimondott életbiztosítás volt. Ez a bálna, mi ugyebár akkoriban grönlandi bálnára vadásztunk, tizennyolc-húszméte- res állat, mely egy vitorlást egyetlen farokcsapással kihajít a vízből. Rémtörténeteket mesélni könnyű, s kétségkívül elő is fordulnak iszonyatos históriák. Nálunk Is megesett, hogy egy matróz lezuhant a szigo- nyos hajóról, s a bálna egyszerűen lenyelte, mint Jónást. De nát mit lehet erre mondani? Termelési baleset mindenütt nlőfordul. Ha cápák közé esik, még roszabbul jár. így a szi- gonyoshajó azonnal kilőtte a bálnát, felemelték a fedélzetre, felvágták a gyomrát és kiszedték belőle ezt a szerencsétlent, aki persze kis híján megfulladt, eszméletlen volt és súlyos sebeket szenvede’tt, ugyanis a bálna gyomra erős savakkal van tele. De életben maradt, mert testének legnagyobb részét megvédte a ruha és a csizma.

— Máskülönben az az igazság, hogy a bálnáknak már az Aleut korszakában kevés esélyük volt. Ma semmi esélyük nincs. Valamikor kézi szigonynyal fogták a bálnát, az még vadászatnak nevezhető. Ami most folyik, az közönséges irtás. őszintén szólva sajnálom a bálnákat. Szelíd állatok, nem támadnak. Vagy ha mégis támadnak, meghatározott időben és körülmények között. Kiszámíthatóak. Az ember viszont már mindent kitalált arra, hogyan pusztítsa el a tengeri élőlényeket, de elég keveset teszünk azért, hogy szaporítsuk őket. A bálnákat a teljes kipusztulás veszélye fenyegeti, s az ember Irtotta és irtja ki őket. Én 1953-ban kerültem el a bálnavadász-flottától. de amennyire tudom, a helyzet azóta romlott.

— Akkor miért nem szüntetik be a bálnavadászatot?

— Miért? Miért irtották ki az usszurijszki tigrist itt, a Távol- Keleten. Miért tűnt el a szardínia, miért fogy a hering? Kérem mondja meg, miért irtották ki a dámszarvast? Hát azért, mert nagy pénzek forognak kockán. Tudja mibe kerül egy bálnavadász anyahajó? Tízmilliókba, dollárban. Tudom. Az ötvenes években sokáig dolgoztam az NDK-ban, ahol a mi flottánk számára építettek hajókat. Hatalmas beruházások ezek, melyeknek meg kell térülniük. De azért, amit erről a kérdésről a világsajtóban írnak, az szerin* tem legjobb esetben negyedigazság. Kanada abbahagyta a bálnavadászatot. Norvégia is. Most minket és a japánokat szidnak, mert mi nem hagytuk abba. Az az igazság, hogy a jelenlegi kvóták mellett, melyek végre a bálnaállomány fenntartását hivatottak biztosítani, a kanadaiaknak és a norvégoknak már nem érte meg folytatni az ipart. Nekünk egyelőre még megéri mert a bálnát teljes egészében Japánnak exportáljuk. Szerintem a szoviet bálnavadász-flottának legfeljebb évei vannak hátra. Már megvannak a terveink arr. hogyan használjuk fel a három bálnavadász-anyahajónkat a bálnavadászat feladása után.

Gyiomidovics apró piros rá- kocskát tesz a tányérjára. Úgy látszik a társaság nagy része belefáradt az immár három órája folyó lakomába, a flotta-kapitány azonban látható élvezettel csemegézik mellettem. Arca szikár, de pirospozsgás. Egészséges színei különösen jól kiütköznek sűrű fehér hajának keretében. Hatvannak nézném, olyan jókarban levő hatvannak.

— Alekszej Gyiomidovicst megkérdezhetem hány éves?

— Hatvanhárom vagyok, és hogy megelőzzem a következő kérdését, nem megyek még nyugdíjba. Hasznosnak érzem magam, és úgy látszik, ez a vélemény a minisztériumban is. Nemigen foglalkoztat a korom, bár tudom, hogy eljön az idő, amikor nyugdíjba megyek és emlékiratokat fogok készíteni. Egyelőre sem felülről, sem alulról nem nehezedik rám semmiféle nyomás, nem kell átadnom a helyemet pusztán azért, mert átléptem a nyugdíjkorhatárt. Különben minden helyettesem fiatal, negyvenéves a legidősebb. Várnak a sorukra. Csak várjanak. A mi köreinkben ez a poszt nem tartozik a legjövedelmezőbbek közé. Egy hajóskapitány, aki tényleg hajózik, sokkal többet keres, mint én. De azért nekem Is megvan mindenem. Van egy kétszobás lakásom, ahol a feleségemmel élek Vlagyivosztokban. Autót nem akarok venni, nehogy vénsé- gemre gyilkos legyen belőlem. Hatszáz rubel fizetést kapok egy hónapban, s ez nekünk mindenre elég, még az unokákra is, akik nagyon-nagyon szeretik a csokoládét. Szóval jól van ez így, ahogy van. Azt is mondhatnám, hogy boldog ember vagyok, csakhát ez olyan banálisa» hangzik. Tudja mi?*t vagyok boldog éppen most? Azért, mert erre a korra megtanultam megérteni az embereket, és valamennyire a világot is. Igaz, hogy az évtizedek folyamán a világot nagyjából be is hajóztam.

Az UuuiSzko2e More huiüiiajó gépháza

(Miroslav Tuleja felv.)

Vlagyivosztok, 1975 szeptember.

BOKOR PÁL

F

lagyivosztok, halászkikötő. Az Ohotszkoje More nevű hütőhajó fedélzetén vagyunk. Azt mondják, ez a világ legnagyobb hűtőhajója. A hajó tiszti étkezdéjében két hosszú asztalt terítettek meg. A hűtőflotta vezetői Itt látják vendégül a szocialista országok moszkvai tudósítóinak különítményeit. Az asztalokon vörösben, zöldben és pasztell-színekben pompázó tengeri herkentyűk sokasága várja az ünnepélyes bemutatkozást.

A kerek illuminátorok felőli oldalon, az asztal közepe felé foglalok el egy helyet, gondosan ügyelve, hogy az a finom gyapjúöltönyt viselő alacsony férfi, akit már a hajóralépéskor kinéztem magamnak itteni vendéglátóink népes, többnyire tengerésztiszti egyenruhás társaságából, a jobb oldalamra kerüljön.

Az asztali társalgás elég nehezen Indul. Szomszédomról hamarosan kiderül, hogy ő itt a fő vendéglátó. Poljakuu, Alekszej Gyiomidovics, a távol-keleti szovjet hűtőflotta kapitánya vodkát és konyakot tölt körbe, pohárköszöntő-mondókat jelöl ki. Aztán végre felém fordul. Mondom, hogy a szerencse fiának érzem magam, hogy eljutottam a szovjet Távol-Keletre. Aztán kertelés nélkül tudomására hozom, hogy még ennél a csodálatos herkentyű-vacsoránál is jobban érdekel, hogyan lesz valakiből egy száz hajóból álló armáda kapitánya.

— Hát kérem, én elmondhatom, hogyan lettem azzá, amivé .tettem, de ilyen karrierrel találkozhat másutt is a Távol-Keleten. Ilyen ízes polipcsápokat viszont másutt nem fog kapni

— közli mosolyogva a kisöreg, akit rokonszenves atyai nevéről magamban már csak Gyiomido- vicsnak nevezek. Közelebb húzza az egyik tálat, melyen metélt tésztához hasonló tüne iuényt látok reszelt sárgarépával beszórva és mártással le öntve. Miután megbizonyoso dott, hogy tisztességes adag po lip-metéltet raktam a tányé romra, kisvártatva mégiscsak belefog elbeszélésébe.

— Hát kérem, matróz az nem volt a családban, s én í3ui annak indultam, bár tenger mellett születtem, az Azovi tenger mellett, egy Ejszk nevű városkában, mely a cári időkben eléggé előkelő fiirdőhe y- nek számított. A szüleimre nem emlékszem, kisgyerekkoromtól a nővéremmel éltem, s 16 éves voltam, amikor először elszegődtem segédmunkásnak. Voltam teherhordó és favágó is. Aztán a nővérem elköltözött az Aral-tó környékére, én Is mentem vele. Amikor p^lg egyik

1973. XII. 28.

14