Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-16 / 296. szám, kedd
A két világháború közötti szlovákiai magyar próza- irodalom jelentős részét a szocialista tényirodalom — Fábry Zoltán szavával: valóságirodalom — képezi. A valóságirodalom nálunk a proletárirodalom hatására bontakozott ki, hazai bázisa Áz Űt című folyóirat volt, melyet Fábry Zoltán szerkesztett. Valóságirodalmunk képviselőire eszmeileg legnagyobb hatást a RAPP gyakorolt, (Proletár írók Oroszországi Egyesülete), amely „fellépésétől kezdve a realizmus mellett foglalt állást“. Meg kell jegyeznünk azonban azt is, hogy a valóságirodalmunk áramlatához tartozó írók közül többen ezt a maga korában pozitív realista koncepciót művészileg meghaladva írták meg műveiket, mutatva a kapitalista társadalom falujának igazi arcát. Bányai Pál Felsőgaram című regényének részletével szerepel a gyűjteményben. A szerző fiatalon csatlakozott a munkásmozgalomhoz, s egy ideig a kommunista párt funkcionáriusa volt. Regénye a riportunkon összegyűjtött élményeiből, benyomásaiból táplálkozik. A szerencsésen megválasztott részletben a riport és a széppróza elemei sajátosan ötvöződnek. A regény főhőse tudatosítja magában, hogy a világot irtó mély árok választja ketté: egyik oldalán a szegények, a másikon pedig a gazdagok állnak. A részletben Piviár János, egyszerű proletár famunkás sorsának kockái peregnek színesen, dinamikusan. AZ ÉHSÉG LEGENDÁJA Könyv a két világháború közötti valóságról amelyeknek az akkori politikai és társadalmi helyzetben rendkívül nagy nevelő hatásuk és mozgósító erejük volt. Ezekből az alkotásokból állított össze antológiát Turczel Lajos, Az éhség legendája címmel. Kilenc szerző nevét találjuk a gyűjteményben, közöttük Fábry Zoltánét, Balogh Edgáiét, Ilku Pálét, Sellyei Józsefét és Morvay Gyuláét. Az antológia csaknem minden darabjára jellemző a Fábry Zoltán által megfogalmazott krédó: „Töröljünk le minden oda nem való színt a palettáról, szavaink ne muzsikáljanak, nézzük szürke, józan szemmel a szürke és szürkeségében gigantikus mindennapi életet, a milliók életét. A forradalom tisztasága megkívánja, hogy a dolgokat is egyszerűsítsük, hogy csak a tény, az állásfoglalás maradhasson pusztán, meztelenül“. A könyvben a szépprózán kívül találkozhatunk riportokkal és szociográfiai tudósításokkal. Több esetben egy-egy írás műfaji jellegét, nehéz körülhatárolni. Balog Edgár a Vándorúin című szociográfiai tudósításában, amely 1930-ban jelent meg a Prágai Magyar Hírlapban, a Felső-Tisza vidékére kalauzolja az olvasót. Vándorlása során mindenütt nyomort Iáit; lázas gyermekeket, rongyos öregeket, akiknek semmijük sincs, lezül- lött kisgazdát, tünkremenő kisiparost és éhező proletárt. Az ötnapos látogatás benyomásait, észrevételeit sűríti az író, fölAz antológia értékét növeli többek között, hogy olyan írás is található benne, amely eddig csak kéziratban feküdt. Dömötör Teréz, a somorjai munkáslány Klingeréknél című írásában tükröt tart a társadalmi valóság elé. Egy egész életre megutálja a szolgaságot, nem akar többé a „nagyságák kosz- nyalója lenni“. „Tüntessünk tömegesen az irgalmat nem ismerői kapitalizmus ellen“ — fogalmazódik meg a mű főhősének elszántsága. Fábry Zoltán ismert szociológiai tudósítása Az éhség legendája, megírása idején a burzsoá Csehszlovákiában nem jelenhetett meg. A mű csak 1954-ben látott napvilágot a Megalkuvás nélkül című antológiában. A „legendában“ Fábry a kárpátaljai nép nyomoráról, a munka - nélküliségről fest megrázó képet. „Az éhségterület a perifériákról, mint a járvány, húzódik le a völgyekbe, és holnap éhezők és éhségterülelek között már csak nüánszkülönbségek lesznek. Ma azonban Európában még Verhovina vezet; ő tartja elénk a tükröt, mutatja a jövőt, ami a kapitalista társadalmi rendben a dolgozó emberségre vár.“ Fábry ezzel a meglátásával figyelmeztette nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi munkásmozgalmat is. Már ekkor tudatosította és tudatosítani akarta a tömegekkel, hogy nincs más kiút, mint a kommunista társadalomért való harc. Fábry Az éhség legendájával nemcsak a valóságírók élvonalába került, szellemi és ideológiai vezetőjükké vált, hanem a magyarországi szociográfiai irodalom úttörői között is előkelő helyet foglal el. Háber Zoltán kötetben szereplő művei, a Fekete nappalok, az Éhségtörténet és Az álom, szintén a valóságirodalom ihletésében születtek. Turczel Lajos ezeket az írásokat proletár életképeknek nevezi. A három besorolt mű közül legmegrázóbb az a Éhségtörténet. Hősei a névtelen szegények. Háber Zoltán írásait Ilku Pál Zsndiil az osztály című diákregényének egy részlete követi. Fábry Zoltán vérbeli valóságíróként üdvözölte a szerzőt: ,.a matúrára készülő nyolcadik osztály »dinamikus« légkörében az élet tükröződik a maga szociális valóságában. Ilku regénye ezeket az élményszerűen ható »egyszerű keserűségeket« oldja fel... szociális felismeréssé!“ A költőként induló Morvay Gyula valóságirodalmunk legjelentősebb képviselője, Agitatív hangú köitményei az expresz- szionizmus jegyeit viselik magukon. Szépprózai alkotásai közül legjelentősebbek azok, amelyek a paraszti világ nyers és meztelen valóságát, a földmunkások és a társadalom számki- vetetteinek sorsát mutatják be. Sellyei József művészi megjelenítési módja is teljesen összhangban volt a valóságirodalom programjával. Mélyen érzelmi beállítottságú művei többnyire tragikusan végződnek. Főleg a karcolat, a tárca és a novella műfajában jeleskedett. Fábry a Lósorozás Gádoroson című alkotását a csehszlovákiai magyar novellairodalom reprezentatív műveként mutatta be. Egy ifjúmunkás életéről szól Száraz József önéletrajzi írása, amely utoljára a Mielőtt elfelejteném című cikkgyűjteményben jelent meg 1973-ban. Érté ke abban van, hogy olyan munkásmozgalmi eseményről ír, amilyenekben többek között részt vett Major István is. Megemlíti Fehér Gábort és Kugler Józsefet is, akik a haladó délszlovákiai munkásmozgalom harcaiból aktívan kivették részüket. Végezetül elmondhatjuk, hogy a két világháború kegyetlen valóságáról közvetítő gyűjtemény a Madách hasznos kiadványa. Egy letűnt, ellentmondásokkal teli történelmi korszak hű képe, amelyet szocialista prózánk jeles művelői rajzoltak. (Madách Kiadó, 1975) SZITASI FERENC Gyermekcipőben — meddig? A BODROGKÖZI IRODALMI SZÍNPADOKRÓL Irodalmi színpadi mozgalmunkról ma már bátran elmondhatjuk, hogy a születésétől eltelt idestova másfél évtized alatt rendkívül fontos szerepet játszott — és játszik ma is — közművelődésünkben. Sok száz nemes szándékú fiatal igazi alkotó közösségeket hozott létre. Új formában, új hangon, olykor bátortalanul, de mindig őszintén közvetítették a művészetet; megszerették és megszeretették az irodalmat; kapcsolatot teremtettek a könyv és a közönség között. Hányunkban él, szerte az országban, egy-egy felejthetetlen élményt nyújtó irodalmi színpadi előadás emléke, akár a Jókai-napokról, akár más rendezvényekről. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend ez (a kicsit még mindig idegen) műfaj. Persze, még nincs mindenütt olyan közönségsikere, mint más, hagyományosabb művészeti formáknak. Ennek egyebek között oka az is, hogy sok helyütt ma is gyerekcipőben járnak az irodalmi színpadok. Vagy kinőtték a régit, és szétestek. Az irodalmi színpadi mozgalom évek óta nem tud lábra kapni a Bodrogközben sem. Volt ugyan egy két biztató nekifutás, de nem született olyan életképes csoport, amely méltón képviselhette volna a „keleti színeket“ a Jókai-napokon. Ez különösen azért is érdekes, mert a Bodrogközben roppant gazdag hagyományai vannak az irodalmi estéknek, különféle müvébe ti találkozóknak, egyáltalán az amatőr művészeti mozgalomnak. Ma is sok a tehetséges, művészetpártoló, iro dalomszerető ember. Sokukkal elbeszélgettem az utóbbi időben, pedagógusokkal és diákokkal, SZISZ-tagokkal és népművelőkkel. Többen említették a közönyt, az érdektelenséget, a televíziót. Ripcsu Rudolf, a CSEMADOK járási bizottságának a titkára a következőket mondotta: — Mi az oka annak, hogy nincs magasabb mértékkel mérhető irodalmi színpadunk? Lehet, hogy közhely már, de távol vagyunk a fővárostól, még Kassától is. Nincs lehetőség az erők összemérésére, arra, hogy csoportjaink találkozhassanak más járások irodalmi színpadjaival. Még aztán sokáig elégé elhanyagolt forma volt, jóllehet szavalok, szavalókórusok mindig voltak. A rendezők nem tudtak kitől tanulni, ragaszkodnak a hagyományos formákhoz. Nehéz behozni ezt a sok mulasztást. Sajnos, kevés a műkedvelő fiatal. Tóth Sándor kérdezte tőlem, kit küldök a Népművelési Intézet amatőr rendezői tanfolyamára. Vagy Rácz Gusztáv tanárt, a királyhelmeci gimnáziumból, vagy Fazekas Arankát Nagytárkányból. Rácz diákokból verbuvált csoportot, Fazekas Aranka pedig gyermekekből. Rajtuk kívül a borsiak próbálkoznak egy Radnóti-ösz- szeállítással. Géczi Lajos Nagy- kaposon mostanában inkább a diákszínjátszással foglalkozik. — Van érdeklődés az irodalmi színpadi előadások iránt? — Áprilisban rendeztünk egy fesztivált. Meglepett mennyien voltak. Nemrég, itt Királyhel- mecen, Hajdók Gézu rendezett Váci-estet. Ugyancsak nagy volt az érdeklődés. A helmeciek sze rétik az irodalmat. Rácz Gusztáv két foglalkozik irodalmi színpaddal Diákjai 1973-ban mutatkoztak be először, Csokonai Dorottyájával, szép sikerrel. Márványlapba zárt nemzedék címmel most újabb műsort készítenek. — Mi még nagyon a kezdetén vagyunk — mondja Rácz Gusztáv. — Egyelőre nem tudok olyan szinten vezetni, hogy eljuthassunk a Jókai-napokra. Csak bodrogközi méretekben. Természetesen szeretnénk mi is modernebb felfogásban, modernebb eszközökkel dolgozni. Egész embert, sok időt kíván ez a munka is. Nincs arra lehetőség, bogy csak ennek szenteljem magamat, szabad időmben. Rácz Gusztáv a magyar-történelem szakos tanár az irodalmi színpadon kívül ateista kört vezet, és taga a polgári ügyek bizottságának. Vagyis erejéből, idejéből, képességeiből kell, hogy sok mindenre teljen. Mint a legtöbb pedagógusnak. Végezetül annyit: a tavalyi Jókai napokon több új, fiatal együttes mutatkozott be, érett műsorokkal. A közönség és a szakemberek egyaránt elismeréssel nyilatkoztak róluk. Reméljük, hogy az elismerésekből, az elkövetkező evekben kijut majd egy-egy erős, életképes bodrogközi irodalmi színpadnak is. bodnár gyula UJ FIL MEK AUTÖ (magyar) Az autóimádat az utóbbi években úgy elharapódzott, hogy valósággal külön világ alakult ki a gépkocsi-tulajdonosok körül, sőt sajátos autósmentalitást is kitermelt a fétis. Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia szerzőpáros ezt a groteszk magatartását helyezi érdeklődésének fókuszába. Az alaphelyzet reális: egy fiatal lány ajándékautót kap külföldről. Bár született kétbalkezes, de meg kell tanulnia vezetni, ha már autója van. Reszatirikus ábrázolásmód mellett, bemutatva, miként kerül az újdonsült autós abba a külön világba, egy fordulattal áthangolja az egész történetet; a lány egyszerre lemond mindenről, még az autóról is, hogy az egészet becserélhesse egy férjre. S ettől kezdve hirtelen minden túl komolyra fordul, ez viszont megszabja nemcsak a film tempóját, hanem hangvételét, a színészek játékát, az alkotás stílusát. Kár ezért a törésért, az egyenek Éva kas az Autó című magyar film női főszereplője ménytelen próbálkozásai közben beleszeret oktatójába, aki viszont a francia versenyautóba „esik bele“. Az autóhoz pedig a tulajdonoson keresztül vezet az út. Jó kiindulópont s kezdetben úgy látszott, hogy az autó köré helyezett néhány ember — éles rendezői szemmel figyelve — elegendő lesz a visszás magatartás ábrázolására. Csakhogy Böszörményi Géza rendező ahelyett, hogy következetes maradna mindvégig s kitartana a súly megbillenésért, mert emiatt az alkotó nem érte el szándékát, nem sikerült karikatúrát rajzolnia a valóságról, a társadalmi hierarchiáról. A színészek több kevesebb sikerrel igyekeztek alkalmazkodni a film hangvételéhez. A jugoszláv Éva Ras és fuhász Jácint kissé küszködnek a szereppel — az ő egyéniségüktől idegen a karikárizó stílus. Gil Legris francia autóskaszkadőr az autósbolond szerepében már jobban ráérez a figurára. A skandináv országok filmjeinek jellegzetessége, hogy a rideg szépségű északi táj fontos szerepet játszik bennük. A természet, a környezet ezekben az alkotásokban nem csupán miliő, hanem meghatározza a mű atmoszféráját, stílusát, hangvételét. Ezt a sajátosságot megfigyelhetjük a Lina esküvője című, norvég filmben is. Lina felelt már eljárt az idő, hamvas fiatalságának megkopott a fénye. Elröppenő fiatalsága ellenére azonban nem adta mát. Már az első képsorokban érzékelteti, hogy a főhős látszólagos kiegyensúlyozottsága, a sorsába való beletörődés mögött izzó szenvedély, erős akarat húzódik meg; s az ilyen egyén tekintet nélkül másokra, kíméletlenül célratörő, mindent és mindenkit elsöpör, ami — aki egyéni boldogulásának útját állja. Ez az önzés, tekintet nélküliség szükségszerűen tragédiába torkollik. Minden részletében átgondolt, láttató képzelettel megformált Inyerid Vardund és Roy Bjornstad a norvég film egyik jelenetében fel a reményt: szeretetre, boldogságra vágyik, bár érzéseit elfojtja. Az igazi dráma akkor kezdődik, amikor húsz év múltán visszatér szülőfalujába Git- bert, Lina gyermekkori játszótársa. Az asszony benne látja az utolsó lehetőséget... Knud Leif Thomsen dán rendező hatásosan, ám rendkívül mértéktartóan bontja ki a drámű ez a norvég film. A maga formai tisztaságában, zárt, egységes stílusában a Lina esküvője az északi tragédiák között kiemelkedő helyet foglal el. A film értékei között kell említeni a színészi alakítást. Ingrid Vardundot teljesítményéért a moszkvai filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki. —ym — 1975. XII. 18. LIMA ESKÜVŐJE (norvég)
