Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-27 / 280. szám, csütörtök
VALÓSAGUNK IGEZETEBEN BARTA GYULA ÚJABB ALKOTÁSAIRÓL Az elkötelezett képzőművészeti alkotások múlt évi bratislavai tárlatát két történelmi jelentőségű esemény, a Szlovák Nemzeti Felkelés és fel- szabadulásunk 30. évfordulója jegyében rendezték. A számos jeles alkotás mellett a szakértők és a látogatók körében egyaránt figyelmet és érdeklődést keltett Barta Gyula Dicsőség a zólyomi vasutasoknak című festménye. Ezit a megkülönböztetett figyelmet olyan mű vonta magara, am^ly egy céltudatos művészi és eszmei pályának legjelentősebb alkotása. Nem csoda, hogy később az 1974-es év legjobb képeként értékelték s a művészt pedig a megtisztelő Cyprián Ma- jerník díjjal tüntették ki. A tekintélyes méretű (120X X 150 cm) táblakép újszerű ak- r il os kombinált technikával készült. Azoknak a zólyomi vasutasoknak állít emléket, akik az 1944. év mozgalmas augusztusi napjaiban csatlakoztak a felkelőkhöz és rendelkezésükre bocsátották a nevezetes páncél vonatot. A kép szerkezetileg egységes, kiegyensúlyozott, színben és formákban szigorúan mértéktartó, ami növeli drámaiságát, l>első feszültségét. A megfontolt művészt Idéző kiforrott stílus révén a mondanivaló természetszerűen domborodik a konkrét tájeleinek fölé. A páncélvonat mögött méltóságosan áll az ősi vár, s méreteivel, vonalaival egyaránt jelképezi a fölkelt nép szilárd elhatározását és tettének időtálló, történelmi értékét. Érdemes talán e kóppen kapcsolatban idézni két időszerű megállapítást: „Az elkötelezettség elsősorban e kifejezés tulajdonképpeni marxista oszt ály- jellegü értelmezésében rejlik. Az persze leginkább a pártvonalhoz, és a párthatározat okhoz való viszonyulásban tükröződik, abban, hogy a mindennapi' gyakorlatban saját hat árterületünkön miként valósítjuk meg ezeket alkotómunkánkban.“ (Vasil Bifak: Az igaz mégiscsak igaz marad). S hadd következzék még egy idézet: „A művészi elkötelezettségei nem lehet fölcserélni valami féle, akár időszerű témák tömegével. Az elkötelezettség lehetetlen anélkül, hogy ne válna a külső téma behó lé mává, a művész szivének, gondolatainak, világnézetének szerves részévé. A művészei csak úgy lehet elkötelezett, ha a társadalmi ügy magánüggyé válik ... A mű tart álombéli vo natkozását az alkotó igényes* sége és tehetsége hatványozza, mert ezek nélkül nincs igazi művészet.“ (Martin Kusý). Ügy érzem, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy Barta Gyula művészete és kitüntetett képe is teljességgel eleget tesz a fent megállapított követelményeknek. Ha mélyebben, részletében figyeljük meg a művész eddigi képfestészeti munkásságát, kiderül, hogy e pályán nyomon követhető a céltudatos tejlődés útja, amelyre az a legjellemzőbb, hoigy a témakör már az úi' kezdetéin ugyanaz, csupán más és más a módszer, amely- lyel az alkotó ember lankadatlanul igyekszik hatalmába keríteni valóságunkat. Barta Gyula művészi pályafutásának kezdete egybeesik azzal a hősi korszakkal, amikor a fiatal szocialista Csehszlovákia új, országépítő céljait tűzte ki. Az ifjú művész a valóságunk igézetében érzékenyen figyelte a szocialista iparosításban alakuló változó tájat s a festészet sajátos eszközeivel, de lényegében hagyományos módon igyekezett tük- rü7<ni élményeit. Ez a müélve- zők által sziiile egyoldalúan kedvelt, sőt sokak szemében csaknem egyedül helyesnek vélt ábrázoló módszer azonban nem tudta kielégíteni Barta Gyulát, aki számára a táj új motívumai nemcsak színfoltok, nem :sak apró térbeli elemek voltak, hanem szociális fejlődést, gazdasági föllendülést, haladást ls jelentettek. A hatvanas é.ek elején „Slovnaft“ gyűjtőnéven új képsorozat született műtermében. A téma tehát továbbra, is az ipari táj/ de itt az új valóság már térhatású szerkezetű elem, vízszintes és függőleges értelemben egyaránt témahordozó motívuma a képnek. Az ú) stílus révén kifejezőbbé válik és jobban érvényesül Barta sajátos művészi kézírása, nagyszerű színtechnikája, s -leginkább ennek köszönhető, hogy az e korban alkotott munkái a szlovákiai képfestés megbecsült darabjai. Innen már egyenes út vehetett azokhoz a konstruktív kompozíciókhoz, amelyekkel az utóbbi évek során meglepte a művészetet kedvelő közönséget. Anélkül, hogy bármit is változtatott volna a témában, vagy realista alkotómódszer é- ben, kifejlesztette sajátos sti lusát, amelyben kulcsszerep© van a klasszikus értelemben vett szakmai tudásnak s az olyan stilizálásnak, amely elősegíti a központi gondolat ki- domborítását. tiszteletben tartva a közérthetőség szempontját is. Az új stílusban újszerű kifejezési eszközök érvényesülnek, ami minden bizonnyal tükrözi azt, hogy korunk esztétikai követelményei is tovább fejlődtek, s ezeket a művész a mindennapi élettel való szoros kapcsolat révén helyesen értékelte. Űj stílusban lemérhető az a gazdag tapasztalat is, amit az építészettel kapcsolatos monumentális alkotásokkal szerzett. A jellegzetes színkultúra 'tt nem úgy érvényesül, mint az egykori ifjú Barta impresszionista ihletésű képeiben, hanem a komor, fegyelmezett alkotó művészi és emberi érettségét jelképezi. Az illy módszerrel készült alkotásaiban meggyőzően érvényesül az a cél, hogy minél teljesebben fejezze ki mlagát a korszerű képírás nyelvén, s egyben tükrözze elvi állásfoglalását, tehetségének legfelső tokán. Barta Gyula képalkotásainak keresztmetszetével idei őszi tárlaton, december közepén lép a művészetkedvelő közönség elé. A bratislavai Városi Képtár (Mjrbach-palota) látogatói meggyőződhetnek majd arról, hogy a művész alkotásaival az iparosítás, a társadalmi haladás fő szervezőjéért, a fejlett szocialista emberért harcol. PETRIK JÓZSEF MA ESTE: csehszlovákiai bemutató a MATESZ Thália Színpadán Már hagyománnyá vált, hogy a csehszlovák—szovjet barátsági hónap keretében Kelet-Szlovákia metropolisában, Kassán megrendezik a szovjet drámák fesztiválját. A MATESZ Thália Színpada ebben az évben V. Konsztantyinov és B. Racer korlárs szovjet zeneszerzők Tíz nap — szerelemért című vígjátékával vesz részt a fesztiválon. A mű most kerül először bemutatásra hazánkban. Takáls Ernőd rendező ezúttal élő zenét alkalmaz az előadás folyamán, Dömény Félix veu- dégkoreográfus pedig mind a zenészeket, mind a technikai személyzetet bevonja a játék menetébe, amitől egyrészt közvetlenebbé, másrészt pergőbbé válik az előadás. Ezt a célt szolgálja Kopócs Tibor díszlete és Dobi Géza zenéje is. Az ironikusra hangolt komédiát négy évvel ezelőtt mutatták be a Szovjetunióban, rövidesen csaknem 100 színház tűzte műsorára, s most is még mindig mintegy 50 társulatnak állandó repertoárdarabja. A friss és őszinte humorú színmű napjaink hivatali és magánéleti fonákságait pellengérezi ki oly módon, hogy soraiból minduntalan kisejlik az együttérzés és a segíteniakarás szándéka. A vígjáték hőse kétbalkezesnek ismert fiatal ügyvéd, aki az emberek ügyes-bajos dolgaiban nem hajlandó az előírások, „a hivatalos formulák“ alapján ítélkezni. Nem hajlandó naponta elkövetni lelkiismereti ön- gyilkosságot... Akkor is a saját fejét használja, amikor szinte mindenki azt bizonygatja körülötte, hogy tulajdonképpen nincs is feje. Nem az emberekre, hanem az emberiségre hallgat, amely ott szorong a szívében, múltjával, jelenével és jövőjével együtt. Hősünk ennek ellenére nem az álmok világában él. Az álom nála csupán a cselekvés első fázisát jelenti: azt a pillanatot, amikor megszületik az elhatározás. S amikor megvalósul az elgondolás, soknak mindez álomnak tűnik, annyira „elképesztően igaz“. A fiatal ügyvéd ellenlábasaiban a szovjet szerzőpáros elsősorban a kinevetni való jellemvonásokat domborította ki, de így sem egyoldalúan ábrázolnak, mert róluk is elhisszük, hogy „helyük van“ közöttünk, így kapunk reális tükörképet, s így válnak a figurák valóban hús-vér emberré. Hol az egyik, hol a másik szereplőben ismerjük fel saját jellemvonásainkat, ami remélhetőleg bennünket is elgondolkoztat... A MATESZ Thália Színpada színészeinek kiváló komédiá- zásra nyújt lehetőséget ez a roppant jó ritmusú és sodró dinamikájú vígjáték, amely igénybe veszi a társulat csaknem valamennyi tagjának tudását. A kétbalkezesen is ügyes főhős szerepében Boráros Imrét láthatja a közönség. Szer- józsát, aki gitár nélkül úgy eltévedne a világban, mint a tengeri utazó iránytű nélkül, Csendes László játssza. Mását, a feleségét Tamás Jolán, Irát Tóth Erzsi kelti életre. A további szerepekben Gyurkovics Mihályt, Lengyel Ferencet, Vá- rady Bélát, Gombos Ilonát, Szabó Rózsit, László Gézát és Kovács Józsefet láthatjuk. A bemutató ma este 19 órakor lesz a Thália Színpadon. KMECZKÚ MIHÁLY Egy irodalomkritikus pályája delelőjén STANISLAV ŠMATLÄK ÖTVENÉVES Stanislav Šmatlák, a szlovák irodalmi életnek ahhoz a nemzedékéhez tartozik, mely az 50-es évek elején hallatta hangját először. Az azóta eltelt több mint negyedszázad alatt nemzedékének legjelentősebb irodalomtörténészévé, iroda lom teoretikusává és kritikusává lett. Ifjú korának nemes becsvágya, kitartó szorgalma segíti hozzá, hogy kitűnő műveltségre, magas színtű képzettségre tegyen szert, vagyis hogy megteremtse azt az alapot, amelyre később értékes életművét építheti. A bölcsészdiploma megszerzése után 1949 ben a filozófia doktorává avatják, majd 1965-ben megszerzi a tudományok kandidátusa, 1966-ban pedig a művészettudomány doktora címet. Irodalomtörténeti és kritikusi pályafutását kony vkiadóbeli szerkesztőként alapozza meg. 1945 és 1953 között ilyen minőségben tevékenykedik az akadémiai kiadónál, a Smena Könyvkiadónál és a Szlovák Gyermek- könyvkiadónál. 1953-tól 1960-ig a Szlovák Tudományos Akadémia Szlovák Irodalmi Intézetének munkatársa. Ezután négy évig ismét szerkesztő lesz, mégpedig a legtekintélyesebb szlovák irodalmi folyóiratnál, a Slovenské pohľadynál. 1963 bán azonban újra visszatér az SZTA Szlovák Irodalmi Intézetébe, melynek mindmáig tudományos munkatársa. Irodalmi munkásságát Šmatlák tulajdonképpen versválogatásokkal kezdi. 1952-től indítva egész sor szlovák költő életművéből készít válogatást, elsősorban azzal a céllal, hogy ráirányítsa a fiatal olvasók figyelmét az általa értékesnek ítélt alkotóegyéniségekre. E költők: P. O. Hviezdoslav, Svetozár H. Vajanský, I!. Štúr, Samo Chalúpka, Ivan Krasko, Fraňo Kráľ és mások. Közben összeállítja a Neprebudený című prózai gyűjteményt, cikkeket, tanulmányokat, kritikákat ír, többek között Kukučín Mladé letá című kisregényéről, Ľudmila "Podjavo- rinská életművéről, a gyermek- világról, Vincent Šikula és mások gyermek- és ifjúsági müveiről. Vagyis a 60-as évek elejéig elsősorban a gyermekirodalom elmélete és gyakorlata köti le figyelmét. Az e téren szerzett ismereteit és tapasztalatait a A költő és a gyermek, 1963 című monográfikus művében foglalja össze. Noha a versválogatásokhoz alapos értékelő-elemző bevezető tanulmányokat írt, és 1961-ben egy Hviezdoslav- monográfiája is mejelenik, ez az első olyan műve, amelyért kitüntetik (Marié Majerová- díjjal). Šmatlák e könyve alapozó mű a maga nemében. Szlovákiában talán elsőként veti fel a korszerű gyermekirodalom iránti igényt, talán elsőként határozza meg, milyennek is kell lennie a modern gyermekköltészetnek. Gondolatait olyan alkotók műveinek elemzése ürügyén fejti ki, mint például V. Nezval, Fr. Halas, Fr. Hrubín, Št. Záry, Mária Durič- ková és mások. A könyv legérdekesebb fejezete minden bizonnyal a A gyermekkor költészetétől a gyermekköltészetig, melyben a két önálló fogalom egymáshoz való viszonyát, egymásra való hatását elemzi. Eredetiek a folklór és a gyermek- irodalom kapcsolatáról tett megállapításai is. Mint ahogyan az irodalomtörténeti értékeléseiben és elemzéseiben nincs erőszakos aktualizálás, a gyermekirodalomról írott kritikai és elméleti tanulmányaiban sem találunk öncélú histórizálást. Stanislav Šmatlákot ma úgy tartjuk számon mint a 19. és 20. századi szlovák költészet szakavatott ismerőjét, népszerűsítőjét és értékelőjét.^ Tehát nem maradt meg „csak“ a gyermek- irodalom specialistájának, hanem a hatvanas évek elejétől napjainkig olyan műveket alkotott, amelyek a jelenkori szlovák irodalomtörténet és irodalomkritika egyik neves alakjává emelték. Külön figyelmet érdemel az a tevékenység, amelyet Smat- lák a Hviezdoslav-kutatás területén kifejtett és kifejt. Itt ugyancsak úttörő jellegű munkát végzett. A ma is folytatott kutatásainak eddigi eredményeit (három) köztük egy csehül Is kiadott) publikációban összegezte. A három közül a legfontosabb az 1961-ben megjelent Hviezdoslav-monográfia, melyben a legnagyobb szlovák költő lírájának fogantatásáról és fejlődéséről ad képet. 1974- ben (a költő születésének 125, évfordulója alkalmából (Látogatóban Hviezdoslavnál) címmel újra megjelenik a Mladá letánál irodalomtörténészünk 1953-as Hviezdoslav-válogatása, melyhez színvonalas „prózai kísérő szöveget“ írt. A vállalkozás a modern irodalmi olvasókönyv sajátos típusának is tekinthető. Művei sorában különleges hely illeti meg a Laco Novo- meskyről szóló monográfiáját (1967). A könyv nemcsak Sta- nislav Smatlák irodalomtörténeti munkásságának jelentős állomása, hanem az egész mai szlovák irodalomnak fontos eseménye. Irodalompolitikái súlya főleg abban áll, hogy Smatlák első ízben ad benne teljes és igaz képet a modern szlovák költészet e sajátos nagy alakjáról. Elgyik lényeges vonását így rajzolja meg: „Novomesky is szuverénül azokhoz a költőkhöz tartozik, akik a két háború közé szorított, „háborúsított“ világból a felszínre hoztak a költészettel — igen csak a költészettell — egy darabka szépséget és emberséget, amelyet meqöriztek és mint valami veszedelmes csempészárut átvitték a „megbilincselt“ idő határain és őriznek a jelen pillanatig.“ 1971-ben két könyve jelenik meg egyszerre, más-más kiadónál. Az egyik: A szlovák líra 150 esztendeje, a másik: Meghívás a költészetbe. Mindkét mű figyelemre méltó alkotás. Az első kisebb-nagyobb, önállóan keletkezett, de szerves egésszé összeállt reflexiókat, eszmefuttatásokat, műhelytanulmányokat tartalmaz. Amint a címe is érzékelteti, a könyv érinti a szlovák költészet 150 esztendejét Ján Kollártól kezdve a modernizmus korszakán át Miháli- kig, sőt a legfiatalabb szlovák köllőnemzedékig. A második művet a szerző a jelenkori szlovák költészet két kiemelkedő alakja, Milán Rúfus és Miroslav Válek életművének szentelte. A két egyéni profil aprólékos megrajzolásán túl érdekesek Smatlák fejtegetései az ún. „generációs kérdésről“ és a két alkotó „érintkezési pontjairól“ Végezetül megemlíthetjük, hogy Stanislav Smatlák társszerzője A szlovák irodalom története című akadémiai kiadvány III. kötetének is. Egy olyan gazdag életpályát próbáltunk itt bemutatni, amely most futott fel a zenitre. A pálya eddigi állomásai bízvást figyelmeztetnek rá, hogy a szlovák nyelvterületen kívül is érdemes felfedezni azt, aki az irodalomkritika területén jelentősei alkotott. KÖVESD! JÁNOS 1975 XI. 27.
