Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-21 / 51. szám, Vasarnapi Új Szó
Végh Antal: kellőn varrnak. Idegen előtt soha nem esett még szó közöttük erről. Most azt kérdi: • — Amióta én megvagyok, most volt először olyan nagy szél. ami leveri a háztetőről a cserepet? — Volt az máskor isi — De nekem miért nem mutatta? — Olyankor mindig bent vagyunk a házban! Ha akarod, majd mutatom! — Akarom! De aztán el ne felejtse! Mennek az útszéli puha kövér porban. — Jól megyek, apám? — jól, fiam! Az ember néha hátranéz. Nézi a fia biciklijének kereket, amely hajszálra az ő nyomán halad. Mehetnének gyorsabban is, de nincs értelme. Az öreget elbágyasztja az ősz végi nap, a fiú arcának kellemes. Ha valaki jön, vagy megy mellettük, az apa mindent el kell, hogy mondjon róla. Már rég történt egyszer, ugyanígy mentek az út szélen. Sok teherautó jött velük szem ben: rajta katonák. A fiú felkiáltott: — Apáin! Apám! A katonák! A katonákat mutassa! A vak fiú dolgában a katonáknak különös helye van! Tud róluk mindent, mint minden személyről és tárgyról, amelyik szerepel az ő történetében. Ha az apja meséli a históriát, néha megállítja. Erről, vagy arról valamit kérdez. Milyen rég volt. amikor az apa azt hitte, hogy aligha tud még valamit kérdezni ez a gyerek. De nem! Mindig eszébe jut valami. Úristen! Hányszor mondta el neki. Majd húsz éve egyre mondja, a fiú figyel, ilyenkor megváltozik az arca, valami furcsa bánat terjeng el rajta, mintha ébrem álmodna. Alig szól. Az öreg így kezdi: „Akkor nem ilyen idő volt, mint most.“ Aszerint, hogy süt-e a nap, vagy nem. Csak ritkán történik meg, hogy így szól: „Akkor is ilyen idő volt, mint most.“ De szokta így is kezdeni: „Bizony egy kevesen múlott, hogy te is majd olyan ember vagy, mint a többi.. A fiú lesi a szavakat, tekintete előre mered, és mintha fényibe tartaná a fejét, arcát a napba meríti. — Sose hallott azóta a katonákról? — kérdi. — Dehogy hallottam — feleli neki. — Hisz elmentek azok, isten se tudja hová. Ha az öreg a fiú dolgát mondja, annak eszébe se jut megkérdezni, amit olyan sokszor szokott, hogy: — jól megyek, apám? Az apa mondja, mondja a történteket, és ilyenkor jobban figyeli, hogy vigyázza-ó a gyerek az utat. Persze, hogy vigyázza! — Szóval, azt mondja, hogy nem lett volna semmi baj, ha nincs esküvő? — Azt, fiami — Vagy ha nem épp a mi falunkban jut eszébe, hogy esküdjön ... — Ogy, úgy fiam! — Minden katona így esküszik? — Nem mindegyik! Akkor tudod... már mondtam ... akkor háború volt... Reggel jöttek a katonák, rengetegen. Nyüzsögtek mindenfelé ... — Volt annyi, mint ahány répát tegnap feltettünk a szekérre? — Talán még több is! A répát meg lehet számolni, de azokat nem! Egyik jött, másik ment. Tele volt velük az utca. Még az árokparton is ültek. Ültek, vagy feküdtek, vagy ettek egész nap! Elleptek mindent. Jutott belő lük még ki a határba is. Katona rengeteg volt, de parancsnok csak egy! — Azt már mondta! — Persze, ha sok parancsnok lett volna, lehet, akkor nekünk bajunk sincs. — Lehet! — Igen, merthogy parancsnok csak egy volt, aztán esküdött, hát kihirdették, a parancsnoknak olyan esküvője lesz, mint amilyen a parancsnokoknak jár. Minden katonának ott kellett lenni! — Apám mindenre olyan jól emlékszik? — Mindenre, fiam! Azt is kihirdette a parancsnok, hogy mivel sok vendége lesz, sok mindent vigyenek az asszonyok, oda, ahol ö szállásol... kenyeret, zsírt, tyúkot ... — Ha reggel hirdette volna ki ___ — Este hirdette! Ez volt a baj. Ígv aztán este hozzá kellett kezdeni leölni azt a rengeteg apró jószágot... Anyád is leölte..., de megtakarítani már nem lehetett... azt látni kell... — Én nem látom, mégis meg tudom csinálni. — Mert te megszoktad! De akinek megvan a szeme világa, az csak akikor tud valamit megcsinálni, ha látja ... Anyádéit hozzá is kezdtek. Azt hitték, hogy na, este nincs világítás, nem kell bevinni a tyúkokat a parancsnoknak. De be kellett, mert üzente azt is, hogy aki nem tud mivel világítani, annak ő ad! De a tyúkoknak meg kell lenni, mert reggel esküszik. Ment anyád is. Mondtam már neked, hogy a parancsnoknak nem volt petrója, csak benzin. Anyád hozott. — Ha nem hozl — Hozott. Egy egész kannával. A parancs nők nem mondta, hogy az benzin... csak ad ta ... — Nem mondta, hogy az bajt csinál.... — Nem, csak adta! Kinek mennyi kellett! Csak a tyúkot követelte, merthogy reggel esküdött. Azt mondták a katonái, az a nő már vele volt attól kezdve, hogy megkezdődött a háború. A fene se tudja, miért jutott az eszébe, hogy esküszik... a háború vége felé... az utolsó órában ... épp amikor a falunkig hátráltak! No, mindegy, esküdött. Anyád haza is hozta a benzint. Ogy égett az, mint más sose. Olyan világosságot adott a háznak! — Ha akkor kicsi nem vagyok, én is láttam volna! — Láttad is, csak nem emlékszel. — Apám meg emlékszik mindenre! — Én igen. Megtisztítottuk mi a tyúkokat időjére! Éppen kész lettünk vele, már üzentek is, hogy vigyük. Lehet, akkor is másképp van minden, ha nem én viszem a tyúkokat. Mert oda kellett vinni mindent, ahol a parancsnok szállásolt. Mennyi minden volt már ott. A szakács úgy számított, hogy legalább egy tyúk jut minden katonának. A parancsnok megköszönte. Szíves ember volt. Aki odavitte neki, amit mondott, azzal szíves volt. De aki nem tette azt, amit parancsolt, azt puskavég elibe állította. — Apámat nem! — Engem nem! Mert ón odavittem, mire kellett. Meg éppen annyit, amennyit parancsolt, így aztán énvelem szíves volt. Mentem én Is hazafelé sietve. Amikor leértem a kisútra tudod, ahol már nem lehet biciklivel menni —, ott már olyan füstszag volt. Elkezdtem szaladni. Szaladtam, ahogy csak bírtam. Füstölt a ház ... Anyád szegény akkorára már meghalt. Azt mondják, hogy kutya a benzin. Nem csak gyúl, de robban is. Én nem láttam, mert én odavoltam a tyúkokkal. Csak úgy dőlt kifelé a sötét füst. Csípett, mint a méreg... Akkorra a nénéd már kint veit... Gondoltam, neki nincs baja, ha kint van. Pedig lett... tudod ... ő reggelre halt meg. Még akkor éjszaka kerítettek egy orvost. De az már késő volt... Az orvos azt mondta, megégett nagy része, oda lesz. Reggelre leit oda Anyád meg nem tudott kijönni. Nem lelte az ajtót. Mire én kihoztam ... — Én meg ha nem úgy fekszek szemmel felfelé a hátamon, akkor én is olyan lennék, mint más ember! — Olyan, fiam. — Anyám, ha nem engem akar kihozni, ha nem ő maga kiszalad ... — De téged akart kihozni! — Ennyi az én dolgom ... — Ennyi, fiam, ennyi. — Utána már nem is történt semmi, csak apám éngemet felnevelt. — Fel, fiain! Felneveltelek. — Ha ők is megmaradnak,, . akkor mindig csak ők főznek, mi ketten mentünk volna mindig a dolgunk után. tgy meg a dolgunk után is megyünk, meg nekünk kell főzni is. — Nekünk, fiam! Amiyi baj legyen! — Jól megyek, apám? — Jól, fiam! Megy az útszélen ape ós fia. Kerékpárjuk fáradtan nyöszörögve fulladozik a porban. Eperfaágak hajlanak eléjük. Az apa olykor az útra nyúló poros ágak elől elhajlik. A fiú arcát végigsimítják a lelógó piszkos falevelek. — Hogy milyen messzire megyünk most? — kéi'dezi. Az apa csendesen, halkan, megint az erős szélről beszél, amelyik leverte hajnalra a házról a cserepet. Nem sokat, csak néhányat. — Nézi az utat. Számítja, mennyi idő alatt érnek addig. — Nem csak annyi cserepet viszünk, ameny- nyit levert a szél, viszünk többet is. Felkötjük hátra a csomagtartóra, annyit felkötünk amennyi csak fér. Ha nagy szél lesz, aztán lever újra egy két cserepet, ne kelljen meginl ilyen messzire eljönni. — Jól — mondja a fiú. — Kössünk fel any- nyit, amennyit csak elbírunk! Én elvinném a biciklin akkor is, ha az enyimre kötnénk fel ' mindet! Arcát oldalra fordítja, süttetl a nappal. — Csak azt az erős szelet nekem megmutassa! — szól előre az apjának. — Megmutatom, fiam! — Csak aztán el ne felejtse. Ha jön, kimegyünk a liázbóll — Kimegyünk, "fiam! A cserepekért messze a városba kellene menni. Nem szoktak ők ilyen nagy útra indulni ketten. Van Itt a harmadik tanyában is cserép nemrég építkeztek ott, maradt fölös. Vagy meg veszik pénzért, vagy elkérik kölcsön. A kapun egymás mellett lépésben mennek be. Köszönnek. Az öreg tudja, ha valamit kérni megy aa ember, nem szokták mindjárt kéréssel ke<zdeni a beszédet. Leültek. — Az ottaniak dicsérik a fiút. — Milyen erős lett! — Csak nem biciklin jött ő is! — Micsoda szál ember ... — Ahá! — emlékeznek — amikor a parancs nők esküdött... Te jó ég! Éppen húsz ével Hogy telik az idő ... Az apa rúbólint. a fia nem szól, egyenes derékkal ül a széken, idegen helyen nem szó kott mozogni. Csend van. Mindenki nézi a fiút... Az öreg készül, hogy előhozakodjon a-kéréssel... A fiú ül a széken, arca éle figyelmes, mintha messze nézne, mintha távoli rejtelmes hangok ra figyelne ... — Apám! — Itt vagyok, fiam! — Apáml Nékem abból kellene egy körte.., Az apa körülnéz, végighordozza a tekintetéi asztalon, szekrényen ... — Majd otthon, fiam, itt nincs körte, otthon lesz... A fiú néz szelíden, mintha lágy kedves színeken tartaná szemét... Az ottaniak közül hárman is indulnak. OH a körtefa a ház sarkánál... most érik... ide csak egy pár lépés, de nem látszik « háztól.» tetejéről leverhette a cserepet... ha csakugyan van olyan erős... Majd mulasson nekem olyat, apáml — Mutatok, fiam! Majd mutatok olyat is, ha lesz... Mennek az úton. az apa szúrós szemmel, keserű szájszéllel. A fiú nagy kerek arca szé lesre húzódik, magasra tartja a fejét, bele a napba. — Mindig az arcomra kerül ez a valami — szól, és hirtelen mozdulattal lerántja az odatapadt ökörnyálat a homlokáról. — Tartsd lentebb az arcod — mondja neki az apa —, úgy elkerülöd. — De akkor nem süti a nap! — kiáltja előre. Mennek csendesen, óvatosan, mintha mindketten tapogatnának. Pedig az ember, az apa lát. csak a fia, aki utána jön. ő nem. Beszélgetnek. Mindig szoktak beszélgetni. A fiú onnan tutija, milyen messze mentek el hazulról, hogy mennyit beszéltek útközben. Mondogatják csendesen, ami jön sorba. Az apa gondolkozott már rajta, hogy mennyit beszél ez a fiú, mondja, mondja, de oktalanságot soha. Volt már úgy, ineg vau is, hogy kifogytak a beszédből. Ilyenkor a fiú szelíden megkéri az apját... Apám ... apám. elmondaná-é ne kein az ón dolgomat? A fiú dolga immár húsz- esztendős. Annyi ő maga is ... Oristenl Hányszor beszélte már el azóta neki újra, meg újra! Mindig halkan, szelíden, mintha inost mondaná el először, fáradt, bágyadt türelemmel. f. A fiú dolgáról csak akkor bőszéinek, ha — Jól megyek, apám? — Jól megyünk, fiam! Megy az útszélen apa és fia. Kerékpárjuk fáradtan, nyöszörögve fulladozik a porban. Eperfaágak hajlanak eléjük. Az apa olykor az útra nyúló poros ágak elől elhajlik, a fiú arcát végigsimítják a lelógó piszkos falevelek. Mennek az útszélen. Elől az apa, utána a fia. — Húzódjunk, fiam! — mondja olykor az apa türelmesen. Aztán amikor elmegy mellettük a jármű, egy arasznyit ismét a kőút felé veszik az irányt. Haladnak csendesen. Az ap« fáradt, megtört, öreg paraszt. Nad rágja barna kord, csizmája kemény, ráncos, rajta vastagon por, alatta olaj. A réseken csillogó. fekete csíkban húzódik a nedv. arait még nem szívott magába az avas bőr. A fiú erős. akár a bika. Álla borostás, pihés, nyaka vastag. Sapkája alól barna haj kunko- rodik tarkójára. — Jól megyeik, apám? — Jól megyünk, fiam! — feleli rá az apja. — Azt mondja, a cserép az olyasmi, mint a tégla? Amit tavaly pakoltunk? — Olyan, fiam! Csak abból nem a ház falát csinálják, hanem a tetejét. Égetik, hogy kemény legyen ... érted? — Értem! — hagyja rá a fiú. — De ha kemény, mint a tégla, meg olyan nehéz, hogy fújja le mégis a szél? — Nagy erős szelek is vannakl Még olyan is van, fiam, amelyik összedönt egy házat! — Ha olyan Is van, akkor... a mi házunk
