Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-23 / 47. szám, Vasarnapi Új Szó

tam magam, hogy másként gondolko­dom, mint bevonulás előtt: józanabb, megfontoltabb lettem. Beláttam, hogy az életben sok kellemetlenül ható do­log jelenlétét is el kell fogadni. Sokkal bonyolultabb a dolgok ter­mészete, mint ahogy azokat az ember a pillanat fénytükrén keresztül látja. Leszerelésem előtt három hónappal öntött ki a Duna. Híre ment az alaku­latunknál is. Sajnáltak, hogy a falumat elöntötte az árvíz. Akkor már szakasz­vezető voltam, s a győzelem napján megkaptam a Példás Katona kitünte­tést is, ami nálunk nagy dolognak számított. Fgy nap hivatott a parancs­nok. — Mivel nálatok most minden erős kézre szükség van, itt az angedély az eltávozásra. — örültem. Akkor még nem tudtam, hogy a háromból tizen­négy nap lesz. . Otthon gátat építettünk a falu kö­rül. A gát egyik oldalán hullámzó víz barnállott, melynek felszínén úsztak az apró döglött mezei állatok is. A mi oldalunkon még suhogott a búza. Igaz, az alja már vízben állt, de a ka­lászok, ha szomórkodtak is, de tartot­ták magukat. Beérni azonban nem volt idejük, mert harmadik nap hajnal­ban már nem bírtunk a vízzel. Először csak egy-két helyen szivárgott áit a gáton, aztán nagy lyukakat fúrva fu­tott a falu felé. Másnap a rendkívüli helyzetre hivatkozva meghosszabbítot­tam az eltávozásomat. Alig értem ha­za, máris jelentette a hangszóró, hogy menjünk a községháza elé. A harmadik faluból kérik a segítségünket. Nem na­gyon lelkesedtem, de hát mit tehet­tem? Mentem. Újra felébredt bennem Nóra iránt érzett ragaszkodásom. Ogy tűnt, hogy az idő megtartatta érzései­met olyanoknak, amilyenek voltak. Közben arra is gondoltain, hátha Nóra már az orvos felesége? Alig alkonyodon, befejeztük a munkát. Vacsorára hívtak bennünket a falu kultúrházába. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Nórát megpillan­tottam a felszolgálók között. Alakja karcsúbb volt, mint azelőtt, szőke haja magasra fel volt kazlazva. — Gratulálhatok? — szólítottam meg. — Mihez? — válaszolt, mintha mi sem történt volna közöttünk. Titkos öröm ébredt bennem. Lám, mégsem ment férjhez. Lehet, hogy ak­kor a levélben csak a büszkeségét akarta megmutatni. S én elhittem, hogy igazán szakított velem! Haragudtam magamra a boldogtalan perceik miatt, szerettem volna megöleti ni Nórát, de valami visszatartott. Már nem tudtam csak érzeilmeim parancsára cseleked­ni. Meg kellett várnom, míg az érzel­mek átszűrődnek az értelem ellenőrző rétegén, s csak aztán ... Vacsora után elmentem hozzájuk. Megtudtam, hogy nincs senkije. Súlytalannak éreztem magam a boldogságtól. * • * Az utolsó napokban végiglapoztam katonanaplómat. Sok mindenen moso­lyognom kellett. Akkor már alig szá­moltam a napokat, amikor észrevettem, hogy megszokottá váiltak a szolgála­tok, ismerősök a kaszárnya szögleted. Szomorúság fogott el, ha anyámra gon­doltam. Mindezek ellenére erősnek éreztem magamat. A jövő, terveim foig- lalkoztattak. A munkahelyemen várnak az olvasztók, a vasból felszálló millió sistergő szikra ... Kocsis Ernő: GONDOLKODÓ (ceruzarajz Z. Viszokovszkij: „Moszkvai házaspár azonna­li beköltözésre albérleti szobát keres. Lehet bármely városne­gyedbenNem olvasták vélet­lenül ezt az apróhirdetést? Ha igen, hat tudják meg, hogy mi tettük közzé. Csendes, szerény, béketűrő emberek vagyunk. Egyébként mit gondolnak, hány rokona lehet az embernek? Tíz? Tizenöt? Húsz? Nekem nemrég csak nyolc rokonom volt. Azok voltak a szép idők. A legutóbbi jegyzék alapján azonban, melyet az anyósom ál­lított össze, 161 tagja van a családomnak, közülük 102 a feleségem, 53 pedig az .anyósom révén rokonom. Ezek az ő ro­konaikkal együtt 316-tágú csa­ládi közösséget alkotnak. Az egész úgy kezdődött, hogy levelet kaptam Batajszkból nagybácsimtól, lgnáttól, De nem szaporítom a szót, inkább olvassák el ezt a levelet önök is: „Kedves Szenyal Mása nénid­től tudtam meg véletlenül, hogy mekkora öröm ért Téged: új la­kást kaptál. Derék fickók azok J. Ziszkind: — Én második fuvolás va­gyok — mondta a vonatfülké­ben az útitársam, majd hozzá­tette: — Második fuvolás — ez a foglalkozásom. Ezenkívül én vagyok a szakszervezet el­nöke. Kiváló, sok hagyomány­nyal rendelkező zenekarunk van. Bel- és külföldi turnékra járunk. Mindenütt telt ház előtt játszunk. Nálunk történt nemrég a következő — enyhén szólva — meglepő eset. Hat­vanéves lett a prímhegedű­sünk, nyugdíjba ment. Nos, a szakszervezet kiutalt ötven ru­belt, a zenészkollégák is ösz- szeadtak 2—2 rubelt, értékes ajándékot vettünk neki, én meg beszédet mondtam. Szóval elsőosztályú búcsúztatásban volt része. Am itt volt a bökkenő: tej vrímhegedüs kelL Hol vegyük? a moszkvai építészek, fól meg­értették, miként kell a lakos­ság életszínvonalát emelniük. Ti is tehát azok közt vagytok, akik elhagyhatják kis házaikat, hogy palotába költözzenek. Ez nagyon jó, nagyszerű dolog. Én az örömödet most fokozni is tudom. Az idén kaptam beuta­lást gyógykezelésre. Amikor azonban megtudtam, hogy végre megkaptad az új lakást, ame­lyet — mi tagadás — mindany- nyian oly türelmetlenül vár­tunk, elhatároztam, hogy visz- szaadom a beutalót. Minek az nekem? — gondoltam. Menjen helyettem más. Hiszen én most már mehetek a fővárosba, ahol a legjobb szakorvosok vannak. Rövidesen tehát érkezünk: én, a feleségem, Genya nénéd, két kisfiúnk, Fegyka és Petyka. Nagyon aranyos fiúk. Most ép­pen vakációjuk van és naponta betörnek valahol egy ablakot a labdájukkal. Nem hagyhatom őket sem otthon felügyelet nél­kül. Eljön Feodoszija nagyanyó is, emlékszel rá? És az unoka­húgom, Ntjurka is biztosan fog tetszeni Neked. Levelemhez mellékelem a fényképemet is, hogy lássad, mennyire hasonlí­tok apádra. Én őt ugyan soha nem láttam, le Veled legalább most megismerkedem és majd mindenről elbeszélgetünk. Lesz rá elég időnk, hiszen egy hó­napig szándékozunk Nálad ma­radni. Add ást üdvözletemet kedves feleségednek (nős vagy egyál­talán? ). Sokszor csókol nagy­bácsid, Ignát. P. S. Ljova bácsi főt még nem ismered) szintén szívélyes üdvözletét küldi és elnézésedet Pályázatot írtunk ki a megüre­sedett hely betöltésére. Jelent­kező — természetesen — ren­geteg volt, de a gondos válo­gatás után mindössze ketten maradtak. A vezető karnagyból, az igazgatóból és csekélységemből összeállított speciális felvételi bizottságnak kellett közülük kiválasztani a jobbikat. A két jelölt 3—3 hegedűre írolt zeneművet játszott el és mi hozzáláttunk a meghátrálá­sukhoz. Ügy gondolom, Komaro- vot vesszük fel — mondta a vezető karnagyunk. — Nekem pedig úgy tűnik, jobb lenne felvenni Vaszjus- k;nt — mondta az igazgató. — Miért? — Nos, vezető karnagy elv­társ, a káderek kiválasztását a lehető legnagyobb felelősségtu­dattal kell végeznünk. Hiszen nem akármilyen a mi zeneka­runk. Tradícióink vannak. Ér­ti... — mosolyodott el sokal- mondóan az igazgató. — Helyes! — támogattam az igazgatót, mivel a szakszer­vezet mindig az igazgatót tá­mogatja. — Nekünk feddhe­tetlen emberre van szükségünk. Hasonlítsuk csak össz* őket ged meglátogatni.“ Ignát bácsi értesített az ér­kezéséről a legterjedelmesebb formában — levélben. Később táviratok özöne érkezett: „Útrakeltem tizenharmadikán, várjatok tizennegyedikén. Marfa nénéd és a gyerekek.“ „Hozzátok utazunk ismerked­ni a nagyvárosi élettel! Viszek tiszta szeszt. Majorov.“ „Az egész család vonattal érkezik. Holnapután várjatok! Flóra n énetek ismerősei Go­méiból, Du rnoá'zvisz t ov éik. “ És így tovább és így tovább. Ma pedig ez a helyzet ná­lunk: Ignát bácsi és Genya néni a balkonon laknak, két kisfiúk a zongorán, pontosabban a zongo­ra fedelén alszik. Tegnap mind­nyájan jót nevettek, mikor a zongora fényezett fekete fede­lén meglátták bevésve ezt a szöveget: „Beethoven szamár", alatta pedig: „Te vagy szamár.“ Feodoszija anyó az íróasztalo­mon alszik. Marfű a gyerekek­kel az előszoba padlóján vetett ágyat. Én a feleségemmel az autóban húzódtam meg Iaz ülések szerencsére lehajthatók), a Durnoszvisztov család pedig a hálószobánkban. Egyébként Flóra néném is nálunk van Go­méiból, természetesen a fér­jével együtt. Az anyósom szo­bájában laknak. Majorov is megérkezett, hozott tiszta szeszt és a fürdőszobában tele­pedett le, hogy közelebb le­gyen a vízhez. Időnk int a für­dőszobából csendes nótázds hallatszik öblös basszus hangon. Korán reggel érkezett meg Ma­kar bácsi, nem is tudom, ki­nek a báesikája, két vadászku­Nem sokkal utána lépett be a lakásba a százhuszonöt kilós Vologya bácsi. Ök a konyhában helyezkedtek el. Végül a balaj- szki Ljova bácsi is úgy intéz­te, hogy eljöhessen hozzánk. Valamennyire rendben lett volna minden, ám tegnap es­te az egyik kutya megharapta Feodoszija anyót, mire Ignát bácsi és Genya néni annyira méregbe gurultak, hogy Makar bácsit imperialistának nevezték, mert szerintük csak azok tar­tanak ilyen haszontalan dögö­ket, mint ezek a kutyák. A vé­rig sértett Makar bácsi behú­zódott a fürdőszobába Major öv­höz és hamarosan már két szín­hez szóló férfihang éneke töl­tötte be a lakást. Ezt má: meg- sokallta az addig békés Dur­noszvisztov család is, kirohan­tak a hálószobából és makacsul azt követelték, hogy adjuk át nekik helyünket az autóban. Ezt rögtön kihasználta Vologya bácsi és a százhuszonöt kilójá­val beköltözött a szabaddá lett helyiségbe, biztonság kedvéért be is zárkózott. Nekem és a feleségemnek nem maradt más hátra, mint bolyongás az éjszakai Moszkva utcáin. Igyekeztem felvidítani szótlanná vált feleségemet és gyengéden a fülébe dúdoltam a „Moszkva-parti esték“-et. Őszintén szólva ezzel nem sok­ra mentem. Most tehát itt vagyunk n', ketten — kiutasítva a saját la­kásunkból és várjuk az ajánla­tot az apró' irdetésünkre. Csak ketten vagyunk, csendesek és szerények. Bármilyen kis szo­bával is megelégszünk. Elvégre emberek vagyunk, valamennyi­en egy nagy családt — mondom. — Az ön Koma- rovja nőtlen, Vaszjuskin pedig nős. — No és? — csodálkozott el a karnagy. — Mi az, hogy „no és“? Ha valami baj van, azt mindig a nőtlenek okozzák. A Hősem­bernek mindig eszébe jut: ott a nyakamon az asszony, a gyerekek — és tartja magát. A nőtlen pedig? Kész veszede­lem. — Ogy van — bólintott az igazgató. — A nőtlenek erköl­csi szempontból nagyon inga­tag emberek. De a vezető karnagy — mi­csoda egy ember! — nem ért egyet velünk és azt mondja: — Ez minden? De Komarov igazi zenész, a hegedű csak úgy sír a kezében. — Mit akar a hegedűvel? — mondom. — Hasonlítsa csak össze az életrajzukat! Vaszjus- kinnak vezető állás betöltésé­hez képesítése van — és az édesanyja a munka hőse. Az előző munkahelyén Vaszjuskin faliújság-szerkesztő volt, a mi faliújságunk pedig kétségbe­ejtő állapotban van. Az ön Komarov ja pedig ... — Miért az enyém? Én ma láttam őt először — helyezlek dett védekező álláspontra a ve­zető karnagy. — Annái inkább — mondja az igazgató. — Ma látta őt először és márts támogatja. — Nem támogatni aktrtam. De egyszerűen én úgy lá­tom ... — Nem tudom, mit lát — jelenti ki az igazgató —, de Komarov nem fizeti a tagsági díjat, Vaszjuskin pedig .. — Elnézést kérek — rob­bant ki a vezető karnagy —, de önök megfeledkeznek a fő dologról: Komarov kitűnő ze­nész, V aszjuskinnak pedig még nagyon sokat kell tanul­nia ... — Majd tanul! — vágta rá az igazgató. — Bekerül a ze­nekarunkba és játszik. Én Vaszjuskin mellett vegyek! — En is — támogattam ez igazgatót. És nem is gondolnák Vaszjuskin már egész jól he­gedül. Persze, ahhoz, hogy prímhegedűs legyen, még ren­geteget kell tanulnia, de a fa­liújságunk már harmadik hely­re került területi viszonylat­ban ... Hiába, a káderek helyes kir választása — nagy dolog! SÁGI TÖTH TIBOR fordításai Kocsis Ernő: HAJÓÉPÍTŐK (olaj) Ké t humoreszk

Next

/
Thumbnails
Contents