Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-30 / 48. szám, Vasarnapi Új Szó
szovjet filmgyártás első fél évszázadában főképpen a moszkvai és leningrádi stúdiók művészei adták meg az alaphangot: a történeti értékű alkotások túlnyomó többségét a MOSZFILM műtermeiben, illetve a Néva-parti város filmkombinátjában forgatták. Kivétel azonban szép számmal akad, a sokszólamú kórusból nemcsak az oroszok hangja hallatszik ki. Főleg az ukrán és a grúz film fejlődik viharos gyorsasággal: az első klasszikus korszak termékei közül az ARZENÁL és a FÖLD, Dovzsen- ko remekei, Peresztiani VÖRÖS ÖRDÖGFIÖKÁK című kalandfüzére még a vázlatos összefoglalásokban is szerepel. Mindemellett a minőségi mutatók hosszú ideig orosz fölényről beszélnek. A különböző köztársaságok filmművészete sokáig minden bizonnyal azért topog egy helyben, mert az azerbajdzsán, üzbég, belorusz stb. rendezők túlságosan „felnéznek“ az érdeklődés homlokterében álló mesterekre. Témákat és eszközöket kölcsönöznek tőlük, ami nem lenne baj, csakhogy mindenáron hasonlítani szeretnének hozzájuk. A másik körülmény az anyagi- technikai feltételek —' érthetően — szerényebbek, mint Moszkvában vagy Leningrádban. A hatvanas évek elején-köze- pén — szoros összefüggésben azzal a fellendüléssel, mely a szovjet filmet a korábbi hullámvölgyből kiemelte — egymás után jelentek meg kitűnő alkotások, főcímükön nemzetiségi emblémával. Egy-két reve- lációt jelentő mű szinte véletlenül, az alapvető tendenciáktól függetlenül is születhet — tucatnyi klasszisfilm aligha., Márpedig ez a sorozat, melyet nemrégiben kezdtek írni, s sze rencsére még ma is írnak, rendkívül gazdag és sokszínű. S mennyi a változat: Az ELFELEJTETT ÖSÖK ÁRNYAI nem hasonlít az IDEGEN GYERME- KEK-re, a LOMBHJJLLÄS égé szén más típusú, mint a SENKI SEM AKART MEGHALNI — sokáig folytathatnánk a skatu- lyákbíi nem sorolható filmek címeit. Mielőtt rögtönzött mérleget készítenénk, megjegyezzük: a definíció — „nemzetiségi film művészet“ — nem egészen pontos. Mti már eléggé kirajzolódtak az erőviszonyok. Ha a rang sort nemi is, a filmkészítő köztársaságok eredményei és kísérletei között meglevő különbségeket többé-kevésbé meghatározhatjuk. Célszerűbb tehát, ha a közös nevezőre hozott törekvések eredőit vizsgáljuk és az egyedit, a sajátost, a csakis az adott miliőre, etnikumra s mindenekelőtt politikumra jellemző jegyeket vesszük számba. Ami a közös nevezőt- illeti — Kolumbusz tojásaként találtak rá a tartalmi-formai megújulás élharcosai. Felfedezték és programként vallották, bogy saját népük gondjait, saját történelmük eseményeit kell tükröztet- niük a filmekben, s nem CSA PA [EV, RETTEGETT IVÁN, SZÁLLNAK A DARVAK — máso latokkal a világ elé állniuk. A nemzetiségek „utánjátszó mo- zi“-jellege megszűnt. A legjobb filmek más atmoszférába egyszerűen be helyettesít hetet lenek. A másik sajátosság: a szokások, a hagyományok, a folklór szerepe meghatványozódott. Nem cifra dekorációként használják fel, hanem dramaturgiai kötőanyagként. Továbbá: az egyes nemzetiségek filmművészetének legtehetségesebb képviselői alkotásaikban egyesítették az új szovjet iskola és az egyetemes modernség vívmányait. Színes sztori-vonulatok helyett a pszichológiai hitelesség megidézésére, a szájbarágó részletesség feladása árán az életszerű természetesség „megszerkesztésére“ törekedlek. A konfliktus életszerűsége, a művészi igazság fontosabb, mint a régebben olykor-olykor abszolutizált didaktikus tanulság. S most nézzünk néhány változatot. Kezdjük az ukrán filmművészettel. Az ukránok jelenléte meghatározó fontosságú, filmjeik és tehetségeik formátuma tekintélyt parancsoló. (Bármennyire paradox helyzet, nem maradhat említetten: a soknemzetiségű Szovjetunióban bonyolultak és sokszor szabálytalanok a kölcsönhatások. Csak egyetlen példa: az ELFELEJTETT ÖSÖK ÁRNYAI-t az a Pa- radzsanov jegyzi, aki — grúziai születésű, s életének csak egy korszakában kapcsolódott az ukrán világhoz, a kijevi stúdió hoz.) leegyszerűsítenénk a kérdést, ha azt állítanánk, hogy a forrást és a fogódzót a vérzivataros múlt jelenti az ukrán művészek számára — vagyis a sok szenvedés, harc, forradalom és ellenforradalom. Igaz, a FEKETE TOLLÚ FEHÉR MADÁR vagy a ZAHAR BERKUT Jelenei a Facsemeték című grúz filmből (rendezte Kezű Csheidzc) (előbbit Ujenko, utóbbit Oszika készítette) az eseményeket dokumentumszerű hűséggel, krónikás igénnyel feltáró művek, specifikumuk mégsem tabló-jellegükben rejlik. Inkább a tár sadalmi és egyéni sors össze függéseire, egymást kölcsönösen meghatározó vonásaira figyelnek a rendezők. Más szavakkal szólva: a jellempróbák elválaszthatatlanok a nemzeti sorsfordulóktól. Nem mellékes szempont, hogy az irodalom és a film Ukrajnában is szoros szövetséget kötött egymással: az' elrugaszkodási pontot Iljen- kóék számára sokszor egy-egy regény, novella jelenti. Ajtma- tov megfigyelése — úgy érezzük — általános érvényű: sok film „kétségbevonhatatlan kapcsolatot mutat azzal a mai irodalmi folyamattal, amely gyakran feláldozza az eseményeknek, jelenségeknek, a hősök tetteinek külső logikáját az azok lényegébe való mély behatolás érdekében“. A grúz couleur locale-t — az ukrántól eltérően — nem anny- nyira az irodalmi előképek, mint inkább a mesemotívumok felhasználásának szándéka biztosítja. Még az olyan művekbe, mint a LOMBHULLÁS (rendezője loszeliani) is belopakodik ez a hatás, pedig ez a film ijem modern miliőbe oltott bölcsesség-leltár, hanem szellemes — és retusálatlan! — helyzetjelentés. A KÜLÖNLEGES KIÁLLÍTÁS és a CSODABOGARAK (mindkettő Eldar Sengelaja nevéhez fűződik) annál inkább kötődik a jellegzetesen népi motívumokhoz. Az ukrán és a grúz filmkészítési modell csupán két variáció. A többiek sem elégszenek meg az egyik vagy a másik változat adoptálásával. Nem ritka a históriai gyökerekhez való visszanyúlás, a csodás mesevilág elemeinek „beépítése“ tehát az ukránok és a grúzok hatása kimutatható, emellett azonban sajátos problémalátásról, eredeti filmnyelvi eszközökről, vagyis szuverén alkotói világképről beszélhetünk. Ismét nézzünk példákat. A SENKI SEM AKART MEGHALNI című litván dráma (Zsalakiavi- csusz munkája), mely meglehetősen megosztotta a kritikusokat — egy bonyolult történelmi szituáció analitikus vizsgálatának kísérlete. A „ki kit győz le?“ számunkra ismerős, de más politikai helyzetben lezajlott sakk-matt játszmájáról van sző. Zsalakjavicsuszt a kalandos elemek, a rejtélyes mozza natok feldúsításával az a szándék vezette, bogy a vállalko zás veszélyét és az akció jelentőségét kidomborítsa. Amit megnyert a réven, elvesztette a vámon: ;i látvány időnként a drámai konfliktus fölé kereke^, dett, a prekoncepció megingat"" ta a cselekvések pszichológiai hitelét. A GYERMEKKORUNK EGE című kirgiz filmben — Okejev a rendező — az életforma erőteljesen realista rajza érdemel figyelmet, valamint a dialektikus jelen-múlt konfrontáció. Dovlatjan JONAPOT, ÉN VAGYOK című alkotása az ör mény filmművészet felnőtté válásának bizonyítéka. A rendező nagy társadalmi drámák és ap- ró-cseprő személyes gondok Szkiillái és Kharübdisaei között hömpölyögteti a mesét, melyet elsősorban a közéleti tartalom és a szövevényes emberi kapcsolatok megörökítésének igé nye éltet.. Dovlatjan ismerős háborús mozzanattal indítja a filmet (melyben, jó köztársasági hagyomány szerint, népszerű orosz művészek is játszanak) s aztán eljut a „honnan indultunk" és a „hová jutottunk“ kérdéseinek megválaszolásáig. Lírai töltése van a Moldava- Film produkciójában készült ELMENTEM A NAP UTÁN című alkotásnak, melyben — Okejev filmjéhez hasonlóan — szintén a gyermekkor egéről van szó, egy világra csodálkozó kisember köznapi s mégis fontos ta- -nulságokat magába sűrítő kalandjairól. „Felfedezni a világot“ — ez lehetne a mottója Kálik színes impresszió-mozaikokat egyesítő filmjének. Aminthogy más alkotásoknak is. Például Batirov VÁRUNK. FIÚ! című hangulatos életképsorozalának, melyben a felnőtté válás folyamata kerül premier plánba. Timur sorsában Batirov a fiatal korosztály gondjait, a beilleszkedés — érvényesülés — nehézségeit mutatja be, helyenként gunyoros fricskákkal. A VÁRUNK, FIÚ! nyelve oldottabb, atmoszférája közvetlenebb, mint más üzbég filmeké. Batirov nem köti le a sztori valamennyi szálát (ilyen vonatkozásban is a frissen teremtett hagyományokat követi), ám ennél is fontosabb, hogy egy generáció közérzetét érett gondolkodóként, jó szemmel térképezte fel. Milyen a jelen filmművészeti térképe a Szovjetunió nemzetiségi köztársaságaiban? A kísérletezések tág tere továbbra is biztosított, a tehetségek változatlanul letehetik névjegyüket. Két filmet külön is megemlítünk — mindkettőről sokat beszélnek és írnak mostanában. A belorusz LÁNG, Csetvenkov háborús drámája a legjobb szovjet filmek színvonalán idézi tel a partizánmozgalmak hátterét és „össznépi“ indítását. A katonai vezetés gondjait is kedvezőtlen őszinteséggel ecseto!> az alkotás. Mihalkov-Konc«a ov- szkij forgatókönyve nyomán készült az EGY ÉLET KEVÉS című tadzsik film (az ANDREJ RUB1LJOV szövegírója, a VÄ- NYA BÁCSI rendezője sokszor vállal vendégszereplést különböző nemzetiségi stúdiókban j„ Kimjagarov, akiről a szovjet kritikusok megállapítják, hogy elsősorban az önmagukat megvalósító hősök sorsa iránt érdeklődik, ezúttal is aktuális témát dolgoz fel. A falusi élet, a termelés időszerű problémáit járja körül. Nem az a kérdés — bizonyítja az EGY ÉLET KEVÉS című film —, hogy menynyi gyapot terem a földeken, hanem hogy sikerül-e előbbre tolni az idő mutatóját az emberi kapcsolatokban... A kisinyovi össz-szövetségl fesztiválon a köztársasági stúdiókban készített művek esetenként nagyobb visszhangot keltettek, mint az úgynevezett központi stúdiókban forgatott filmek. Baku és Kijev, Taskent és Tallinn jelentkezése ma már a lehető legjobb ajánlólevél egy effajta seregszemlén. Egyensúly-eltolódásról nem beszélhetünk, nincs szó őrségváltásról sem. Mindössze annyi bizonyos: a szovjet művészetről szólva, mindig meg kell említenünk azokat az eredményeket, melyek a nemzetiségi műhelyekben születtek és remélhetően újabb fellendülés lehetőségét ígérik. VERESS JÓZSEF Fekete tollú fehér madár — az ukrán film egyik kockája
