Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-23 / 47. szám, Vasarnapi Új Szó
A lisszaboni Russrón a házak faláról fáradhatatlanul mossák a politikai plakátok megpatinásodott rétegeit, nem messze pedig, egy szerényebb szállodában, az Aliancá-bán ízlelgetik a levegőt Portugália legnyomorúságosabb gyarmatának, Timornak menekültjei. Másfél tonnás teherautókon érkezik a kikötőből egy nagyobb család, s a hotelportás, operett-tábornoki egyenruhájában pöffeszkedve igazítja el őket. A szálloda bejáratától pár lépésre néhány asztalka áll; fából faragott tőrök, keleti kultikus szobrok, primitív vonalait utánzó faragványokat boriivá. Reménykedő fiatalember kínálgatja a járókelőknek a portékát, — csekély szerencsével. És ilyen a többi nyomorúságosabb, timori menekültektől lakott szálloda környéke is. Nem nagyobb a forgalom a Tejo-parti kikötőben sem, ahol partra szállnak a menekültek, vagy ahol kiköt a földönfutók ingóságait szállító teherhajó. Mert a rövidesen függetlenné váló gyarmatokról a portugálok rendszerint repülőgéppel érkeznek, holmijukat viszont hajóval hozzák. Szerény pakkok ezek: az angolai menekültek csomagját „maximálták“ —, állítólag, aki nagyon siet, csak egy köbmétert hozhat magával az állam költségén. De mi legyen abban a köbméterben? Amikor a telepes, a tanár, a rendőrtiszt legutoljára itthon volt, — még esetleg a Salazar-idők derekán —. Portugáliát nem árasztotta el a tranzisztoros agresszió, drága volt az iparcikk, a japán miniatűrcsodákat a nemzetközi csempész és tengerész alvilág „közvetítette“. A visszatelepülő portugálok egy vésze most is azt hiszi: érdemes rádiókkal, magnetoíonokkal, automata órákkal „megrakodva“ hazatérni. Valamiféle fordított gyarmatosításban reménykednek: ahogy őseik üveggolyókkal, mit sem érő csillogó fegyverekkel és pálinkával tették teljessé az egykori gyarmati hódítást, — ők abban bíznak: a csillogó japán és hongkongi bóvli biztosítja számukra a jólétet, — vagy legalább a megélhetést. A vevőért könyörgő árus, a pangó piac tanúsítja: nem vállt be ez a számítás A meneküllek zöme azonban még erre sem épített. A portugál állam kis Időre szállodai elhelyezést és ellátást ígért ntikik, ingyen —, hogy addig is valami után nézhessenek. De mi után lehet ma „nézni“ Portugáliában? Nem létesültek új munkahelyek, — munka nincs. A nyomorgó fiatal lányok lepik el a centrum utcáit: „Uram, utána mondja meg, hogy mennyit értem önnek.“ Nem ritka a fegyverrel kolduló angolai menekült, aki, mikor az asztalhoz ültetik, bizonyítani akarja jó szándékát: kiveszi a tölténytárat a géppisztolyból. A Portugál Kommunista Párt külügyi osztályának fiatal munkatársától azt kérdezem: Nem jelentenek veszélyt az országra e szociális bizonytalanságba érkező timori és angolai menekültek? Nem kell attól tartani, hogy úgy viselkednek, mint annak idején az algériai „feketeiábúak“ Franciaországban? — Nagy különbség van a portugáliai és a franciaországi helyzet között — hangzik a válasz. — Párizsnak minden oka megvolt, hogy rettegjen a hirhedett OAS-tól, a gyarmatosítók illegális terrorszervezetétől. Nekünk nincs tudomásunk arról, hogy a menekültekkel együtt terrorista, ellenforradalmi, fasiszta, kolonialista szervezetek is áttelepülnének az őshazába. Mert valójában őshazáról van szó. Portugália tömegesen érkező vendégei viszont sokan ott kint születtek, de egzisztenciájukat tönkretette a hosszú háború, gazdaságuk, kisüzemük leégett. Mások félnek attól, hogy az egykori gyarmattartókkal való együttműködésért felelniük kell majd az új hatóságoknak — s nem nézi.ek nyugodt lelkiismerettel az ilyen vizsgálat elé. Tehát hazajönnek. Persze, szeretnénk, ha visszavándorlásuk a portugál nemzet valódi értékeit gyarapítaná, nem pedig gondjait, amúgy is súlyos problémáit. A kikötőben, ahol először partra szállnak, nyomban találkozhatnak a belpolitikai élet sűrűjével. Amint lelépnek a hajópadlóról, az első ember, akivel találkoznak, nagyon valószínű, hogy valamelyik párt agitátora, toborzója. Hiszen az elégedetlenség áramlik ide: a jövevények mindenkit meghallgatnak, aki reményt, kibontakozást, megoldást ígér. A Tejo-parti kikötőrész bazárrengetegében miniatűr kommunista propagandairoda is várja az érkezőket, kissé távolabb a sodrástól, ahol már nyugod- tabb, méltóságteljesebb a forgalom. If- júkommunisták árulják az Avantel-t, a Pílrt központi lapját, s kínálják a színes, mélynyc Jiású könyvecskéket, amelyekben a PKP összefoglalja javaslatait a menekültprobléma rendezésére, a szociális feszültség levezetésére, programút, reális reményeket kínálva — a reményvesztetteknek is. — Veszik?, szólítom meg az egyik fiatal lányt —, de a hölgy bizalmatlan. Mielőtt válaszolna, meg kell mondanom, milyen országból jöttem, mit akarok. — £s miért itt, a kikötő „mellékutcájában“ rendezkedtek be, miért nem mindjárt az érkezőknek ajánlják a PKP javaslatait? — Az újonnanjöttek illúziókkal érkeznek — hangzik a válasz —, nekik kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy észrevegyenek bennünket, hogy ránk hallgassanak. De akik kijönnek a kikötőbe, mert várják rokonaikat, ismerőseiket, barátaikat, őket már nem az első benyomások, az első illúziók irányítják. És valóban: fogy az újság, a brosúra, a könyv —, pedig az egész bazársoron ez az egyetlen „áruda“, ahol a portékának szabott ára van. Mert lehet alkudni az igazgyöngymorzsalékokból kirakott szentképre, a cápa-állkapocsból készített vérfagyasztó szobadíszre, de a könyvnek, a brosúrának szabott ára van. Akár ingyen adják, akár fizetni kell érte —, nem porosodik sokáig a pulton, a polcon, olvasójára várva. A lakosságnak ugyan csupán a hatvan százaléka írástudó, de úgy látszik, a betűéhség elsősorban az újságokra, hírlapokra, folyóiratokra, magazinokra irányul. Az érdeklődés azonban nem szül egíamit az eredeti feliratból: eltakarják a vaskos kátránybetűk, amelyek a szomszédban, Spanyolországban végrehajtott halálos ítéletek elleni tiltakozásképpen kerültek ide. A baszk hazafiak kivégzése talán ebben az országban váltotta ki a legnagyobb felháborodást. Nem csoda: Portugáliában már a múlt században eltörölték a halálbüntetést, így a bírósági ítélettel legalizált gyilkosságok iszonyatos politikai viharokat kavartak. Fiatalok támadták meg a lisszaboni nagykövetséget, a konzulátusokat, a spanyol vállalkozásokat. Az épületek egy részét a pincétől a padlásig kiégették, a képeket és szobrokat megsemmisítették: a lisszaboni konzulátus elől, az utcáról napokig hordták az égett törmeléket a szemeteskocsik. Ismeretes a madridi válasz: Spanyolország azonnal kivonta egész diplomáciai személyzetét —, kivéve egy konzult, aki a Portugáliában időző, ott tartózkodó sok spanyol állampolgár ügyeit intézi. A portugál kormány ugyan nemcsak bocsánatot kért a történtekért, hanem felajánlotta a károk teljes megtérítését és a helyre- állítást is: Madrid mégis a kapcsolatok Psrtvgáliai riport — íi. Az angolai hazatelepülök szorongva várják a megérkezés pillanatát és a beilleszkedést a portugál életbe zisztenciát a hirtelenjött, menekülve érkező bevándorlóknak. — Mi segíthetne rajtuk? — Ha valóban létrehoznák a több százezernyi munkahelyet, munkaalkalmat, ami nélkül sem most, sem holnap nem képzelhető el nyugodt, folyamatos gazdasági fejlődés. Enélkiil pedig csak a szociális feszültség nő. így mérlegelik a helyzetet a közgazdászok. És még hozzáteszik: a feszültség, a parttalan elégedetlenség pedig védtelenné teheti a tömegeket mindenfajta szociális és politikai demagógiával szemben. Aki ismeri az európai történelmet, annak nem kell bizonygatni, milyen veszélyekkel jár ez. Lisszabon — nyomás alatt A kontinentális Európa legnyugatibb csücskén, a Szent Vince fokon állandóan fúj a szél. Nyers, nyugati szél szorítja a portugál partokra a nyirkos óceáni levegőt, s az állandó széljárás elsodorja a homokot a Szent Vince fok hivalkodó obeliszkje mellől. Ez a „legnyugatibb obeliszk“ vésett lapidáris betűivel a portugál nőknek állít emléket erényeikért és erélyükért; a felirat készítője nyilván a férjüket hónapszám reménykedve váró tengerészfeleségekre gondolt. De aki ma megáll a kőkeresztben végződő oszlop előtt, alig lát vagyakorlati befagyasztásával válaszolt. Pedig Portugália megakadályozta a spanyolellenes megmozdulások folytatását: a spanyol javakat védő karhatalmi erők ezután már határozottan eltanácsolták a további rombolásra" készülő ultrabalos fiatalokat. A füstölgő romok felett szállongó pernye belepte a lisszaboni fő utca, az Avenida Liberade környékét, lerakódott a lombjukat hullató fákra, a parányi bárok, kávéházak teraszaira. Szagát „érzik“ a hivatalokban, minisztériumokban, pártszékházakban is — hiszen Portugália számára létfontosságú a spanyol—portugál viszony kérdése. — Egyetlen országgal vagyunk határosak, Spanyolországgal. Nem tudom — kinek jő, hogy úton-útfélen kihívjuk a hatalmas szomszéd haragját? — Az előbbrelátóak, a megfontoltabbak fogalmaztak így, akik gyorsan érzékelték ezt a hirtelentámadt veszélyt, de aggodalmuknak nem adhattak nyilvánosan is hangot. Pedig aki ma a portugál forradalom sorsáért aggódik, s számba- veszi a külső és belső veszélyeket, óhatatlanul szembekerül azzal a nagyon is súlyos ténnyel, hogy pillanatnyilag Spanyolországban él a legaktívabb ellenforradalmi emigráció. Egyesek szerint legalább tízezer fegyveres, vagy legalábbis fegyverforgató politikai emigráns készül arra, hogy egy fehérzászlós, ellenforradalmi „felszabadító hadsereg“ kötelékében ismét luzitán földre lépjen. — Madrid ez ideig csillapította a portugál jobboldaliakat, korlátozta akciószabadságukat —, mert a válságos időket élő Spanyolország is törekedett arra, hogy jó viszonyban legyen szomszédjával. Spanyolországban felismerték, hogy a rezsim mai külföldi megítélési» nagyban függ attól: mennyire tartózkodnak mindenfajta beavatkozástól. Azt hiszem, a diplomáciai épületek feldúlásával ingyen szállítottuk az ürügyet a ridegebb, ellenségesebb magatartás kialakításához. — Az ország sorsáért aggódó politikusok fogalmaznak így. A felelősségteljes politikát szorgalmazó baloldali közvélemény jórésze észrevette az ultrabalos, rombolásba hajló tiltakozás keltette veszélyeket. És most már sokan gyanakodva így fűzik tovább gondolataikat: vajon nem ez lehetett az akciók értelmi szerzőinek eredeti célja is? Hiszen ez a túlzottan is harsány, nagyon is agresszív tiltakozás jó néhány fronton kényszerintézkedésekre szorította a kormányzatot. És ebben a tekintetben nem is az a legnagyobb veszteség, amelyet az anyagi kártérítés jelent —, jóllehet itt sem csupán néhány escudóról van szó Hiszen így a katonai és közigazgatási fegyelem követelésével hozzá lehet szoktatni bizonyos köröket a baloldal ellenében hozandó intézkedések, kezdeményezések gondolatához. És ezek a körök gondosan össze fogják majd keverni a baloldal kiilönbö>ző osztagait. Vagyis a maoista, ultrabalos „képrom- bolók“ lényegében az igazi baloldal kompromittálásához nyújtanak segítséget. — Ezért nem üdvözölte mindenki az egyértelmű elégedettség hangján azt a tiltakozási hullámot, amely végül is ilyenfajta „nehézségekkel“ terhelte meg a mostani Portugália hajóját. A Tejo-torkolat-öböl északi partján, visszafelé haladva Lisszabonba — ott áll a NATO ibériai főhadiszállása — az IBERLANT. A gigantikus antenna- rendszert kőkerítés különíti el a parti nyaraló-övezettől. A kerítés melletti kempingezők, fürdőzők napozgatnak. Az őszi napnak is foga van. A huszonnyolc fokos melegben bámulnák a nyaralók: zömük nem is gondol arra, hogy az Atlanti Szövetségnek ebben az idegközpontjában milyen feszült figyelemmel kísérik a portugál belpolitika legapróbb rezdüléseit is. Még inkább, mint Spanyolországban —, mert Spanyolország csupán határos a Portugál Köztársasággal, de a NATO — tagállamként tartja kötelékében ezt az országot. És a NATO nyomása nagyon differenciált, áttételes. A portugál partokat övező atlanti vizeken végrehajtott gyakorlatok nem keltettek különösebb pánikot, de a NATO-államok hatalmi központjaiban elhatározott gazdasági és politikai nyomás annál nagyobb nyugtalanságot váltott ki. És végül is: jönnek-e a megígért milliók a Közös Piactól? Mert már hetek óta beiktatták a nyugati szövetségesek szá- jaízének is megfelelő kormányt —, de még csak az ígéretek érkeztek, a pénz, úgy látszik lassúbb tempóhoz igazodik... És persze, részletekben jön, hiszen mind a NATO, mind a legfontosabb nyugati szövetségesek együttesen és külön-kiilön, nagyon is szívesen látnák a további jobbratolódást, s nem is haboznak elősegíteni ilyen folyamatokat. — Portugálián kívül ós belül egyaránt a pluralista demokráciát emlegeti a jobboldal, és ezt jó ideig úgy értelmezték: a pártok, a politikai erők az áprilisi választásokon kialakult arányok szerint részesüljenek a hatalomból. Az ő demokráciájuk azonban mind kevésbé pluralista: mostani offenzívá- jukkal már arra törekszenek, hogy a munkásosztály legforgaimibb pártját választási szereplése dacára is teljesen kiszorítsák a hatalomból. Bizonyos körök szerint a pluralizmus áldásaiból nem kell részesülnie a kommunista pártnak. Pedig észrevehettek: mi akkor is megtaláljuk a körülményekkel összhangban levő feladatainkat, ha a hatalomból reális súlyunknak megfelelően részesülünk, és akkor is, ha ellenfeleink megpróbálnak megfosztani bennünket pozícióink jórészétől. Egy portugál kommunista szakszervezeti funkcionárius vallomása ez, aki — lisszaboni beszélgetőpartnereim közül egyedül — még arra is vállalkozott, hogy elmondja: milyennek képzeli el a — legközelebbi jövőt. — Úgy látszik alkotmányjogi és bizalmi konfliktusokba akarnak belehajszolni bennünket ellenfeleink. Ezért teszik fel nap mint nap a kérdést: döntsük el, támogatjuk a kormányt vagy nem. Nem értik meg, hogy a PKP a kormányban ós a hatalomban másutt még oirtokolt pozícióját a forradalmi vívmányok megőrzése és megszilárdítása érdekében akarja felhasználni — ós nem adja nevét ellenkező indítékú cselekedetekhez. Részvételünk a kormányban: a bizalom jele. Bízunk abban, hogy a kormány is ezt akarja, és hogy a másik legnagyobb munkáspárt is végső soron ezt kívánja. Lisszabon, 1975 október KRAJCZÁR IMRE
