Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-09 / 45. szám, Vasarnapi Új Szó
dicsomban? nézett. t. !.*»• igyot léleg- )ett néhány lérte a sze- az asszony- »tte át őket. hívják — orba rakos- kakukknak sír. Ahová a kis virág, felugrott a jyik kezével Ihajlatát, és je. ta szoknyá- } a csokrot, röpke pillalény: makk- dt asszony ivatosan va- ykék virág- De egy haliul Iámként , A kép el- minden ri- 9k, halandóiét? — szó- ndennek vé- i asszonyra >yelte, hogy zzük a dol- vagyis hát astő bosszúkat: ostoba, lőtt. — Az ngem? Nos, hát aztán? ;ön át mar- kunkatl Hűt jó emberek . Pedig nézz 3, égbolt... a melegtől! , enny/ az linden egyéb kodott, mint- kivel, lobba- iszott. És az n hallgatta, irfi megérini értesz? — puha vállá- húzni. Blránlotta a r-már a sér- yan merően i pofon vág— De értem — mondta idegenül éles hangon, és elfordult. A festő úgy elrántotta kezét, mintha megégette volna. Zavartan elmosolyodott. — Ö, de finnyásak vagyunk! — Az asszonyra nézve hallgatott egy darabig, majd haragosan azt mondta: — Élünk egy ideig . . . aztán nem leszünk többé. És kész. Egyáltalán: a pokolba mindennel! — tette hozzá csöndes haraggal, fáradtan, Mindkét lábát nekitámasztotta a szekér oldalának, hasra feküdt, és az illatos fűbe fúrta az arcát. Sokáig haladtak így. A szekér elején ott csörömpölt a vasdarab. Prüszkölt a pejkó. Az erdőben, amelyen keresztüllövellt az alacsony nap, madarak kórusai zengtek. A füvön puhán lépdelve, egy óriási fényes valami járt a földön. Az asszony kétszer is hátrafordult, ránézett utasára Az nem mozdult. Keskeny hátán, a drága selyeming alatt felfelé meredt hegyes lapockája. A füle mellett, a halántékán remegve lüktetett egy világoskék ér. — Mennyi most az idő? — kérdezte a nő. A férfi felült, és előre, az útra nézve. halkan megszólalt: — Az iméntit... bocsássa meg. összevissza fecsegtem, magam is émelygek tőle. — Elkomorodott, meglazította nyakkendőjét, és az asszonyra tekintett... A nő is figyelmesen nézett rá, mintha tanulmányozná. — Sebaj — mondta, és szája sarkai gunyoros. de mégis nagyon barátságos, cseppet sem bántó mosolyra rezzentek. — Mindent beleadott: az erdőt is, a mezőt is, mi? A férfi is elmosolyodott, de ő egy kissé zavartan. — Éppen ez a baj: mindjárt ideológia is kerül hozzá. — Tenyerét végighúzta az arcán — Mintha lopott kenyérbe haraptam volna. — Azért ne emészd magad túlságosan. Mind ilyenek volnátok, ha hagyná az ember . . . A férfi elővette cigarettatárcáját, rágyújtott. Hosszú karjával átfogta gémlábát, és elgondolkozott. Úgy hatott, mint akit kellemetlen, nyomasztó meglepetés ért. — Mind? — Tán nem? — No nem, természetesen nem mind. Sokáig tart még az út? — Két kilométer. — Nem mind — ismételte a férfi —, kár így beszélned... A nő erre nem válaszolt semmit. Véget ért az erdő. Mezőn, gabona közt haladt tovább az út. Csendesen leszállt az est. Méla, lágy szomorúság ömlött szét a földön. Pitypalattyolni kezdtek az első fiir- jek. A férfi cigarettázott, nézte az asz- szony fejét, szabályos, éles arcélét. — Szép vagy — mondta váratlanul, egészen egyszerűen. — Hogy hívnak? — Nyinának. — Szép vagy, Nyina. — Ugyan! ... — Az asszony nem fordult feléje: hangjában zavar is volt, öröm is: a nemrég elmúlt évek még el nem felejtett csendes öröme. — Le foglak festeni. — Hogyhogy? — Nyina feléje fordult, majd rögtön el tőle. — Hát... rólad festek majd egy képet. Az lesz a címe: „Kakukk köny- nye“ —i Istenem! — Nyina ennyit szólt. Egy darabig hallgattak. — Hát téged hogy hívnak? — kérdezte Nyina — Szergejnek. — Aztán hol fogsz lakni? — Nem tudom ... — Nálunk ellakhatsz. Ketten vagyunk anyámmal, a ház meg nagy. A fele úgyis üresen áll. Épp a folyó- nál... Szergej hallgatott egy keveset. — Tudod, nekem ez . . Megsértődtél? — No, hagyd már. Különben jó is, hogy szégyelled. Előrehajolt, és a gyeplővel rácsapott a heréltre. A szekér megrándult, és hangos zörgéssel futott tovább az úton. — Nyina! — szólította az asszonyt á festő. — No. .. — Nyina makacsul nem fordult feléje. — Megsértődtél? — Jól van már, no! ... Ha az ember mindig meg akarna sértődni miattatok, nem győzné a sértődést. Nem kell erről többet beszélni. Itt is van a mi Berjozovkánk. Előttük feltűnt a falu. A korai esthajnal bíborvörösre festette a háztetőket, úgyhogy halványan, de erősen izzottak az érlelődő gabonatáblák friss aranya közt. — Nem festenél le egy ilyen alko- nyatot? — kérdezte Nyina. — Látod, milyen szép! — Igen — válaszolta halkan a festő Rövid szünet után megismételte: — Igen. Csakugyan szép volt. MAKAI IMRE fordttá«0 Roskoványi István illns*trAci6ja ezeknek is csak bele történelembe. Azért legtöbbet tudna mon- ember, aki végigjárta, látott Is valamit az em sokat láttam. Az yon egyszerű ... jlytatta: am negyvennégy tava- itán — már valamikor íul hazajött a bátyám, 'olt az egyik bajtársa Nem is kellett sokat igiik lenne a női ke- voltam velük menni, yen utánam. Meg kell i elég nagy szerepe volt ibernek is. Mindketten fél hónapig tartóitt ez lár fent jártunk a heásnál megsebesültem, íy napig még hurcoltak thagytak egy faluszéli ház rejtett pincéjében. A házban már csak egy öreg anyóka lakott. Egymás után jöttek a nyavalyák: sebláz, tífusz, tüdőgyulladás — valóságos csoda, hogy megmaradtam. De megmaradtam. Tavaszra felgyógyultam, visszatérhettem a világba, az életbe. Ahol teljesen egyedül maradtam . .. — Ez egyáltalán nem egyszerű történet — csóválgattam a fejem hosszú hallgatás után. — Pedig az. Különösen harminc év után. Egy szeles fruska története, aki belehabarodott az első csinosabb katonába és elment vele a frontra. Meg egy öregasszony története, aki azért vett magához egy szinte halálosan sebesült lányt, hogy ne legyen egyedül, hogy még valami értelmet adjon az életének. Hol van ebben a hősiesség, a történelem? — De van benne bátorság, kitartás, emberszeretet... és még szerelem is! — mondtam erélyesen, szinte mintha veszekednénk. — Mindezekre lehet építeni. Ezt a történetet csak jól el kell mondani. Meg kell próbálnia, Dagmar asszony ... Csak hosszú hallgatás után bólintott. — Hát jó, megpróbálom. Vrana meglehetősen bizalmatlanul fogadta a beszámolót Dagmar asszony történetéről. Alig sikerült őt megnyugtatnom, hogy most nem fog megismétlődni a Stempel-ügy. — Meg kell szerveznünk a beszélgetést — zárta le a, dolgot. Megszerveztem. Vrana is magára vállalt egy kérdést. Nekem az volt a tervem, hogy majd Dagmar asszony sorsának további alakulására kérdezek rá. Ott áll a győzelmes tavaszban egy lerongyolódott, tizenkilenc éves lány egyszál^ magában, és nekivág az életnek. Izgalmas kérdés: hogyan látta akkor a világot, mik voltak a tervei, vágyai, álmai... A beszélgetés napján már dél körül felhívtam őt, hogy sikerült kocsit szereznem, kettő után érte megyek. — Akkor ma végre pontosan kettőkor zárok — mondta nevetve. Kiöltözött, mint egy érettségire készülő fruska. Nem állhattam meg szó nélkül. — Ne hozzon zavarba — mondta. — Remélem nem fél? — kérdeztem az úton. — Semmitől se félek ... Csak egy kicsit szokatlan az egész ... ^ Minden tervszerűen ment. A klub tömve volt, beatnikjeink megint a szőnyegre telepedtek. Csendben voltak. Mindenki feszülten figyelt. Dagmar asszony előadása nagyon meglepett, pedig én már ismertem a történetet. Nem beszélt tovább félóránál, de egy olyan kerek, mértékletes történetet mondott el, hogy magnószalagra kívánkozott. Dagmar asszony két irányból is egyensúlyozta történetét. Először a tragikus és a komikus események, mozzanatok váltakozásával, másodszor pedig a tér és úz idő szüntelen mozgásával. Néha úgy beszélt, mintha most élné az eseményeket, majd a következő pillanatban itt állt előttünk egy nyugodt asszony, aki harminc év távlatából bölcsen és megbékélten tekint vissza a múltra. Nagy tapsot kapott. Aztán megnyitói tam a be szélgetést. Két szervezett kérdésre könnyen jött a válasz. Aztán Mrázné azt firtatta, hogy mi lett az életmentő öregasszonnyal. — Nem sokkal élte túl a felszabadulást. Elvitte őt a tavasz... A beállt csendben már éppen én akartam megszólalni, amikor Folton emelkedett fel a szőnyegről. Iván a csendesebbek közé tartozott, ezért semmi rosszra nem gyanakodtam. Az első mondatai után azonban kezdett elhűlni bennem a vér. — Nekem nem kérdéseim lesznek, hanem kételyeim ... A múltról beszélgetünk... Az elvtársnő mondott nekünk egy történetet. Nem kétlem, hogy tökéletesen igazat mondott, és az is nyilvánvaló, hogy lényegében tragikus dolgokról beszélt. Nézetem szerint azonban mégiscsak egy szép történetet mondott el. Értik? Hallottunk megint egy szép történetet... A csend tovább kristályosodott. Már azt is hallani lehetett, amint Iván Idegesen dobbantott a sarkával. — Azt akarom valahogyan ... eldadogni — folytatta Iván —, hogy csak ilyen vagy olyan történeteket hallunk a múltról, de maga a valóságos múlt egyre távolodik tőlünk. Hiányzik valami, ami bennünket, fiatalokat úgy istenigazában a múlthoz kötne. Hiányzik az út a múltba... Egyesek itt tudják, hogy szenvedélyesen olvasom a tudományos-fantasztikus műveket. Nos, Jefremov legújabb könyvében, A Bika órájában, arról van szó, hogy az egyenes sugár csillaghajó nem a fény spirálmenete szerint halad, hanem mintegy átszeli azt, a csillagjárat bősz- szanti tengelye mentén. Ilyen egyenes sugár kellene nekünk is, amelynek mentén eljuthatnánk a valódi múltba. A sok történet csak puszta szó. Nem elég filmeket látni és történeteket hallani a múltról, meg is kellene valahogyan érinteni... Csak ezt szerettem volna mondani... Vrana és a direktor szinte egyszerre intettet felém, de még mielőtt szót adhattam volna val» melyiküknek, hát Dagmar asszony fordult felém* majd néhány méterrel előbbre lépett. Az arcát nem láthattam, de meg megmozduló keze arra engedett következtetni, hogy többször Is neki akart kezdeni a beszédnek. Aztán határozott mozdulattal a fejéhez nyúlt, valamit matatott a hajában, majd a következő pillanatban ott állt előttünk fehéren csillogó ko> pasz koponyával. — A tífuszban kihullott minden szál hajam... harminc éve élek így, kopaszon, parókával* egyedül ... Gyere, fiam, érintsd meg a múltatl Percekig csak a légkondicionáló zúgását lehetett hallani. Aztán Foltyn felállt, és az asszony felé indult. A döbbenet nyomasztóvá vált. Iván odalépett a nőhöz, felemelte annak bal kezét és lassan megcsókolta. Majd gyorsan kiment a teremből. Mintha halk moraj futott volna át a termen miután Foltyn becsukta maga mögött az ajtót,.. — Ogy ötven méternyire megállhat, megérkeztünk — sóhajtotta Dagmar asszony. Megálltam. Kikapcsoltam a motort, kiugrottam és kinyitottam neki az ajtót. — Köszönöm — bólintott. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Szerencsére az asszony elindította a társalgást. — Remélem, nem lesz valami kellemetlensége ebből az ügyből — jegyezte meg aggodalommal az arcán. — A, dehogy — siettem megnyugtatni. Közben Vranára gondoltam. Eh, nem ért ő az emberek* bez... — Tudja, az az érzésem, hogy annak a fiúnak tulajdonképpen igaza van ... Kellene az az egyenes sugár ... Velünk együtt meghalna a múlt is? — Nem asszonyom, nemi Azt hiszem, valaki mindig rátalál az egyenes sugárra. — Igen, valaki mindig rátalál, és megérinti... Elkomorodott. Én is csak kerestem a szavakat. Aztán, kis idő múlva, Dagmar asszony elmosolyodott és szinte nevetve mondta: — Látja, mi haszna abból, hogy annyit vesződött velem? Aligha dicsérik meg érte. Vállat vontam és felnéztem a ragyogó tavaszi égre. — Én csak nyertem az ügyön. Megismertem magát, Dagmar asszony ...
