Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-28 / 52. szám, Vasarnapi Új Szó
— Napraforgóból készült a csikó... — ...tudtuk, nagy dolgot nem kaphatunk Bagos Pista piros kis Fiatja alighogy megáll a kapu előtt, hatvan év körüli férfi lép ki a házból, vödörrel a kezében. — Az édesapám — mondja Pista, A köd, amely Királyhelmectől idáig futott utánunk, az utcáról nézi idősebb Bagos István örömét. Nem várta mára a fiát, se a menyét, se az unokáit — akik már be is vitték jókedvüket a házba. Meglepetését a mi érkezésünk még nagyobbra növesztette. — Elnézést, mindjárt jövök, csak megetetem a jószágot. És megborotválkozom, mert még nem jutott rá idő, hiába van vasárnap. Amíg Pista bácsi kellemesebbé teszi az állatok vasárnapját, no meg a magáét is, tiszta, hangulatos szobában televízió elé ültetnek a gyerekek. Nézzük mi is a filmet, és ne beszélgessünk. — Úgyis mindjárt vége — mondják. Hallgatunk rájuk, mert mi tagadás, bennünket, felnőtteket is érdekel az izgalmas történet. Persze, közben azért csendesen útra kél egy- egy mondat, hogy megvesse ágyát elmúlt karácsonyok emlékét idéző találkozásunknak. ☆ 4* • Véget ért a film. Pista bácsi is leül közénk, megfiatalodva, gondosan vasalt ingben. — Bosszankodom — mondja. — Van két kismalacunk, és széjjelhányták a hídlást. Haragja azonban gyorsan elszáll, mert inkább kedvét mint bosszúságát leli ő a malacokban. Szeret és tud velük bánni, úgy mint a gépekkel. Nevét sokan ismerik a Bodrogközben, ötvenhét éves, nejnrégen ünnepelte meg feleségével, nagy családja körében, házasságának harminckettedik évfordulóját. 1950 óta a királyhelmeci traktorállomáson dolgozik, azóta tagja a pártnak is. — Hosszú ideig traktoros voltam, aztán gépjavító, most meg raktárnok vagyok. Itt Vékén pedig a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke. Elmondom Pista ^bácsinak is, mi járatban vagyok, hogy szeretnék emlékezete segítségével visszanyúlni ajándékokért, gyermekkora karácsonyfái alá. — Ugyanúgy vártuk mi is a karácsonyt, mint a mai gyerekek. Pedig akkor a karácsonyfa se volt igazi. Bodzafába vagy napraforgószárba fenyőgallyakat szúrt az apám, anyu meg égetett cukrot és kenyérhéjat akasztott rá. De mi a fát csak akkor láttuk meg először, amikor apu benyújtotta az ajtón. Anyu elvette, és úgy hittük akkor, hogy a Jézuska hozta. Később már magunk is készítettünk karácsonyfát, a méltóságos úr kertjéből hoztuk a fenyőgallyakat. — És a fa alatt mit találtak Pista bácsiék? — Anyu behozott a kötényében diót, és szétszórta a fa alatt. Ez volt az ajándék, de ugyanúgy őrültünk, mint a mai gyerekek. Nem volt könnyű, a nagy gyárak elnyomták a kisiparosokat. Többre még karácsonykor sem tellett. Heten voltunk testvérek, hogy megéljünk, jártunk kepét aratni, vagyis minden tizedik keresztért dolgoztunk. Pista bácsi azt mondja, amikor megnősült, negyvenháromban, semmije se volt, csak a két keze. Az első közös évek karácsonyai csak lélekben voltak gazdagok, szeretetben és jószándékban. De vajon kellett-e, kell-e több ennél? Pista, most harmincévesen, meghatódva hallgatja édesapját, és ő is emlékezik: — Első ajándékom, negyvennyolcban, egy szürke, pettyes bádogban, kristálycukor volt, és egy bicska, amit a fogságban csinált apu. — Azután hegedűt csináltam neki, kukorica- szárból. Napraforgóból készült a csikó, spárgával. A sítalp pedig egy elhasznált teknőből. Nem úgy volt, mint márna van nektek — fordul tizennyolc éves fia, Gyuri felé, aki autószerelőnek tanult. — Ö már nem ismeri a fakorcsolyát. — Dugdostuk a szerény ajándékot és a karácsonyfát — szólal meg Pista bácsi felesége, örültem én is a gyerekekkel együtt, pedig akkor még nem úgy volt, mint ma. — Mit tetszett főzni vacsorára? — A hagyományos ételt, mákos bobájkát és kolbászos káposztalevest. Vacsora előtt a terítő alá kukoricát, babot, búzát, rozst tettünk, és kívántunk az új esztendőre bő bort, bő búzát... — ... a kucikba sok pulyát — egészíti ki Pista, nevetve. Derülünk mindnyájan, de kérnek: „ezt ne írja be“. Miért ne? Hiszen a múlt is hozzánk tartozik, és vele apáink lelkének egyre halványuló játékai. Pista folytatja, gyermekkori élményeivel. Most az édesapa utazik csendben, visszafelé fia szavain. — A karácsonyt megelőző két-három hétben már alig aludtunk. Tervezgettük, ki kivel megy majd kántálni. Te nem jöhetsz, mert nem tudsz énekelni, mondtuk. Jártuk aztán sorra a házakat, volt olyan,, ahová kétszer is betértünk, mert két dióval többet adtak, mint másutt. Hátrafordítottuk a simléderes sapkánkat, hogy ne ismerjenek meg. Kaptunk almát is, ha csak egyet, akkor elosztottuk. Legjobban a madár formájú süteménynek örültünk. Pirosra, ropogósra volt sütve, borsból volt a szeme. Ez olyan nagy élményt jelentett a számúnkra. Éreztük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe,' és az egész estét az utcán töltöttük, nem úgy, mint manapság. — Milyen ajándékokra emlékezel még? — Egy szánkóra, amit szintén apu készített, ötvennégyben már pléhhegedűt kaptam. Hamar megtanultam rajta játszani, és értették, amit nyi- korgattam. Aztán a nagyapám egy Stradivarít ajándékozóit nekem. Egyébként sokáig úgy vártuk az ajándékot, iiogy tudtuk, nagy dolgot nem kaphatunk. — Nem úgy, mint ma a te fiaid — szól közbe Pista bácsi. — Megkapnak mindent, amit csak el lehet képzelni. Gyuri fiamnak is van már autója, embéezres. Igaz, még az én nevemen van. Pistának közben eszébe jut, hogy a nagyapjától egy íjat is kapott. — Rakottyából hajtotta, esernyőpálca volt a nyílvessző. Azért emlékszem rá, mert lelőttem vele egy tyúkot. Később légpuskát is kaptam. Az unoka, a legifjabb Bagos István, aki idáig öccsével hancúrozott, kifut a konyhába, és légpuskával tér vissza. Örömmel közli, hogy ez a Gyurié. És kapott Gyuri hegedűi is, meg sílécet is, igazit. Gyurinak, és Pista bácsi legkisebb gyermekének, a kilencedikes Katalinnak már gazdag karácsonyai voltak. Dolgozott a két kéz, amely annak idején Pista bácsi egyetlen vagyonát képezte. Dolgozott, hogy így legyen. Hogy szép ajándékokkal örvendeztethesse meg unokáit is, Ist- vánkát és Zsoltikál, a Bagos-család újabb, már tévéző és villanyvonatokkal játszó nemzedékét. ■U Besötétedett. A köd fülszállt, vagy fölitták a csillagok. Királyhelmecen, Pistáék korszerűen berendezett otthonában folytatjuk a beszélgetést. Magdus- sal, Pista feleségével, néhány percig még a múltban időzünk. — Az én apukám meghalt a háborúban. Keserves karácsonyaink voltak. A karácsonyfán kívül nem kaptunk soha mást, esetleg egy doboz cukorkát vagy négy-öl almát. Hárman voltunk testvérek, és csak 14—15 éves korunkra lett jobb a helyzetünk. Most viszont az anyukám, vagyis a nagymama rengeteg ajándékot vásárol az unokáknak. Amit nekünk nem tudott megadni, azt megadja az unokáknak. Annyi a csomag a fa alatt, hogy egy méterre sem lehet megközelíteni. — Amikor eljönnek megnézni a karácsonyfát, a nagymamák, a nagypapa és a rokonok, megforgatják a csomagokat, mert tudják, mindegyikük kap valamit. Ceruzával írjuk fel a nevüket. Így van ez itt is, Vékén is, Szentesben is — mondja Pista, akiről el kell mondanunk, hogy édesapjához hasonlóan, őt is sokan ismerik. A járási ipari vállalatnál dolgozik Ügyes kezű, becsületes embernek tartják. Ö az összüzemi pártszervezet alelnöke, üzemrészlege pártcsoportjának és szak- szervezetének a vezetője. Tagja annak a szocialista munkabrigádnak, amely a közelmúltban elnyerte a bronzfokozatot. Részt vesz a CSEMADOK munkájában, többször szerepelt színdarabban. A két gyerek természetesen büszke az apukára. — Tetszett már járni Leningrádban? — fordul felém hirtelen az elsős Zsoltika. — Apu már járt. — És mit hozott neked? — Egy vonatot. — Milyet? — Tolósat. — Hát te, Istvánka, mit kaptál? — Én kaptam villanyáramos játékot, azután egy biliárdot meg könyvet. — Kaptunk összerakós játékot, amiből házat lehet építeni. Meg détét, sok könyvet, pulcsi kát, zoknit — sorolja Zsoltika. — Volt egy zsákkal — ámít el Istvánka. — Azt az örömet! Csak le kellett volna fényképezni! — mondja Magduska. — Mi szerint válogatjátok az ajándékot? — A könyv a legkedvesebb. A többit érdem szerint. És mindig igyekszünk valami újjal meglepni a gyerekeket. it Amikor búcsúi vettem a fiatal házaspártól és a vidám szemű tegénykéktől. azon gondolkoztam vajon a három Bagos István közül melyik a legboldogabb karácsonykor. Sokáig nem tudtam eldönteni. Aztán valami mégis azt súgta, hogy a legidősebb, az édesapa és nagyapa, Bagos István bácsi ... BODNÁR GYUIA xí)75 XII. 28. — Voll egy zsákkal Vaszily Ambrus felvételei
