Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-28 / 52. szám, Vasarnapi Új Szó
Korabeli plakát a Lumiére-féle filmszínházról Az első nevetés Trükkfelvétel egy Méliés-filmben Az első felháborodás Már a film születését kísérő lelkesedésbe is vegyül tek mellékhangok, a foga- datlan cenzorok kezdtek aggódni a nézők erkölcsi tisztaságáért. Az első sokkot Edison Black Marié nevű stúdiójában a kinetószkóp (a cinematographe közvetlen előde) számára készült filmecskék egyike váltotta ki, amely May Irwin broad- way-i színésznő és John C. Rice csókját mutatja be premier plánban, méghozzá háromszor egymás után. Teljes volt a megbotránkozás. Az első filmcsókről készült közelkép kétségbeesésbe kergette mindazokat, akik már az iskolában megtanulták, hogy a kellemes és illetlen dolgokról, ha már nem is terelik el gondolataikat, de láttukon legalább süssék le a szemüket. A film azonban ezt nem tette lehetővé, s a legártatlanabb kép is gyanússá vált, és a mesterkélt ártatlanság korában túl valószínűnek tűnt. Mindenesetre Amerikában 1911-ig minden filmben tilos volt a csókjelenet és a közelkép. Később ez a tilalom megszűnt, de a cenzúra intézményét a mai napig sem tudta semmi megdönteni. "'"í" - ■ 1 .—■»»■III HU. ■ ................ æ v ilág ez év december 28-án ünnepli a filmezésnek, „ennek a jövő nélküli találmánynak" — ahogy egykor meggondolatlanul maga a Jel találó, Louis Lumière lyoni gyáros nevezte — a nyolcvanadik évfordulóját. A sok rendezvény és megemlékezés, amelyet a jubileum alkalmából rendeznek, igazolni fogja ennek a művészeti és tudományos forradalomnak a tartósságát, hiszen lehetővé tette a XX. századnak, hogy a mozgókép, a filmezés korszakába lépjen. Egyébként Lumière volt az, aki legkevésbé hitt saját találmányának jövőjében. Meg volt győződve róla, hogy ez csak egy érdekes vívmánya a tudománynak, mindenféle jövő nélkül. Egy fiatalembernek ezt mondta: „Tudja, ez nem olyun foglalkozás, amelynek jövője is lehet. Legfeljebb fél vagy egy évig fog tartani, vagy talán még annyi ideig sem.“ Nyolcvan év után, hogy megszületett, a válságok, az autóval és a televízióval való versenyben, az elkerülhetetlen változások ellenére a film még mindig él; tantárgy az egyetemen és követőinek sorából tagokat ad az akadémiáknak. Ue elsősorban egyesítve magában minden művészetet, a filmezés mint hetedik művészet hiteles, egyetemes és népszerű kifejezésmód, amely egyforma elragadtatást és érdeklődést kelt valamennyiünk körében. A MEGELEVENEDETT KÉP CSODÁJA „Tízezer frankot adok értei" „Fiatalember, ez a találmány nem eladó, s az ön számára csak a csődöt jelentené. Egy ideig kiaknázható tudományos kuriózumként, de üzleti perspektívával nem kecsegtet", hangzott az öreg Antoine Lumière válasza Georges Méliés-nek, az egykori rajzol ónak és bűvésznek, a Théâtre Robert- Houdin igazgatójának 80 évvel ezelőtt, 1895. december 28-án délután, a világ első nyilvános mozielőadásának a főpróbája után. Monsieur Thomas, a Muséum Gré- vin igazgatója túllicitálta Méliés-t, és az általa ajánlott összeg kétszeresét kínálta, a Foliés-Bergères tulajdonosa máig tovább ment, és kereken 50 000 frankot akart fizetni a találmányért. De az öreg hajthatatlan maradt: j\ cinématographe nem eladó Augu$te Lumière és Louis Lumière találmányát, a párizsi Boulevard des Capucines és a Rue Seribe sarkán levő Grand Café meglehetős túlzással indiai szalonnak nevezett szurtos pincehelyiségében mutatták be. Monsieur Volpinit, a tulajdonost, miután megtudta, miről van szó. alig lehetett rábeszélni, hogy adja bérbe a termet. Volpini úrnak ugyanis megvolt a maga véleménye a korszakalkotó találmányokról. Végül nem szívesen, de napi 30 frankért mégis bérbe adta az indiai szalont. A két lyomi feltaláló helyett magától értetődően a család feje, az öreg Antoine Lumière utazott Párizsba a bemutatóra, óvatos ember lévén, délután főpróbát tartott, amelyre az akkori szokásokhoz híven, válogatott közönséget hívott meg, tudósokat, újságírókat, fotográfusokat, színházi embereket. Senki sem váirt valami sokat a találmánytól, Méliés sem. Már maiga a ki feszített „fehér lepedő“ enyhe csalódást keltett. Aztán kialudtak a lámpák, s a lepedőn megjelent a lyoni Place Bellecour mozdulatlan fényképe. „Ezért kellett nekünk Ide jönni", mondotta Méliés a szomszédjának. „Már tíz éve csinálom ezt a színházamban.“ De alig mondta ki e szavaikat, megelevenedett a kép, s nyüzsögni kezdett a tér, jöttek- mentek az emberek, a kocsi megindult, a lovak egyenesen Méliés úr felé vágtattak. „Hallatlan, ilyen még nem volt“, mondotta elismeréssel. És a képek egymást váltották, és mind mozgott. Láthatták a Lumiére-gyárból kivonuló munkásokat, a pályaudvarra érkező vonatot, egy reggeliző kisbabát, a hullámzó tengert, a lyoni fényképészeti kongresszus tagjainak megérkezését, egy locsoló kertészt ... A vendégeknek tátva maradt a szájuk. Nem, ilyesmit sohasem láttak. A főpróba átütő sikeréhez képest a premier valóságos csalódást keltett. Mindössze 35-en voltak az indiai szalonban. Monsieur Volpini kárörvendően vigyorgott: lám, neki volt igaza. Egyes krónikások szépíteni akarják a helyzetet, s az időjárásra hivatkoznak, mondván, hogy azon a de- cernber végi szombat estén kegyetlen hideg volt Párizsban, a kör- nyesad boltokat és bisztrókat is korábban bezárták, mert nem volt sem vásárló, sem vendég. Nem lényeges, hogy igazuk van-e. Tény az, hogy mindazoknak, akik látták a mozgó képeket, tetszett, s függetlenül attól, hogy a párizsi lapokban csak december 30-án jelent meg róla két kis hír, az új csoda híre gyorsan terjedt. Az új év első napjaiban naponta már kétezren nézték meg a szenzációs találmányt, az emberek ősrégi álmának megvalósulását, az eleven képet, melyen a történelem folyamán annyian munkálkodtak, s akiknek kisebb-nagyobb eredményei összességeként született meg a cinématographe. Rosaye Terry történész jóindulatú iróniával jegyzi meg, hogy a film őstörténete hasonlít „a vásári sátorra, amelyben összekeveredtek filozófusok, tudósok, lelkészek, csillagászok, gondolkodók, sarlatánok, kutatók és komédiások“, s az optika tanulmányozásában való kö<- zös erőfeszítésükkeil az emberiséig évszázados haladását és a technika fejlődését szolgálták. Nélkülük ma nem volná mozi. Mert ezek a megszállottak, kísérletezők, misztikusok és varázslók csodát akartak tenni, megeleveníteni a valóság képét, és irányítani sorsukat. És amikor ez többé már nem volt álom,' az egész világ egyszeriben látni akarta a Lumiére testvérek cinématographe-ját. 1896. február 17-én megtartották a londoni bemutatót, s aztán következett Berlin, Bécs ... lóval később Apollinaire azt mondta: „A film a valóság fölötti élet megteremtője“. Paul Valéry csodálattal kérdezte: A film talán nem álom? De az álmodozók nem álmot látnak-e mindenben, a költők pedtg költészetet? A teoretikusok, az egyetemi professzorok, a tudósok azonban ugyanezekkel a szavakkal jellemezték a filmet, s érzelmi jellegére és mágikusságára hivatkoztak. Itt kezdődött a csoda. Az eszközzé vált és a raktárakban porosodó sok más találmánytól eltérően a cinematographe, elkerülte ezt a prózai sorsot. A film a valóságot tükrözi, de mégis valami más, kapcsolatot teremt az álommal. Erről tanúskodnak a nézők, ez határozza meg magát a filmet is, mert a film nézők nélkül nem létezik A nézők milliói pedig lelkesen fogadták a filmet, amei'y megteremtette a mozgás illúzióját, s már a kezdet kezdetén két irányban indult el. Louis Lumiére a felvevőgépet olyan eszköznek tekintette, amely feljegyzi a mindennapi élet eseményeit, dokumentumokat készít. Méliés a filmben a fantasztikus látvány előva- rázsolásának a lehetőségét látta. Lumiére vetette meg annak a törekvésnek az alapját, amely később az igazság, a realizmus, a valóság és az élet hű ábrázolását tűzte ki célul. Méliés pedig annak a törekvésnek az elindítója, amelv a vizuális stilizáció, a fantasztikum, a képzelet világa és az álmok illúziójának kifejezését követi. E két Irányban fejlődve a film nagyhatalommá növekedett, s varázsa alól most, a tévé korszakában sem tud megszabadulni az ember. A drámai filmművészet születését a filmhíradó előzte meg. De ahogyan a legkorábbi filmek között már megtalálható a burleszk csírája, ugyanúgy a drámai meseszövésű jeleneté is. „Ugyanaz az Edison, aki elköveti a baklövést, és nem tömegmutatványra építi gépét (a ki- netoszkópot), hanem egyéni nézőszekrénynek, a Buffalo Bili vadnyugati jelenetében megteremti a drámai filmművészet ősképét: ez már nem az „életAz első dráma bői ellesett" riportszerű jelenet, nem is olyan, amelyben a mozgó kép csak eszköz valamely színpadszerű produkció rögzítésére, hanem valóban filmda rab, a felvevőgép számára elképzelt jelenei, drámai mesé vei.“ Érdekes, hogy az első wes- tern-jelenet volt az első „igazi filmdarab“ is. Ugyanígy később az első igazi vadnyugati filmben Edivin S. Porter 1903- ban készült A nagy vonatrablás című filmjében bontakozik ki első ízben figyelemre méltóan a sajátos filmdramaturgia is, amely egyesíti a színpadi bonyodalmat és a cselekmény regényszerű feldaraboltságát. Por-' tér filmjében, természetesen primitív formában, már fellelhető a bevezetés, a bonyodalom, a csúcspont és a kibontakozás. Sikerült megtartania a drámai folytonosságot, és a montázs segítségével két cse lekményt és két gondolatot szembeállítania. Ezt a technikát fejlesztette tovább Dávid Wark Griffith, akiről Eizenstein azt mondta, nem létezik semmi olyan, amit Griffith, a hetedik művészet első nagy zsenije már fel nem fedezett és nem alkalmazott volAz elbeszélések szerint, amilyen páni félelmet keltett az első mozinézőkben a vonat érkezése, a messze a vászon alján feltűnő egyre növekedő mozdony, ugyanolyan közvetlen, vidám és jóízű röhejt váltott ki A megöntözött öntöző, amely már nem a valóság puszta tényének a közlése volt, hanem „megrendezett“ jelenet. A Lumiére-tetstvéreknek ez a filmje minden burleszk őse. Egy kertész nyugodtan locsolja a virágokat, feltűnik egy fiú, rálép a gumicsőre, s eláll a vízsugár A kertész csodálkozva nézegeti, mi történt. A fiú lelép a gun*l*sőről, s a víz a kertész arcába spriccel. Feldühödik, kergetni kezdi a szemtelen kölyköt, és ad neki egy pofont. Ez a film, valamint a Póruljárt tűzoltó bámilyen kezdetleges is, magában hordja azt a csírát, amelyből a későbbiek folyamán kibontakozik a gagen alapuló filmburleszk népszerű műfaja. A megöntözött öntözőt kísérő spontán, kissé talán kárörvendő nevetés utalt arra, hogy a cinematographe milyen szórakozási és nevettető lehetőségeket rejt magában. S mivel a komikum tömegmegnyilvánulás, és a fiim kezdeti korszakában a kifejezést lehetőségek bizonyos korlátok közé szorultak, nem csoda, hogy a film gyermekéveiben a burleszk vált uralkodó műfajjá, mert a rendezők megérezték, hogy minél jobban távolodnak a valószerűségtől a képtelen felé, annál filmszerűbb határokat érnek el. Ezt a hatást a későbbiek folyamán Max Linder, Charlie Chaplin, Buster Keaton, Harry Langdon, Mack Sennettt, Harold Lloyd a tökélyig fejlesztették, és a lehető legtökéletesebben kihasználták a következő három komikus lehetőségen alapuló geget: a valóságban lehetetlen eseményt, amely a cselekményből mégis logikusan következik, az életben lehetséges helyzetet, amelyre az adott körülmények között nem számít a néző, és a színésznek bizonyos tettekre való. megkésett reagálását. 1975. XII. 28. 10
