Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-09 / 45. szám, Vasarnapi Új Szó

Gyurkó László:

(Az alábbi szöveg részlet a szerző azonos című könyvéből) (A FORRADALMÁR) A háború, a föld kérdés, az Ideiglenes Kormány, a szovjetek szerepe, a bolsevikok feladatai, a második forradalom szükségessége: mindezt már Svájcban vég:g- gondolta. Az orosz határt kész programmal lépte át, s ezen alig változtatott.

Az emigráció a politikus halála: elszakítja ;i közegtől, melyben dolgoznia kell, a napi eseményektől, melyekből általános következtetéseket vonhat le; nem érzi a bőrén a tömeg hangulatát, nem tud igazodni apró rezzenéseihez; a reális ítélet helyett ábrándok és álomképek kerítik ha talmába. S akkor egy politikus, évtizedes emig ráció után, sok ezer kilométerre a hazájától, In reket is alig kapva a forradalomról, felméri a helyzetet, s kidolgozza programját — és a kórkép s a program helyesnek bizonyul. Hogyan sikerült ez Leninnek, pontosan senki sem tudhatja. Hisz amit tudunk, rendkívüli elméleti felkészültsége, emberismerete, általános tudása, értelme, politikai gyakorlata, megérzőképessége — mindez magya rázat, de csak magyarázat.

Legfeljebb annyit tudhatunk: egy ember, aki minden idegvégződésével forradalmár s élete minden percében a forradalomra készül, a távol ból is jobban kiismeri magát a forradalomban, mint kevésbé forradalmár alkotú társai. Nemcsak zs<; niális fizikusok és zenészek, zseniális forradál márok is születnek.

Talán szerencséje is volt: amíg otthoni társai az első pillanattól kezdve nyakig merültek a napi politikába, neki volt néhány hete, amikor nem foglalták le minden percét a napi feladatok, nem kötötték le figyelmét a részletek, hanem végig gondolhatta a folyamatot.

De a többiek? Plehanov, Martov, az eszervezér Csernov, Abramovics, a Bund vezetője, csupa kipróbált, tapasztalt, tehetséges forradalmár és gondolkodó? Nekik miért nem sikerült? És miért épp Leninnek sikerült?

A proletariátus feladatai forradalmunkban cíini'i tanulmányát április elején írta; csak szeptemberben jelenik meg. A később keletkezett utószóban azt olvashatjuk: „A brosúra, éppen azért, mert

mindent az osztályelemzésre épít — nem avult el.“

Az orosz forradalom szinte illusztrációja volt a marxi gondolatnak: az osztályérdekek mellett minden eltörpült. Mintha egy ország járt volna iskolába Marxhoz, gondosan megtanulta a leckét, s amikor a feleltetésre került a sor, szó szerint felmondta. Sehol a világon nem mutatkoztak meg ilyen pőrén és leplezetlenül az osztályérdekek; az orosz forradalom történetéből úgy lehet tanítani Marxot, mint az anatómiai atlaszból az emberi test felépítését.

Hogy Lenin jóslatszerű programja reálisnak bizonyult, annak ez az alapja: csak az osztályérdekekre figyelt. Sikerének titka pedig, hogy volt egy időszak, melynek egyetlen lényege az osztályharc volt, s egy ember, aki mindent az osztályelemzésre épített. (...)

(A MUNKA II.) Amikor hazatért Oroszországba, a határon kérdőívet kellett kitöltenie. A „foglalkozás“ rovatba azt írta: újságíró.

Sosem volt újságíró, a szó közkeletű értelmében. Az újságírónak kifejezés! formája az írás; Leninnek tevékenységi formája volt. Nem azért írt, hogy beszámoljon gondolatairól, s nem is azért, hogy írásművet hozzon létre. Az író művei is befolyásolják a világ alakulását, de az írók elsődleges célja mégsem a világ ^átalakítása. Lenin politikus volt, akinek a feladata cselekedetre késztetni az embereket; más célt, mint a világ átalakítását, nem ismert.

A lenini szöveg olyan egyszerű, hogy bá-ki megérti. Szinte szájbarágóan egyszerű. Pedagógus volt: mindig tanított. Ha egy gondolatot fontosnak tartott, újra meg újra elismételte, cikkek egész sorában, de egy-egy íráson belül is, hogy jól bevésődjék olvasói agyába. Az író munkaeszköze a szó. De Lenin olyanoknak írt, akiknek fogalmuk sem volt, mi fán lerern a filozófia, közgazdaságtan, tudojnány: vagyis az, amiről be szélt. Nem bízott pusztán a szavakban, az írásjeleket Is segítségül hívta; a szövegben minduntalan kiemelt szavakat, vastag betűvel szedett mondatrészeket: csak hogy a lényeg el ne sik\ kadjon. Az egyik szót egyszer húzta alá, a másikat kétszer, a harmadikat hullámos vonallal, nem

takarékoskodott a felkiáltójelekkel sem: ott állt olvasói mellett, és segített nekik olvasni. Ojra meg újra kiszólt a szövegből: figyeljetek, «e fontos, ez még fontosabb, ez a legfontosabb.

A stílus az ember, mondják. De a meghatározás nem egészen pontos.

Lenin stílusa száraz és szikár; a formával nem törődik. Szóvirágok nincsenek benne, hí olykor képeket használ, kilógnak a szövegből: nem illenek hozzá.. Érzelgősségnek nyoma sincs az íré saiban, az egyes szám első személyt ritkán használja. Ez a személytelenség póztalanság is: a hatásvadászat teljesen idegen tőle. Annál inkább sajátja az indulat, a szenvedély, a gúny. De leginkább a logika.

Eddig minden egyezik: a stílus az ember. Csak hogy rendkívül sok írása bőbeszédű, elnagyolt. Holott alaptermészete volt az összpontosítás, a lényegre törés, a pontosság

A stílus nemcsak az ember, hanem az ember feladata is. Amit tegnap leírt, ma és holnap és holnapután újra el. kellett mondania, azoknak, akik még nem olvasták. S a pőre gondolatokat, a logika csupasz csontvázát nehezen értik meg, akiknek nem kenyere a szellemi munka. Valóban a szájukba kellett rágni, hogy megértsék, újra meg újra elismételni a már elmondottat.

Senki sem válthatja büntetlenül aprópénzre a gondolatait. S egy-egy gondolatból lehetetlen tucatnyi remekművet kicsikarni. Az egyik írás óhatatlanul fáradtabb lesz, a másik elnagyoltabb, a harmadik felületesebb vagy szürkébb. íróknál is törvényszerű, hogy aki nagyon sokat ír, az sok másodlagosai is ír.

De tévedés azt hinni, ha Balzac nem száz regényt ír, hanem csak tízet, annak a tíznek mindegyik mondata remekmű. Balzac azért írt száz regényt, mert százat kellett írnia: irtózatos energiája nem hagyta nyugodni, s a remekműveket csak úgy tudta létrehozni, hogy közben sok másodlagosát is írt.

Lenin évente mintegy ezer oldalt írt. írásos életművében rengeteg a másodlagos. De niucs olyan fontos gondolata, melyet legalább egyszer ne tudott volna remekművé fogalmazni. Ezekben az írásokban nincs üresjárat, felületesség, elnagyoltság: a logika csodálatos pontossággal rakja össze az érvek építőköveit, a megfigyelések eredetisége, a következtetések merészsége, az érvelés biztonsága lenyűgöző. Az írott mű itt azonos értékű írójával.

Aki csak a gondolatmenetét figyeli, joggal kérdezheti: mi az eredeti abban az emberben, aki ilyen magától értetődő egyszerűséggel magyaráz és bizonyít?

Csakhogy Leninnél mindig maga a gondolat eredeti, s nem annyira a gondolat kifejezése. Ami ötven évvel a halála után magától értetődő közhelynek látszik, a maga korában olyan újdonság volt, hogy alig akadt, aki a gondolatait igazán követni tudta. Ezért, hogy annyi okos és értelmes kortársa nem értette meg nagyságát: a gondolatot, ami valóban lenyűgözhette volna őket, képtelenek voltak elfogadni, a sziporkázó szellemet pedig hiába keresték benne.

Három november hetedikét éltem át Hispániában. Az elsőt a Manzanares partján: a madridi csata idején, a másik kettőt Bazában, ebben az alig tízezer lakosú kisvárosban. (Itt volt az Andalütiai Hadsereg harcálláspontja.)

Hogyan maradt meg emlékezetemben — harminckilenc év távlatából — az ?lső november hetedike, amelyet spanyol földön töltöttem?

Á francoisták Madrid elfoglalásával akartak halálos csapást mérni a Spanyol Köztársaságra. A főváros sosem volt olyan válságos helyzetben, mint 1936 novemberének első napjaiban. Madrtd előterében

— néhány kilométerre a Puer- ta dél SoZ-tól — élet-halálra folytak a harcok. A Kondor Légió az egyik légitámadást a másik után hajtotta végre Madrid ellen. Nem katonai célpontokat támadott. A Hitler- fasiszták Spanyolországot katonai gyakorlótérnek tekintették: különös súlyt helyeztek a pszichológiai hadviselésre. Azt akarták elérni a spanyol főváros ellen 1936-ban végrehajtott légitámadásokkal, hogy megfélemlítsék, pánikba hajszolják a lakosságot. Ezért — elsősorban

— a munkásnegyedeket bombázták.

Ám kettőn áll a vásári A Kondor Légió nem érte el a célját. Alig tisztult ki az égbolt Madrid felett egy-egy légitámadás után, máris folytatódott a sürgés-forgás a városban. A gyárak, az üzemek ismét dolgoztak. Az utcák — eltekintve a bombatölcsérektől, a felszakított úttesttől és a romba dőlt házaktól — szokott, hétköznapi képet mutattak. Harminckilenc év múltán is emlékszem, hogy a Gram Viá-n sorban álltak az emberek a mozik előtt. Nem véletlenül. No vember elején mutatták be Madridban első ízben a harmincas évek világsikerű szovjet filmjét, amelynek hőse Vaszilij lvánovics Csapajev volt, a Vörös Hadsereg hadosztály- parancsnoka, aki elesett a fehérgárdistákkal vívott harcokban. A film bemutatója előkészület volt november hetedike megünneplésére.

Jómagam ekkor zászlóalj- csoportparancsnok voltam- A

csoport egyik zászlóalja csaknem kizárólag középiskolai tanárokból állt. Ennél az alakulatnál töltöttem a november hetedikét. Azért emlékszem pontosan a részletekre, mert mindössze öt nap állt rendelkezésemre a zászlóalj katonáinak kiképzéséhez. Amennyiben ezt a célt lehetséges volt egyáltalán elérni, úgy csak éjjelnappal megfeszített munkával. Ahhoz, hogy a katonák ott lehessenek a november 7-i ünnepségen, kénytelen voltam a kiképzést két órára felfüggeszteni. Részt vett az ünnepélyen Mihail Kolcov, a Pravda akkori madridi tudósítója is. (Ma már nem vagyok egészen biztos benne, de úgy emlékszem, hogy Mihail Kolcov be is száA katonai helyzet 1937 novemberében

molt a Pravda olvasóinak a tanárzászlóaljnál tett látogatásáról.)

1937, november. Madrid — frontperspektívából

(A szerző felvétele)

November 4. és 7. között egymást követték az ünnepségek a Manzanares partján. Jellegzetességük az volt, hogy — így vagy úgy — összefüggtek a város védelmére elrendelt intézkedésekkel.

Hadd érzékeltessem ezt egy példával.

A „családi“ ünnepélynek, amit a parancsnokságom alá rendelt tanárzászlóalj rendezett, ez volt a jelszava: „A Szovjetunió egyedül volt és mégis győzöttI Nekünk köny- nyebb a helyzetünk, mert a Szovjetunió velünk vanI — No pasaran! Nem törnek átl“ Ilyen és ehhez hasonló feliratokkal lépten-nyomon találkozott az ember november 7. előestéjén Madridban. Különösen sok transzparens utalt Petrográd védelmére.

A madridi csatában a Köz- társasági Hadsereg megállította az ellenséget a város előtt. A kocka ekkor megfordult. A kudarc, amely a francoistákat Madrid fala alatt érte, megteremtette a háború folytatásának feltételeit. Ezt az eredményt nem lehetett volna elérni a lakosság támogatása nélkül. Tény, hogy Madrid védelmében a főváros csaknem minden lakosa részt vett: lányok, asszonyok, fiatalok és öregek egyaránt. Még az iskolás gyerekek is segítettek a barikádok építésében. A november 7-i előkészületek nagymértékben hozzájárultak ennek a tömegmozgósításnak a sikeréhez. Ezért nem lehet elválasztani a spanyol főváros közvetlen védelmét — a madridi csata első szakaszát — az oroszországi proletárforradalom győzelmének tizenkilencedik évfordulójától.

©

Az akkori sajátos spanyolországi viszonyok rengeteg lehetőséget nyújtottak a kezdeményezésre. Ha a spanyol levéltárak anyaga hozzáférhetővé válik a tudományos kutatás számára, bizonyára előkerül majd az a November 7-i Emléklap is, amelyet én állítottam össze 1936-ban az európai hírű német író: Ludwig Renn segítségével. Az Emléklapot az egyik legnagyobb madridi nyomda munkatársai készítették, mégpedig túlórázva, de minden ellenszolgáltatás nélkül. (Ma úgy mondanék: társadalmi munkában.) Az első példányok november 5-re virradó éjjel kerültek ki a nyomdagépből, tehát november 7-én a város védelmére bevetett alakulatok katonái már a lövészárkokban kézről kézre adhatták az Októberi Szocialista Forradalom győzelmes emlékével lelkesítő Emléklapokat.. •