Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1975-11-23 / 47. szám, Vasarnapi Új Szó

Szitás! Ferenc:

A huszonnégy hónap eseményei még most is elevenen élnek emlékezetemben. Persze, nem volt mindegy, hogy az ember civil-e vagy katona. Az „arany civil“ akkor is szép volt, ha nem minden ment is a legnagyobb rendben. Amíg fiatal az ember, nem csinál semmiből ügyet. Nem sokkal a bevonulás előtt végeztem el a kohászati szakközépiskolát. Utána olyan életem volt, hogy mindenki megirigyelhette volna. így érthető, hogy sajgott a szívem, amikor megkaptam a behívót. Szegény anyám {nyugodjék békében) izgatottságában a kezét tördelte, apám meg büszkén forgolódott körülöttem. Csillogó-villogó tekintete mintha azt mondta volna: ötvenéves vagyok, és már harmadik fiam vonul be katonának. Az első kettő jól megállta a helyét, váljék belőled is kemény katona. Szinte belém ivódtak apám fennkölit érzései, mondtam is neki, hogy ne aggódjék, én sem leszek rosszabb a többinél.

Anyám akárhányszor feléin nézett, könnybe lábadt a szeme. Átfutott a szomszédba, hogy elújságolja a hírt. Mariska néni csak legyintett. Azt mondta anyámnak, hogy sohase féljen, szomszédasszony, a katonaság csinál embert Péterből. Erre anyám megnyugodott, de a hozzám való viszonyában sajnálatot vettem észre.

Amikor elérkezett a bevonulás ideje, egész nap nem lehetett vele bírni. Apám próbálta őt megvigasztalni, hogy ezen mindenkinek át kell esnie, nem megyek a világ végére, meg hasonlókat mondott neki. Csak anyám tudta igazán aggódásának okát. Megsejtette érző anyai szíve, hogy mi már többé nem fogunk találkozni.

Nem engedtem, hogy kikísérjenek a délben induló vonathoz. Otthon annak rendjén-módján mindenkitől elbúcsúztam; a bátyáimmal megveregettem a vállát, nagyobb húgaimnak megszorítottam a kezét, a kisebbjének meg puszit is csat t in tott a m az arcára.

Anyám a kapuban sír’t. Nekem is elszorult a torkom, amikor visszanéztem. Apám karon fogta anyámat, és bevezette a házba. Azt sejtettem, hogy nem fogja tudni őt megvigasztalni, mert ha uz én édesanyám egyszer valamit meg- érez, az úgy is lesz. Már befutott a vonat, amikor látom ám, hogy apám utánam jött. Azt mondta, hogy anyám küldte, mert otthon hagytam a zsebkendőmet, s ki tudja, hogy a katonaságnál lesz-e valakinek arra gondja, hogy nekem zsebkendőt adjon. {Később erre az epizódra visszagondolva nagyokat kacagtam!) Akkor azonban úgy éreztem, hogy anyám nagyon szeret, és állandóan azon töpreng, nem felejtek-e otthon valamit. Nem is volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, dehát mikor leszereltem, már nem szerethettem őt...

Lógott az orrom, amikor megkaptam a behívót. Nem amiatt, hogy katonának kel! mennem! Másért. Akkor már udvaroltam Nórának. A harmadik faluban laktak. Szombaton és vasárnap gyakori vendég voltam náluk. Tanítónő volt. Akkor került ki az iskolából. Nekem kohász létemre hízelgő volt, hogy tanítónőnek udvarolhatok. Szülei nem vették komolyan a közeledésemet, azt mondogatták a haltam mögött, hogy mit akar ez a vasolvasztó, még Katona sem volt.

Jólesett, hogy Nóra nem vonakodik a közeledésemtől. Becsületes lánynak tartottam. Alapjában véve nem változott! meg r&la a nézetem, csak módosult.

Mert úgy van az, hogy az ember idővel másként vélekedik ugyanarról a dologról.

Esténként bevallom magamnak, hogy szeretem Nórát, csakis ő az, akit az eddig közelebbről megismert lányokban kerestem, de arra nem volt erőm, hogy megmondjam neki: mennyire szeretném, ha hűséges lenne hozzám. Két évig én is kitartok mellette, és majd ha leszerelek, összeházasodunk.

Amikor bevonultam, abban állapodtunk meg, hogy levelezni fogunk, a többi majd elválik. Bántott a bizonytalanság, mert az a legrosszabb, ha az ember úgy érzi, hogy se kívül, se belül. Azt azonban tudtam, hogy sorsom alakulásáért magamnak tartozom felelősséggel. Ogy kell mindennek lenni, ahogy azt én akarom. S ha az ember valamit nagyon erősen akar, akkor az meg is valósul. Néha összekeveredett bennem minden, mintha csak halványan sejteném a célt. Nóra viselkedéséből nem sokra tudtam következtetni. Volt úgy, hogy forró csókokkal árasztott el, máskor meg észre sem vett. Húszéves fejjel még azt sem tudja az ember, mi rejlik benne. Van aki többet, van aki kevesebbet képzel magáról a kelleténél. Nórának akkor még mindegy volt, hogy én mennyire tartom magamat. Lehet, hogy már akkor szeretett, ami nem valószínű, de az is lehet, hogy azt gondolta, ha én otthagyom őt, talál magának minden ujjára ötöt-hatot.

Az tetszett benne, hogy munkáját rendesen elvégezte, szereti a könyveket és lélektani kérdések is érdeklik. A férfiakkal szemben kínos büszkeséget tanúsított. Csak azt fogadta el a világból, amit ismert. Hitében rendíthetetlen volt. Sokat dolgozott a falu kulturális fellendítésén. A politikában sem maradt le, sőt odáig jutott, hogy az ifjúsági szervezet javasolta őt a párttagok sorába. Persze ez nem olyan egyszerű, ahogy elmondom. Sok-sok munkától fáradt este, táncpróba, tömegszervezeti gyűlés, összejövdtei volt emögött. Leginkább az tetszett, hogy sohasem panaszkodott sok elfoglaltságáért, hanem minden munkát természetesnek vett. Ment és csinálta- Fiatal volt.

Augusztusban nagyon meleg vo?t. Fabarakkokban szállásoltak el bennünket. Ez nem volt valami féle bekerített kaszárnya, csak amolyan nyári kiképzőtelep, ahol mindentől távol kedvünkre futhattunk, sportolhattunk, s később, amikor a dolgok már jobban mentek, pihenhettünk is.

A hátraarcok, jobbraátok, balraátok egy hónap elteltével nem is hangzottak olyan keményén. Meggyőződésem volt, hogy valamilyen távolabbi cél érdekében most ezt kell csinálnunk. Ha kivonnám magamat alóla, megvetnének az emberek. Tudtam, hogy ezzel a huszonnégy hónapi szolgálattal tartozom a hazának. Apámnak, anyámnak, testvéreimnek, rokonaimnak, embertársaimnak ... Nem is a megfogalmazás most a lényeg, hanem a kinyilvánított gondolat és tett. Az, ami akkor a megpróbáltatások fölé tudott emelni. Apám a felszabadulásig szolga volt, engem meg már a szocializmus járatott iskolába, hát hogyan is lehettem volna más, mint ami voltam? Apám nagyon sokat mesélt a szolgasorsról. „Fiam, amikor én még szolgáltam, azt mondta a gazdám, hogy amíg megreggelizek

— megitatom a lovakat, amíg pedig megpihenek — megrakom a szekeret ganéval."

Nem héborogtam, ha az altisztek a kelleténél jobban meghajtottak. Tűrtem és bíztam. Szégyenkeztem volna magam és Nóra előtt, ba nem tudom teljesíteni, amit más. Nehéz volt, do nem elviselhetetlen.

A napi foglalkozás után kiültem a barakk elé és magamba szívtam a közeli hegyek nyugodtságát, és aranyfog- lalatú hegykoszorúk képét. Jó érzéssel és paraszti büszkeséggel töltött el, hogy katona vagyok A sok munka sem volt terhemre. Mindenütt ott voltam, ahol szükség volt rám. Első voltiam a sorakozónál. én számoltam az éneklésekhez, ott voltam a folyosó súrolásánál is, ha pedig krumplit kellett pucolni reggel négytől, én keltettem a többieket. Elfoglaltságom ellenére is éreztem valamilyen megmagyarázhatatlan nyugtalanságot. Töprengtem, hogy mi az, ami hiányzik. Anyám? Nóra? Ügy tetszett, hogy mind a kettő. Csak később kristályosodott ki bennem az a megállapítás, hogy Nóra tökéletesen meg tudná szüntetni nyugtalanságomat. Kétnaponként írtam szabad időmben levelet. Egyik nap haza, másik nap Nórának. Otthonról csak kéthetente jött válasz, de Nóra mindig idejében válaszolt. Ilyenkor jő volt tudni, hogy van, az esti napok rózsaszín tüzében magam elé képzeltem őt.

Az első eltávozásomkor éreztem, hogy lelkesedésemnek több a hamuja, mint a tüze. Amikoiv elmentem Nóráéihoz, az anyja hidegen fogadott, azt mondta, hogy lánya a városban van a barátnőivel. Ügy éreztem, mintha veszély leselkedne rám. Nem Nórát hibáztattam, hogy nem várt, hanem magamat. Miért kell nekem ő, amikor nem szeret? Haragudtam magamra, meg tanácstalan is voltam.

Este otthon elbeszélgettem apámmal. Ö jelentette számomra az otthoni világot. Nagyon szomorú volt. Néha anélkül, hogy sírt volna, meg-megeredt a könnye. Siratta anyámat, akivel annyi évet együtt élt le. Nekem is fájt anya hiánya. Apának beszéltem Nóráról. Azt mondta, hogy fiatal vagyok, ráérek még. Éreztem, hogy igaza van, de a szerelmet követelő ösztöneim eltorzítják előttem a világot. Egyidőben tesznek gazdaggá és nyomorulttá is.

A kaszárnyában a fiúk jót mulattak, amikor elmondtam nekik, hogy nem találtam otthon Nórát.

— Csacsi vagy.

— Minden lány egyforma, ha nem vagy vele.

— Vagy itt tarts nőt, vagy sehol!

Bántam, hogy elárultam nekik a csalódásomat. Nem akartam elhinni, hogy Nóra nem érdemli meg a hűségem. Ideges voltam fegész héten, mint aki nem találja a helyét. Huszonnégy óránként őrségbe jártam: két óra szolgálat, négy szabad. Megmagyarázhatatlan várakozással tellek a napok. Repülőgépek és farkaskutyák, pontosság és vezényszavak, étkezés, foglalkozás szabad idő. Ezek töltötték csak meg tartalommal az életemet.

Otthonról ajánlott levelet kaptam, hogy apám beteg, kórházban van. Nóra nem adott hírt magáról. Becsapott

— gondoltam, miközben szerettem volna hinni Nóra becsületességében. Nem akartam illúziókba ringatni magam. Szembe kell nézni a valósággal. Kételkedtem a Nóra iránti szerelmemben is. Kezdett kialudni bennem az a lobogó tűz, melyet — tudtam — a szerelem táplál.

Mindennap kaptam kimenőt. Eleinte csak sétálgattunk barátaimmal a városban, később moziba mentünk, szombatonként pedig táncmulatságba. Nem szerettem táncolni, de bosszút akartam állni Nórán. Elhatároztam, hogy hűtlen leszek. Ittunk és táncoltunk. Ruzsenka kígyó módjára fonódott rám. Ám forró csókjai ellenére sem éreztem azt a gyönyörűséget, amit Nóra nyújtott nekem. Reggel tiszta fejjel már marcangolt a lelkiismeret.

Magyar, szlovák és cseh barátaimmal megegyeztünk, hogy kultúrcsoportot alakítunk. A célunk az volt, hogy változatosabbá tegyük az életünket. Esténként a klubban gyakoroltunk, sőt azt is elintéztük, hogy a tánccsoport leánytagjai is bejöhettek a kaszárnyába. Nem mondom, hogy egy sem tetszett közülük, de valami mindig megakadályozott, hogy eggyel is bensőségesebb kapcsolatot alakítsak ki. Nóra járt még mindig az eszemben. Nem akartam hinni, hogy csak úgy minden magyarázkodás nélkül elhagyott. Pedig minden jel erre mutatott.

Az egyik nap táviratot kaptam, hogy menjek haza, mert apát megoperálták és az állapota súlyos. Mentem a parancsnokhoz. Az hümmögött, hogy nemrég voltam otthon. Elővette a személyi lapomat, azon rossz bejegyzést ugyan nem talált, mégis azt mondta, hogy eltávozásról szó sem lehet, ha elég lesz, ad egy nap meghosszabbított kimenőt. Nekem mindegy volt, hogy mit ad, örültem, hogy hazamehetek. Arra gondoltam, hogy meglepem Nórát.

Reggel fél ötkor már a repülőgépben ültem. Megrészegített a magasság. Ügy éreztem, hogy szárny nélkül úszom a levegőben. Tűzbe hozott a remény.

A repülőtérről egyenesen a kőházba

mentem. Katonavoltomra hivatkozva beengedtek. Szegény apa! Milyen fehér volt az arca! Az örökké fürge ujjai most mozdulatlan fadarabok voltak. Nagyon öregnek látszott. Hófehér hajának csillogását még jobban fokozta a betegszoba bútorzata. Az orvos megnyugtatott, hogy túl van a veszélyen. Jó a vére és élni akar. Az orvos szavai reményt öntöttek belém. Elbúcsúztam apától, s máris repültem — legalább gondolatban — Nórához

Mi lesz, ha beigazolódik az a feltevésem, hogy már nem szeret? Mintha éreztem volna a megalázást, a fölényes hangját, amely régebben annyi melegséget árasztott. Mentem, mentem, nem akartam semmire gondolni. Éreztem, hogy testem beleolvadt a sík vidék végtel enségiébe.

Nóra a ház előtt ült a fa alatt. Kezében könyv. Olvasott. Megszédültem, amikor megláttam. Alig jött ki hang a torkomon.

— Miért nem értesítettél? — Hangjában csalódás vibrált.

— Nem tudtam, hogy jöhetek — mentegetőztem. Minden csepp vérem azt súgta, hogy nincs miért mentegetőznöm. Nem tettem megbocsáthatat- Iant.

Betessékelt a szobába. Arra következtettem, hogy jólesik neki a látogatásom.

— Nem írtál. A múltkor itthon sem találtalak — vetettem a szemére.

— Itthon voltam. Tudod, anvám nem akarja, hogy ...

Nem fejezte be a gondolatot, de mindent megértettem. Valaki közénk állt, el akar választani bennünket egymástól.

Tudod, van a faluban egy fiatal orvos. Nagyon érdeklődik irántam anyámnál. Azt akarják, hogy vele járjak.

Ez jegyes zuhanyként hatott rám, nem tudtam, mit feleljek. Felálltam, a széket visszatoltam a helyére.

— Ne menj el! Én nem akarok az orvossal barátkozni.

— A te dolgod. Azt csinálsz, apait akarsz!

Ekkor éreztem, hogy felülkerekedtem érzelmeimen, hogy le is tudnék mondani Nóráról, ha másból nem, hát dacból. Még aznap este visszautaztam az alakulatomhoz.

Egy hét sem telt el, levelet kaptam Nórától: „Rájöttem, hogy mégis anyámnak van igaza. Kérlek, ne zavarj többet ...“

Erre egyáltalán nem számítottam. Lementem a kaszárnya udvarára, és néztem a hullámzó jegyemyelombokat. Nem is hullámzó lombok voltak azok nekem, hanem a föld mélyéből feltörő sóhajtások. Egyedül éreztem magam. Lehunytam a szemem. Csak amikor lelkem vad hullámai elcsendesedtek, jöttem rá, hogy a fájdalom visszaadja az ember tiszta látását.

Aztán áthelyeztek egy tátraalji kisvárosba. Valamikor német kereskedők lakták a várost. Megfordult ott Krúdy is. Reggelente innen csodáltam a ködbe vesző Lomnici-csúcsot. Itt ismertem meg Verát, akit vonzóvá tett fekete haja, friss illatos bőre. Mindenben Nóra ellentéte volt. Talán azért is tetszett meg. Kapcsolatunk tiszavirág él&- tű volt, mert a kaszárnyát lezártáik, és csak szolgálati útra lehetett elhagyná. Itt tanultunk a legtöbbet. Mindent magunkba szívtunk, amire egy katonának szüksége lehet. Sokat sportoltam. A sport kiegyensúlyozottá tett. Azon kap-