Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)
1975-12-14 / 50. szám, Vasarnapi Új Szó
L átjátok a holdat? És azt a négy fát, hogy reszket a hidegtől? Borítsunk fátylat rá, és ne beszéljünk többet róluk. Ide vehetjük a párkányon viruló nárciszt is. Mert eb' ben az elbeszélésben a dolgokat úgy akarom elmondani, amilyenek valójában, és amikor a szem megnedvese- dik, fejbe csapom majd magam és felkiáltok: „Ne komédiázz!“ Legalább egyszer az életében mindenki kimondta: íme az igazság. De egészében nem tárják fel: tartogatnak valamit a nagy napra is. Nem kis öröm lesz, valóban, egy angyal rémült arcát látni, amikor megkérdi tőlem: — Hát ezl tetted? — Igen, ezt — felelném — és még egyebet is. Nekem nincs szárnyam — mondanám az én hibám talán? Elég a kimutatásból, ti itt fenn mindent évszázadokkal előre tudtok (hány évszázaddal is? Hahahal,), ti komédiáz- tok és én szintén, aki nem azt teszi, tartsa fel a kezét. — De elkalandozom, pedig az olvasó a lényekre kíváncsi. Egyáltalán nem érdeklik a morális fejtegetések, unja a Paradicsomot, talán valamivel kevésbé a purgatóriumot, a pokol meg, micsoda vidámság, micsoda izgalom! Nos egyik nap a falu kávézójában azt mondtam: — Antonio úr derék ember. — Megtudta — ahogy előre láttam —, s ettől a perctől megnyílt előttem a szíve és a háza. Veletek is megtörtént már, hogy dicsértetek valakit, akit megvettek? Megvetettem és irigyeltem Antonio urat; egy este, amikor hazafelé tartottunk Bantisék havonta esedékes vacsorájáról (sokat Ittunk és egymást támogattuk), ahogy a hídon mentünk át, már-már letaszítottam volna, de ahelyett így szóltam: — Gyűlöllek vén majom. — Antonio harsány nevetésre fakadt, hahotázása elnyomta a folyó zúgását. Koromsötét volt, csak a vízesés derengett fehéren a völgy mélyén. Csaknem hajnalodon már, amikor a tanyára értünk. A felesége, alighogy meghallotta lépteinket, kinyitotta az ablakot. A haja kibontva, hálóinge alighanem selyemből volt. „Kérdezd meg tőle — mondtam magamban, sötéten sandítva Antonió ra —, kérdezd csak meg, mit csinál ma éjjel, kiről álmodott . . Biztosan másokról álmodik.“ Lejött hozzánk, főzött egy kávét, aztán így szólt: - Aludjon itt, Sam; nagy szél van odakint. — Feltámogattuk a lépcsőn ;iz álmosságtól el- bambult Antoniót. Bementem a vendégszobába. A paplan lágy domborulatairól Enrica melle jutott eszembe. Amikor Enrica néhány perc múlva bekopogott, és úgy is írhatnám, a melle megjelent a szobámban, én ép pen egy párnával zsörtölődtem: „Miért alszol Antonióval, hiszen büdös, és olyan a lábszára, mint két törött vá za? Nem láttad azt a fekete fo°át, amelyik úgy kirí a többi fehérségéből.. .? A hajszálait megszámlálhatod; egy. kettő, három, négy .., Valid be, minden este úgy alszol el, hogy vezeklésképpen számolod azokat. Egy éve szeretlek, de ha elgondolom, hogy minden valószínűség szerint sírnál, ha reggel a híd lábánál szétlapítva találnák meg Antoniót, legszívesebben úgy megvernélek, imádottán, hogy kiser kedne a vér a testedből, amely testet satöbbi, satöbbi.“ — Itt egy takaró, ha fázna — szólalt meg Enrica. A szomszéd szobából áthallatszott Antonio horkolása. Elkaptam Enricát, megcsókoltam: nem szólt semmit, beleharapott a számba. Elétérdeltem, és a köntösét simogattam, és — aki ismer, el sem hinné — sírtam. Cesare Zavattini: figyeli Enricál apró vaddisznó szemével. Hogyhogy a hídon nem jutott eszébe engem letaszítani? A nevet akarta kiszedni a házasságtörő asz- szonvból. Ogy rémlik, szitkozódott is. Azok miatt az átkozott szekerek miatt, amelyek nyírfatörzs-terhíikkel ott haladtak el az úton, sok mindent nem hallói tam. Ha jnali háromkor Antonio még föl-alá dobogott a szobában. Enrica halk szóval próbálta csillapítani, többször a nyakába csimpaszkodott, tisztán hallottam a csókok cuppanását, s ez ingerelt; nem gondoltam volna, hogy Enrica ilyen ravasz, túlságosan az. Antonio elvesztette a fejét, poharakat tört, a falhoz Egy évvel később, miközben a földjeit jártuk, Antóniából kirobbant: — A feleségem megcsal ... — Nem válaszoltam. Antonio a földre szegezte a szemét, így valamelyest összeszedhettem magam az első rémület után. Ez az ember naggyá nőtt, a hangja, akár a vihar. No, gondoltam, most állj elébe, nézz a szemébe, ha mersz. A felesége karjai közt egyszer azzal dicsekedtél (ő a karizmaimat csodálta), hogy puszta kézzel, úgy össze- morzsoln id Antonio kobakját, mint egy tököt, most meg csak itt koslatsz mellet!'?. Antonio folytatta: — Bizonyítékom is van: tudom, hogy tegnap írt egy heveikét... Kinek? Ugyan kinek? — Rám nem is gondolt, sőt könyörögve kért: — Ha kideríted, ki volt a címzett, kapsz tőlem egy lovat. Aztán meghallottam a házaspár szóváltását a szomszéd szobából. Antonio hangja el-elfulladt. Este a vacsoránál láttam, hogy időnként merőn vágott egy széket, s Enrica vallani kezdett. A férfi korbácshoz nyúlt. Meg sem fordult a fejemben, hogy közbelépjek. Az az igazság, hogy En- ricával egyre ritkábban találkoztunk. Egy év alatt megfakult még az olyan szerelem is, mint a miénk. Enrica kissé meghízott, és komoly dolgokról kezdett beszélni. Lábujjhegyen kiosontam a folyosóra és belestem a kulcslyukon. Nem láttam Enricát, csak a felszarvazott férjet láttam, kezében a korbáccsal. Ogy kell neked, gondoltam, hozzámentél, most fizess. Kellettek a földjei, a cselédek, a hintók? Jó volna, kedvesem, ha szerelem is volna, meg minden egyéb is, ugye? Abban mindenesetre bizonyos voltam, hogy a kedvese nevét vagyis az enyémet ki nem ejti a száján: ez így szokás. Enrica azonban megszólalt: — Tudd meg hát, ki az. ..Megőrült? — gondoltam, s ösztönösei) a szobám felé igyekeztem. Elhangzott a név: Renato. Ki az a Renato? A, a gazdatiszt szőke, sápadt fia. Jó ötlet az égimeszelő. Antonio elkergeti a családjával együtt, és kész. Kitűnő ötlet, csakugyan. Be bújtam a paplan alá, és hálásan gondoltam a szeretőmre, azonnal elaludtam. Két nappal később Bantiséktól tar tottunk hazafelé, s velünk volt Renato is. A fiú torkaszakadtából daná szott. Elmondja úgy, ahogy volt? Antonio nagyon keveset ivott, én még nála is kevesebbet, a vacsora alatt mindketten csak Renatp poharának teletöltögetésével foglalkoztunk. Reg gél Antonio megkérdezte tőlem: — Kitalálod-e, ki a csábító? Álnokul azt válaszoltam: — Ez » rögeszméd, kedves Antonio ... — Mondj egy nevet, találgass! — Renato — mondtam én. > Sokáig baktattunk még a csillagos ég alatt, egyetlen szó nélkül. Antonio azonban időről időre megismételte: — Esküdj meg, hogy szeretsz ... — Mi előtt elmentünk Bantisékhoz, Antonio közölte: — Meghívom Renatót is. — Mit kellett volna tennem? Ti talán fél rehívtátok volna Renatót, és figyel meztetitek: „Fiacskám ma este menj ibolyát szedni, vagyis el ne gyere Bantisékhoz. Nem ismered őket, rósz szül éreznéil magad.“ Képmutatók vagytok. Amikor Renato tetemét kihozták a tanyára, nagy volt a siránkozás. A híd minden évben megköveteli a maga áldozatát, mondogatták. Egész éjjel nem hunytam le a szemem: az udvarról felhallatszott Renato apjának, any jának és testvéreinek siránkozása. A temetést Antonio fizette, ezt sejthettétek; én állandóan mellette voltam és ezredszer mondtam el az esetet mindenkinek: — Tudjátok, egy kicsit be voltunk csípve. Renato felült a híd karfájára ... Hosszú hónapok múltak el az eset óta, Renato sírjához sem jártunk már ki vasárnaponként. Enrica megsápadl és lefogyott. Én nem szeretem a sápadt nőket, egészen mást szeretek, egyébként pedig Enrica hallani sem akart rólam. Sebaj, Antonióval hosszú estéket töltöttünk együtt a tanyán. Egy beszélgetéssel, legalább egy be szélgetéssel azért tartozott nekem Enrica. A szőke legény egy kicsit mind nyájunk lelkiismeretét terhelte, nem gondoljátok? Valamelyik reggel egy fiókban vé letlenül rábukkantam egy köteg levélre, szerelmes levelekre ... Nosza rajta, találjátok ki — mondaná Antonio —, kinek a levelei voltak? Kitaláljuk: Renato szerelmes levelei Enrieá hoz. Már-már elhatalmasodott rajtam a düh, aztán mégis az értelem győző: i. Jobb így, gondoltam, átadván Anto- niónak a levélköteget —, legalább Antonio a Paradicsomba jut. MERLE MÁRIA íordíiusa — Tudom, derék gyerekek vagytok. —~ Mit mondott a doktor? — kérdezte a fia. — Reggel már a távoli hegyekben lesztek — mondta ábrándozva az öreg. — Igen, reggel már ott leszünk — bólintott a menye. — Napkeltekor. — Szeretném látni a napkeltét a hegyekben — mondta az öreg. — Hiszen meglátja. Jövőre kiveszünk egy szobát, amelynek ablakai keletre néznek — nyugtatta őt meg a menye. — Mégis, mit mondod a doktor? — faggatta a fia. — A doktor...? — , erőltette emlékezetét az öreg. — Nem is tudom. Csak jó legyen az Idő. Az időjárás nagyon fontos a hegyekben. Egyszer azt hallottam ... — Szép idő ígérkezik — mondta a fia. — Csak szép idő lenne. Nagyon kívánom nektek. — Ügy örülök — mondta a menye. — Vettünk teleobjektíves fényképezőgépet. — Aha — mondta az öreg, és azon töprengett, mire jó az a te leobjektív, aztán rádöbbent, hogy teljesen mindegy, mert ő már csak az egyes szoba puszta, fehér falát fogja nézni, ahová, meglehet, már holnap átteszik ... — Fájdalmai már nincsenek? — kérdezte a menye. Az ablakból ismét a kapura és a gesztenyefasorra szegezte tekintetét. — Ma élénkebb vagy, mint utóbb voltál — jegyezte meg a fia. Legszívesebben megmondta volna nekik, hogy az ő szenvedése olyan, mint az a legmagasabb hegy, amelyet ők meglátnak, csak hovatovább mindent eltakar előle, ami a másik oldalon van, még a napkeltét is ... — Jobban érzem magam — mondta. — Most valóban élénkebb, apuka. — Aggódtunk. — Miért? — kérdezte tettetett csodálkozással az öreg. — Most már jobban érzi magát — mondta a menye. — Fő, hogy jó időt fogjatok ki — mondta az öreg. — Nem tudtuk, menjünk-e — mondta a fia. — Csak menjetek, de ne feledkezzetek meg a képeslapról, amelyen rajta lesz a legmagasabb hegy. Szeretném látni egy . olyan hegy fényképét... — Nyugodt lehetsz — ígérte a fia. — Színes képeslapot veszünk. — De ki fog gondoskodni a nyulakról? — kérdezte hirtelen izgatottan az öreg. — A szomszédasszony. — VICekné — bólintott helyeslően az öreg —, ő tudja, hogy s mint a nyulacskákkal. — Azt mondta, néha kiengedi őket a kertbe is. — Csak a gyerekek ne hajszolják a fiatal nyulacskákat, nem tenne az jót nekik. Inkább ne engedje ki őket... — Ne féljen, — nyugtatta őt meg a menye —, Vlöekné azt nem engedi meg a gyerekeknek. — A gyerekeknek nincs eszük — akaratoskodott az öreg. — Figyelmeztetjük még őt erre. — Mondjátok meg neki, azt üzenem, hogy ne engedje a gyerekeknek hajszolni a fiatal nyu- lakat. Én ís mindig szerettem hajszolni a kertben a fiatal nyulacskákat, akkor olyan feketék voltak, mint a korom, és- apám megpofozott érte. — Megmondjuk Vlőeknének, légy nyugodt — mondta a fia. — Befestettük a kerítést — mondta a menye. — Azt nagyon jól tettétek. Már ideje volt. Nem volt még nagyon korhadt? — Az a kerítés még valamit kibír — legyintett a kezével a fia. — Jó kerítés az, magam esi náltam — mondta az öreg. — Egy év múlva vehetnénk kockásdrótot meg oszlopokat. — Igen, mór szükség lesz rá. — Jobban érzed tehát magad? — kérdezte a fia, és az órájára nézett. — Persze — mondta az öreg. — Jobban. — Igazán haboztunk, menjünk e a hegyekbe — mondta a menye. — Csak menjetek. — Fél hatkor indul a gyorsvonatunk. — Tudom, a nemzetközi, néha kimentem megnézni. Az állomáson jó sört mérnek ... — Tizennégy nap múlva talán ki is jön elénk — mondta a menye. — Az a vonat percnyi pontossággal indul — mondta- az öreg. — Nemzetközi gyors — figyelmeztette a fia. — Talán azért. A fia ismét az órájára nézett. — Néhány apróságot még el kell készítenünk. — Még egy kicsit talán — marasztalta fiát a menye. — Aztán kapkodni fogunk — mondta türelmetlenül a fia. — Menjetek — mondta az öreg —, csak nyugodtan menjetek. — Ne kérdezzem meg a doktort? — Minek háborgatnád öt fölöslegesen, már valóban jobban érzem magam. — Ha úgy gondolod. — De hisz, apuka, maga remeg — mondta a menye. — Még gyenge vagyok. — Ha az ember sokáig fekszik, legyengül. — Majd elmúlik. —■ Mi tehát megyünk — mondta a fia, és egyik lábáról a másikra lépett. — Holnap elküldjük, apukának a képeslapot — mondta a menye. — A képeslapot a legmagasabb heggyel — figyelmeztette az öreg. Aztán elbúcsúztak tőle, s ami^ kor már a hosszú fehér folyoöóij mentek, röviden intett nekik, közben meg csak arra gondolt, hogy ereje el né hagyja, amíg beér a kórterembe. Az előbbi látogatások alkalmával mind g a helyén maradt az ablaknál, nézett a távozó fiatalok után, kő' vette őket, ahogy mentek a ka* pu és a gesztenyefasor feló. Most, amikor mind a ketten visszanéz» tek, épp a szoba ajtaját zárta be maga után. — Örülök — mondta a liatal nő. — Mindig olyan szomorúan nézett utánunk, mintha utoljára látna bennünket. Ma valahogy más, nem gondolod? — Biztosan jobban érzi magát. — Nyugodtabbak leszünk ' — mondta a fiatal nő, és tudta, hogy az öreg meg fog halni. — Igazad van — mondta a férfi, és szintén tisztában volt vele, hogy az öreg meg fog halni. Aztán már az előttük álló szv badságról beszéltek, amelyet t hegyekben töltenek.
