Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-30 / 48. szám, Vasarnapi Új Szó
ik a sorompóhoz, Szerit sofőrnek, Gudkovnak, : erdőbe sandítva eszre- I már ott álltak az oda torzsautóbusz meg két n' — kiáltott a Wfiilis- k. Az még mindig nem dühösen szidta az őr- nelt géppisztolyával ma ill ja, mit mondok? ■í megpillantva a tábor- i. Tagbaszakadt őrnagy haragtól kivörösödött, wli a vállán a kezéslálapot. írnagy, a száznyolcadik műszaki helyettese — felejtve el jelenteni, n egyázerű dandár, ha- Vörös Zászló és az érd ii in rendek birtokosa, at, az jó, ml becsüljük íz őrmestert, amikor a teljesíti? Ö a parancs- a végre. Az enyémet, a keresztvizet, ha nem társ... — a páncélos jrpilint, de már sejtet- anrsnok előtt áll. — A hagyta nekem, hogy öt rügyek jelentést a két avításáról. Ha nem jelt meg feltart óztatl bún állt, és csak egy vitatott a sorompó irának is, mint a többiek- i a nappali áthaladásra - Ha önt a dandárpa- iidta, hogy nincs enge- íis engedély nélkülivel íznia n dandárparancs- n érkezett oda idejében. •ancsnok elvtárs — ma- de ,i pótalkat részekéi au a m meg... <.*lenesére bízta magái, s érces hangja van ... dott, és tegezésre tért resztül a katonán! No, tül a katona tudja a ni! Neki köszönet jár, f,e a kocsiddal az út- >)t>v óráig... teljesítsem, főparancs— Megállj! — Szerpilin szemügyre vette a páncélost. — Miért vagy páncélos sisakban? Az álcázás méreteire vonatkozó parancsot a tudomásodra hozták? — Igenis, tudomásomra. — De önre nem vonatkozik a parancs? Siet felfedni a jelenlétét? Hadd tudják meg a németek. hogy az ön gárdaalakulata, a Vörös Zászló rend és a Alekszadr Nyevszkij rend tulajdonosa, a karacsevi dandár ill megjelent? Előre meg akarja félemlíteni őket a megérkezésükkel? Erre minekünk nincs szükségünk! Szerpilin keményebben is megleckéztethette volna ezt az őrnagyot, és meg is teszi, ha mindez három nappal előbb történik. De reggel megindul a támadás, amelyben a legelső órától fogva ez a páncélosdandár is részt vesz, és nem akarta elrontani a harc előtt a dandár parancsnokának hangulatát azzal, hogy néhány napra lecsukatja a műszaki helyettesét, akire holnap égető szüksége lesz. Az utóbbi héten az álcázás megszegése miatt már néhány lisztet lecsuktak. Sőt egy ádáz megszegő hadbíróság elé került. De ennek itt ma elég a ráijeszlés is... — Menjen! — Szerpilin ismét elmosolyodott, látva, hogy a Williséhez siető páncélos menet közben elővette a sapkáját a kezeslábasából, a fejébe húzta, a sisakot pedig eldugta a sátorlap alá Aztán a sorompóhoz hajtatott, és odahívta az őrmestei’t. — Voltak a szolgálata alatt ezenkívül más kísérletek is a nem engedelmeskedésre? — Még egy volt, főparancsnok elvtárs. — Ha megint előfordul, írja fel őket, és parancs szerint jelentse. — Igenis, parancs szerint jelentem! — felel le az őrmester. — Köszönöm a szolgálatot! Nálunk minden rendben van. — Szerpilin a Willis szélvédő üvegére erősített áthajtási engedélyre mutatott. — Mehetünk? — Igenis, főparancsnok elvtársi Amikor megérkezett a parancsnoki pontra, Szerpilin bement a házikójába. A törzs hadműveleti csoportja most az erdőben tanyázott. Szerpilin. úgy számítva, hogy néhány nap múlva még előbbre megy, nem építtetett fedezéket. hanem hevenyében egy fém házikót állíttatott fel, amelyet az elmúlt ősszel zsákmányoltak a németektől Ez széthúzható, és gyorsan felállítható volt, mint a harmonika. Télen ez a fémharmonika hideg, de most nyáron megfelel. A házikó lombos fák alatt állt, belül hűvös volt. Szerpilin leült az összecsukható székre, és behívta Szincovot. — Jelentsd, mi történt a távolié embfen! Kocsis Ernő: A RÉGI KOMAROM. UTCARÉSZLET, tus Nekem már aztán egy perc időm sincs — hadarja. Simf megrémül a barátaitól Eddig mindig egyszintben látta ő'iet. Hó ültek, ő is ült, ha áll lak. ő is állt. így alulnézetből lenyegetőek a barátai. — Fázott a feje, azért — mondja Simf. — Igen, Igen — bóloigat az öreg. — Fázékony — a fejére bök. — Kopasz. — Igaz is — mondja az a nő. aki észrevette a Dél Keresztjét —, aztán tüsszögnénk a csillagok —, Nyisszegnek, kar- cognak a székek. Leülnek mind köréjük. Ez már más, egészen más, Simf felsóhajt a barátai karéjában. — Igyon velünk — mondja az egvik barát az öregnek. — Rúgjunk be — biztatja jó szívlel a másik. Az öreg felszabadultabb. Ne vetgél. — Éppen az hiányzik — mondja. — jól néznénk ki. — Mulattatja u dolog. — jó kis hacacáré lenne. A pincér már hozza is a liter borokat. Kopp, kopp, az asz talon az üvegek feneke. Kopp — egy az öreg papírjára. — Nono — mondja az Öreg és kikapj* a papírt az üveg alól. — Nono. — Mi a flene az? Miféle irkafirka? — Irkafirka? — felhorkan. — Méghogy irkafirka! Számítások ezek. A hely, az idői Ha a másodperc tört részét, ha egy ezredmillimétert tévednék ... no nem — legyint —, no nem, azt aztán nem. — Mit tévedne? — Semmit — mondja sietve. — Semmit. Ez az én dolgom. — A papírt elsüllyeszti a táskájába. — Tényleg, öreg. miben mesterkedik maga? — kérdi az egyik barát. — Most Ismerem meg ... én magát sokszor láttam ... Házfalak tövében surran. szorongatja az aktatáskáját. Siet. Miben sántikál maga? És most már mindannyiuknak eszébe jut. Igen, látták! Álmos, hajnali villamosokon, a déli órák kihalt mellékutcáin, kékil- lő szürkületben lihegve, síelve. Most már Simf is emlékszik. — Láttam a Kamaraerdőben - mondja —, a buszról láttam, ahogy futott a fák közt. — Én meg Zuglóban ... ott loholt a téren. En meg itt. én meg ott, mint a vízesés a mondatok. Olt fu tott. loholt, sietett, lihegett. Hát micsoda maga, öreg? Betörő? — Mennem kell — mondj«, az öreg. — Kém? — Orgazda? — Díjbeszedő? — Gyilkos? — Mennem kell — mondja az őre«. * — Addig innen el nem megy, amíg meg nem mondja, mivel foglalkozik! — Hagyjuk elmenni — mond- 1a Simf. — Elő a farbával, öreg! — Hadd menjen - mondja Simf. — Sehová! Ordítanak. — Énnekem ... tinektek — dadog az öreg. — Engedjétek, hogy elmenjek. Most már igazán mennem kell. — Előbb mondja el! — Mert úgyse . .. úgyse hinnétek. Kinevettek. Minden arc elkomoilvodik, összegörnyednek. A fejek lesüllyednek a borszagtenger alá. — Nem nevetjük ki. Ne fél jen. — Biztos? — kérdezi Sim- fet. — Nem tudom — motyogja Simf. - Talán nem. — A nap miatt van — suttogja az öreg. A fejek kört formálnak. Az öreg benn a gyűrűben. A kék szem ijedten röpköd az arcú kon. Kínlódik az öregember. — Mert reggel felkel a nap, délben átlendül a zeniten, este lenyugszik. — Ez csak természetes. Rá se néz a közbeszólóra. — Ki kell számítanom a pillanatot. A helyet. Hogy átlendítsem a holtponton. — Kicsodát? — A napot. — A napot? — Fgen mert egyedül nem tudna a horizont fülé emelkedni. Délben nem tudna elmoz dúlni a zenitről és este nem tudna lenyugodni. De én pontosan kiszámítom, hogy éppen abban a pillanatban hol kell lennem. Értitek? Mindig másutt, milliméternyire pontosan, a perc ezredrészényire pontosan. És akkor ... és akkor átse gítem. Megfeszítem az izmaimat, összegörnyedek és nagyon nagyon erősen rátok gondolok. Mindenkim. Meg arra. hogy lendülj át nap, mozdulj el nap. ne ál 11 meg nap. A csendben megáll a szagok áradása^ a simléderes sapka alól kigördül egy verejtékcsepp. — Ha csak egy Icipicit tévedek már tornádók, viharbk. égi- háborúk ... — Nyugodni készül a nap — suttogja neki Simf. — Igen, megyek. Ugye megértitek. Majd visszajövök Ked vés fiúk vagytok. Éjszaka úgy sinr.s semmi dolgom. A csend, mint egy sérülékeny fátyol. — Szóval a napot — mondja az egyik barát s még akarna valamit mondani, de nem tud, kidől belőle a röhögés, gurgulázik, a szagok megmozdulnak, lötty, lötyög a borszag, karistol a pálinkabűz, hányto rognak a gályák. Bugyborékol a szagokban a nevetés, terjed, fel- buhog, örvénylik. — Mondtam, hogy kinevettek. Ettől még erősebb lesz a ha- hota, rezegteti az ablakot, az ablakon át éppen a nap tanácstalanul vöröslő korongját látni. — Nyugodni készül a nap — suttogja Simf. Az öreg felpattanna, de ke zek tapadnak rá, visszanyomják a székére. — Na, nézzük csuk a napot! Lenyugszik-e nélküled? Verejtékcseppek futnak a sapka alól, az öreg minden ere jét megfeszíti. — Engedjetek! — Engedjétek mondja Simf. De fogják, nem < .gedik. A nap pereme eléri a látóhatár szélét. — Ez az a pillanat sír fel az öreg, a pincér rendreutasí tóan a hangzavar felé indul, de lépte megtörik, a kocsma meg inog, a poharak csörömpölve hullanak a földre, megcsusz szánnák az asztalok. A nap megáll a horizont fö lőtt. Hunyorog. Segítségre vár. A ház-ak elszakadnak alap zatuktól. hullanak fölfelé, a fák gvöknre rozogva szabadul ki a földből, repülnek a fák, a virágok mint a kövek. Zuhan a kocsma, őrfőnig a szél vakon egymás felé rohannak a csil lagrendszerek. Megállt a nap. A világ misz likekre szakad. Jó erősen fogják az öreg karját. A robbanást nem vette észre senki. Csak Simf meg az öreg. És talán a föld szíve. Halliátok az aritmiás dobbaná sokat? Kocsis Ernő: A KIKOTOBEN, tus
