Új Szó, 1975. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1975-12-14 / 50. szám, Vasarnapi Új Szó

V. Ardov:

A pénztár előtti sor topogott lábaival, mint valami gondolatokba merült százlábú.

— Hát ez szép — mondta Sutyihin és szomorúan letetie íi bőröndjét —, nyolc perc múlva indul a vonat, itt meg ekkora rétes áll ... Látod. Szupcov?

Szupcov vidáman belerúgott valakinek a teli kosarába, amely útban állt, és válasz helyett a basát meg d hátát a frissen vakolt falhoz dörzsölgette, a sapkáját háromszor a földhöz vágta és szétborzolta a haját.

— így. Most vezess oda a sorhoz. Viselkedj úgy, mintha én az elmegyógyintézetből szöktem volna ki, te pedig velem vagy addig, amíg nem (önnek értem.

Szupcov még az állát is alaposan össze- nyálazta, aztán elindult a pénztár felé. Csaknem az ablakig furakodott.

— Sorba állni! — harsogta a sokfejű százlábú

Szupcov odafordult egy emberhez, aki ötödik volt a sorban és ezt mormogta:

— Azt mondja nekem a boldogult Nabu- kodonozor — biztosan ismeri Nabukodo- nozort, a babiloni császárt. Az ott négykézláb járkált. .. Azt mondja: Te, meg azt mondja: én — több Nabukodonozornincs— mondja.

— Ne törődjék vele, elvtárs — mondta Sutyihin, aki éppen odaérkezett. — Ez beteg ember, elmebeteg...

— Elmebeteg? — szóll egy ember a sor végéről, aki rögtön ott lennett, a két barát mellett. — Az elmebetegeknek is sorba kell állniuk! Szupcov barátságosan parolázott vele: — Óhl Ön is .. Régen engedték ki? A kényszerzubbonya hol van?

Az elmebetegnek nézett férfi visszament a sor végére. Szupcov most már az egész sorhoz fordult:

— Tudják, hogy én mint torreádor csak bikákkal foglalkozom. Nekem például semmiség bedöfni a tört az emb.., akarom mondani bikába .

vagyok. Én csak szimuláltam. Nabukodor zorról csak úgy viccből beszéltem...

— ö normális, teljesen normális! — s: lalt meg Sutyihin. — Ismnrern kicsi ke ótal

De a sildes sapkás megjegyezte.

— Minden bolond azt állítja, hogy egészséges. Ezt mi is tudjuk mondták ápolók és szétkergetve az őket körülve tömeget, Szupcovot az autóhoz vonszolt*

Ebben a pillanatban hagyta el az ál mást a brijanszki vonat, sűrű füstfelleí hagyva maga után

SÁGI TÓTH TI BÜK furdífá

Sutyihin megkerülte a sort a másik oldalról, kézen fogott két nőt, és jelentőségteljesen súgta oda:

— Mondom: ez bolond. Értik? Tegnap szökött meg és már jönnek is utána. Ne ellenkezzenek vele. Betelefonálnék a kórházba, de nem hagyhatom őt magára . . .

A sorban álló emberek ijedten pislogtak Szupcovra. Egy sildes sapkát viselő férfi kilépett a sorból és elügetett.

Szupcov közben azokkal foglalkozott, akik közte és a pénztár között álltak. így szólt:

— Nézzék csak a hasamat Ugye látják -t- úgy néz ki, mintha valóban has lenne. Sőt mi több: egészen mostanáig — igen ez valóban has volt, de most már nem has, hanem kaukázusi hegyikunyhó . ..

Az emberek csöndben hátráltak. A „bolond“ pedig folytatta: — Miért becsülnek engem? Főleg azért, mert mindenbe bele tudok köpni akár a határig, ha akarják, beleköpök akármelyikükbe ...

A pénztárosnő meglepetten nézett ki a Ijénztárabiakon, mivel ott már senki sem állt. A szokott fölényes hangon kiszólt:

— Tovább, kérem!

Szupcov, mintha meglepődne, az ablakhoz fordult:

— Maga a pénztárosnő? Akkor kérek három jegyet a balkonra, mondjuk a hetedik sorba ...

— Ez vasúti pénztár, polgártárs. Legyen szíves és ne viccelődjék!

Szupcov a homlokát dörzsölte, és mint aki nagyon gondolkodik, így szólt:

— Akkor hát kérek két másodosztályú jegyet Brijanszkba.

— Néazék, nézzék — suttogták a sorban —, a bolond megértette, mit is akar tulajdonképpen ...

Szupcov megnézte a visszakapott pénzt, két kopejka hiányzott, ezt visszakövetelte a pénztárosnőtől és eltávozva a pénztártól,

valakit tréfásan hasba bökött. Vigyorogva

kérdezte.

— Ez itt micsoda a hasad, vagy hegyi- hunvh«—Az illető ijedten húzta be a hasát.

Amikor a két barát a peronon a vonat felé igyekezett, Szupcov egyszer csak egy kezet érzett a vállán. Megfordult. Mögötte olt álltak a mentők, és a sildes sapkás férfi, ak: elszaladt a sorból, lihegve mondta:

— Ez itt... Ez a bolond. Nabukodono- zorról fecsegett meg mindenfélét...

— Sutyihin, mit jelentsen ez? — suttogta zavartan Szupcov, miközben hiába igyekezett szabadulni az erős kezek szorításából. — Polgártársak, én teljesen egészséges

Az elbeszélés írója 1933. február 5-én született llradec Krá- lovéban. Érettségi után a nyugat-csehországi határvidéken tanított, majd 1961 ben Prágába költözött, ahol szerkesztőként kezdett, dolgozni. Irt rádiójátékokat: NE ÖLJ, ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ, ROSSZUL LÁTÓ SZEMEKNEK. Elbeszélései a következő kötetekben jelentek meg: MA, EBBEN A HÓNAPBAN ÉS EBBEN AZ ÉVBEN. KÉTSÉGBEESÉS VACSORÁRA, HALÁLUNK HÁZTETŐJE ALATT, KÓBOR IDŐ.

Elbeszéléseiben korunk emberének érzelmi és erkölcsi problémáira vett fényt, s a kimondottan egyéni ügyeket társadalmi összefüggésekbe helyezi. Hősei mai emberek, akiknek kijut a csalódásokból és a fájdalomból is, de mégsem vegetálnak a társadalmi élet peremén, hanem teljes mértékben értékelik életünk pozitív oldalait.

N

agy fájdalmai voltak, már alig kelt fel az ágyból. Félt a kizökkent, zsugorodással és kitágulással leli éjszakáktól, az éjszakáktól, amelyek felpuf- fadtak a házi nyulait földbe taposó borzalmas elefántlábak látomásaitól, majd a hirtelen utánuk következő apokaliptikusan közeledő ezüst tűz hullámaitól, amelyekkel szemben akarta fordítani az éjfélt, mint egy betonfalat, és reménytelenül összevagdalta kezét az élein.

— jézusmárla, ne ordítson annyira — nyögött fel valaki a sötétben.

— Adok magának injekciót, nagyapó — próbált rajta segíteni a nővér.

Főjével határozottan nemet intett.

A szomszéd ágyon fekvő férfi gyakran hosszasan, esdekelve Imádkozott. Karból- és halszag

terjengett a kórteremben. A férfi segítségül hívta a szenteket, s az öreg arra gondolt, hogy ugyanúgy hívhatná a beduinokat is egy parti máriásra. Már belenyugodott a halálba, és minden gondolatát könyörtelenül hajótörésre ítélte. Nem akart gondolkodni. Tekintetét a színtelen végtelenbe szegezte, csupán egyetlen délutánhoz menekült, amelyet a kórház igazgatósága látogatásra jelölt ki.

Azon a napon az öregember már egy órával előbb beült a boltíves ablakba, és türelmetlenül tekingetett a kapu felé, ahonnan a fiataloknak kellett Jönniük. Amikor meglátta őket, fájdalmai egy pillanatra megszűntek, s ő megijedt a hirtelen ♦áltozástól, mivel pontosan így képzelte el halála pillanatát.

A fiatalok hoztak neki egy üveg

marokkói bort. Semmi mást már nem kívánt.

— Korábban Jöttetek, mint máskor — mondta az öreg, és megrpóbálta elszigetelni hangját fájdalmától.

— Az esti gyorssal elutazunk a hegyekbe — válaszolta zavartan a fia.

—• Holnap azonnal írunk magának, apuka, képeslapot — mondta a menye, és megsimogat- ta az öreg karját.

— Gondoltuk, amíg nyár van, tudod... — tette még hozzá a fia.

— Igen, tudom — mondta az öreg. — Minden rendben van, csak ne felejtsétek elküldeni azt a képeslapot. Holnap azonnal. És válasszátok ki a képeslapot a legmagasabb heggyel, amely ott lesz.

— Kiválasztjuk a képeslapot a legmagasabb heggyel — Ígérte a menye. — Egész biztosan a legmagasabb heggyel.

— Felmegyünk arra a legmagasabb hegyre, és rád gondolunk — mondta a fia.

— Sohasem voltam azokban a hegyekben — sóhajtott az öreg, s az ablakból mereven a kapu és a kórház előtt húzódó gesztenyefasor felé nézett.

— Jövőre velünk jöhetne, apuka — ajánlotta fel a menye.

— Jövőre — bólintott az öreg.

— Biztosan.

Fontolgatva csóválta meg a fejét.

— A dombokra már nem enged a szívem — mondta aztán.

— Nem baj, ülhet a völgyben, és gyönyörködhet a látványban.

— Hát igen, az még menne. Leülök a szálloda teraszára, rendelek egy üveg bort, és távcsövei nézem majd a hegyeket. Talán ott a magasban meg is látlak

benneteket — mondta élénken az öreg. v

— Természetesen.

— Csak legyen ott marokkói bor. Másféle bort nem szere*

— mondta aggódva az öreg.

— Hoztunk neked marokkói bort — mondta a fia.

Vladimír Klevis

ROSKOVÁNYI ISTVÁN ILLUSZTRÁCIÓJA