Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-23 / 47. szám, Vasarnapi Új Szó
H ibásan következtetne az esztétika helyzetére és feladataira az új világhelyzetben az, aki a békés egymás mellett élés elvét aggálytalanul és naivan kiterjesztené az ideológia területére is. Nem mintha az esztétika kitüntetett tárgya, a művészet egyéb sem lenne, mint prakticista módon értelmezett ideologikus tudatirányítás. A művészetnek más, sajátos funkciói vannak, olyanok, amelyeket csak saját maga tud teljes értékűen ellátni. De bármily tágan értelmezzük is a művészet sajátos társadalmi, világtörténelmi küldetését, sosem tagadható ki belőle az emberre, az ember konkrét világára való vonatkoztatás, az emberi öntudat felnevelése. Mindezt éppen a művészeti szféra sajátos humanizmusának védelmében sem árt újra elmondani. Vitatkozva egyebek közt a művészet halálának téveszméjével, amely újabban sok újbalos koncepcióban éppúgy lábra kap, mint ahogyan örökzöld divat marad a „tiszta művészet“ jegyében gondolkodó teoretikusoknál. Régi vitánk van a dehumanizáció melletti régimódi érveléssel, ahogyan az például az Ortega-féle hermetizmus utolsó mohikánjainál megtalálható. S jó okunk van arra, hogy érvekkel mutassuk ki, mennyire üresfejűen pökhendi az a „filozófiai kacaj“, amellyel a strukturalista antihmnanizmus válaszol „mindazoknak, akik még az emberről akarnak beszélni, az ember uralmáról, vagy felszabadításáról, akik még arról tesznek fel kérdést, mi az ember a maga lényegében, mindazoknak, akik az emberből akarnak kiindulni, hogy eljussanak az igazsághoz, mindazoknak, akik minden ismeretet magának az embernek igazságaira vezetnek vissza..." De nemcsak a strukturalista objek- tivizmus Foucault-féle hívei kérkednek azzal, hogy szakítottak az állítólag egyszer s mindenkorra levitéz- lett szentimentális szólammá hígult humanizmussal. Nem jár jobban az esztétikum ott sem, ahol a humanizmust a későpolgári világnézet jegyében megfosztják konkrét tartalmától; az ember katartikus jobbéit ételének harcos programjától. Gyakran halljuk, nemegyszer freudi gondolatimpulzusok követőitől: a művészet jotga és kötelessége, hogy az emberi boldogságigényre emlékeztesse az ellenséges külvilág támadásainak kitett, a békétlen osztályok, nemzetek frontvonalaitól átszabdalt lét világába belevetett emberi Ént. A boldogság ígéretére emlékeztesse: a tragikus konfliktusok feloldhatóságára — az illúzióban. Igazságmag ezekben a vélekedésekben is van. Egyfajta boldogságígéret színezi át a győztes Akhilleusz és a fiát-vesztett agg Priamosz párbeszédét, az Infernóból való kiemelkedés dantei vízióját, a goethei Iphigé- nia legvégén a barbárság felett győztes humánum megrendítő végszavait, vagy a történelem leglkegyetleinebb háborújában otthontalanná vált orosz kisfiú és a családjától, de nem élete értelmétől megfosztott, szenvedésekben gazdag szovjet veterán katona szívszorító egymásratalálását Solohov Emberi sorsában. Ennyiben a IX. szimfónia Örömódája a „Seid umschlungen Mil- lionen“ költői-zenei üzenete ugyanúgy visszavonhatatlan, mint Michelangelo Dávidja. Visszavonhatatlan — Adorao ismert, diktumáva.1 szemben — Auschwitz után is; mi több, Auschwitz, Hirosima, Vietnam, Chile után aktuálisabb ez az üzenet, mint volt valaha is. Ám gyökereseu félreérti a homéroszi, dantei, ' michelangelói, goethei, beethoveni vagy solohovi humanista gesztust, aki elfeledi: történelmileg konkrétan adott társadalmiemberi konfliktusok „kihordásából“, végighareolásából meríti sajátos hitelességét, esztétikai harmóniáját, romol hatatlan-maradandó szépségét, humanista aktualitását mindegyik. Konfliktusok végighareolásából, nem pedig illuzionista, vagy utópikus elkendőzéséből. ☆ A marxista esztétika — osztályjellegéből fakadóan — továbbra is vitában, eszmei harcban áll a polgári esztétikai felfogás minden változtatásával; ebben summázható az elmondottak lényege. Ez a felismerés nem vadonatúj, nem is különösen eredeti. De éppen a jelenkor nóvumának fényében új hangsúllyal látja el az élet ezt a felismerést is. Talán a lényegre tapintunk, ha kimondjuk: soha még ekkora esélyük a marxista eszméknek, a marxista esztétikai gondolat igazságainak nem volt az áttörésre, a tömegek tudatára való behatolásra, offenzív meggyőző erejük érvényesítésére, mint napjainkban. Űj oldalról, a teoretikus aktivitás, a vitá- zó-tudományos gyakorlat oldaláról nézve: ismét csak rajtunk áll, tudunk-e élni a megnőtt lehetőséggel. Mert az esély itt is puszta lehetőség marad, ha nem valósítja meg a felelős gyakorlat. Aktivizálni kellene vitáinkban azokat az értékeket, amelyeket a jelenkor valóban humanista intenciójú művészete teremt, még akkor is, ha az alkotó ilyen vagy olyan nézetével, nyilatkozatával vitánk van. Pars pro toto: gondoljunk Heinrich Böll művészetére. Lehet bírálni például a Csoportkép hölggyel befejezésének rezignált hangulatát: lehet szóvá tenni az ott felrémlő szentimentális idillt: a progresszív erők Böll által felidézett szolidaritása aligha lesz a jövő igazi reménysége, ha e közösségnek nem futja többre erejéből, minthogy tagjai könnyekkel a szemükben fogják egymás kezét. De vajon itt és most, akarva vagy akaratlan, miféle ügy mellett szavaz Böll regénye, mint Egész, mint felidézett emberi mikrokozmosz? Végül is a tevékeny humanizmus mellett. Szövetségesünk ez a fajta, a polgárit már meghaladó, a szocialistát még el nem érő humani — ha jól ítéljük meg a helyzetet — a hetvenes években az anarchizmusba fúló szubjektivista aktivizmust az angolszász nyelvterületről importált új pozitivizmus, ezen belül a dez- ideologizálás, sőt dehumanizálás jegyében fellépő filozófiai strukturalizmus. Ehhez vegyük hozzá a különböző művészeti divatirányzatok elméleti igényű ars poetica-termésének sajátos váltógazdaságát, s előttünk áll a jelenkori polgári esztétikára oly jellemző elméleti dezintegráltság, az álfogó rendszerek alkotására való — nemegyszer kérkedve bevallott képtelenség, mi több: a romantika óta propagált rendszerellenesség, az a fajta .^pluralizmus“, amelyben sokféle polgári esztétikai rányzat él már nem is egymás mellett, hanem — egymásból. Azt lehetne ilyenkor mondani, hogy idofecsérlés múló divat jelenségekkel foglalkozni; kritikájukat úgyis elvégzi majd a múló idő. Valójában nem így áll a helyzet: ha esztétikánkat nem akarjuk porosdoktríner katedratudománnyá degradálni, akkor kötelességünk alapos elméleti figyelmet, fordítani a káros divatteóriák kritikai elemzésére is, nem kisebb figyelVITÁBAN A POLGÁRI ESZTÉTIKÁKKAL nisla realizmus. Érték, s végső soron a mi igazunk mellett tanúskodik. ☆ Többet kellene tennünk a permanens értékfelhalmozódás e folyamatának esztétikai tanulmányozására, mégpedig nemcsak történeti, hanem esztétikai-elméleti szempontból is. A polgári esztétikával folytatott vitánk csakis ebben az esetben nem lesz merő szófia beszéd vagy verbális vissza- feleselés; csakis ekkor lesz valóban hatékony. Mert Suksin Vörös kányafája bizonyára legalább olyan nyomós érv lehet, ha belső esztétikumát kibontjuk, mint Antonioni Vörös sivataga; Hermann Kant regényei ugyanígy fajsúlyos hozzászólásra adhatnának nekünk alkalmat a szocializmus alternatíváiról folyó vitában. Értékeink számbavételét és mobilizálását semmiféle hangoskodó „leleplezés“ nem helyettesíti. Természetesen a hatékonyság növelésének egyéb, szorosabban elméleti tartalékai is vannak. Ismét csak örvendetes tény például, hogy vitairodalmunk az utóbbi egy-másféil évtizedben „naprakészebb“ lett: szerencsénkre túl vagyunk azon, hogy információhiányból vagy egyszerűen elméleti restségből beérjük olyan irányzatok marxista analízisével, amelynek láthatóan esik az árfolyama a polgári eszmék világpiacán. Félreértés ne essék: ma sem avult el az egyre inkább devalválódó antimar- xízmus ókonzervatív változatának kritikai mérlegelése; Maritain vagy Cro- ce, N. Hartmann vagy akár a tiszta művészet szólamával operáló, hagyományosan antikommunista zsurnalisztika alajios bírálata már csak azért sem fölösleges, mert a polgári osz- tályérdektől vezetett ideológia szívesen játszik több húron, alkalmazkodva a befolyásolni kívánt rétegek konkrét műveltségszintjéhez: gondoljunk csak itt a mai vallásos propaganda sokszó lám úságára. Ugyanakkor a dinamikusan változó történelmi folyamat új helyzetekben új meg új esztétikai-ideológiai divatokat produkál. így jött létre a II. világháború utáni években az egzisztencialista esztétika nemzetközi hatása, így tört előre a hidegháborús években az elmélet területén is a rezignáció, az abszurditás kultusza, így váltak a hatvanas évek aktivizálódó diákmozgalmai jóvoltából divatossá az úgynevezett „kritikai elmélet“ korábban különc doktrínái, és így kezdi felváltamet, mint amilyet Engels a ma már érdektelen tucatteoretikus Dühring- nek vagy Lenin az empiriokriticisták- nak szentelt. Különben átengedjük a terepet napjaink Dühringjeinek és em- piriokriticistáíinak; például Max Bem- se információelméleti esztétikájának vagy olyasfajta S. J. Schmidteknek, akik a szemiotikái szőmágia eszközeivel szólnak majd mondjuk az „utánzáselmélet“ — valójában a realizmuselmélet — „tarthatatlanságáról", anélkül, hogy korszaknyitónak szánt tetteik alapos anyagismereten nyugvó, szakmailag meggyőző kritikát kapnának. Emellett ha szilánkok is a vitára szólító divatos elméleti tendenciák, tudniillik a klasszikus rendszerek szétrobbantásából, belső koherencia-vesztésből, a klasszikus idealizmusban még hatékony dialektikus módszer felbomlásából keletkezett elméletforgácsok, változásukban mégis van egyfajta historicista logika. A hullámzás, az „örök visszatérés“ áltörténetiségéről van szó ebben az esetben is, mint már annyiszor Nietzsche óta. Mi jellemzi ezt a logikát? A későpolgári esztétikák — világnézetileg is egységes alapvetés hiányában — egymásból élnek abban az értelemben is, hogy az egyik korlátolt álláspont a másikból meríti fellépésének pátoszát; így például a ma újra virágzó neopozitivizmus az őt megelőző korlátoltság — például az utópista negativizmus — elleni fellépés viszonylagos jogosultságából. Mert a dezintegráció törvényszerű jelensége, hogy a iegegyoldalúbb álláspont is magára öltheti az igazság tógáját, ha vele szemben állók partikuláris szempontokat hamisítanak teljes igazsággá. Ez egymásból élő rész- igazságok elméleti parazitizmusának logikája; már az „alulról“ és „felülről“ kiinduló esztétika vitájában megfigyelhető, hogy a pozitivizmus a spekuláció bűnein hízik tekintélyessé, s megfordítva: az idealista metafizikát az kelti újra életre, hogy a pozitivizmus nyújtotta szellemi táplálék egyoldalú. ☆ Beckett, A játszma vége című drámájában az az utópisztikusán felrémlő vízió, hogy már nincs többé magánvaló természet, egyjelentésű azzal a feltételezéssel, hogy az egész emberi nem is kiszenvedett: a természet, a társadalom és a történelem egyszerre jutott el addig a pontig, ahol a katasztrófa teljes, ahonnan valóban nincs tovább. Itt szakirodalmunk nemegyszer döntő érvként hivatkozik a civilizatorikus fejlődésnek polgári teoretikusok által is megfigyelt és leírt „árnyoldalaira“. Nem is teljesen alaptalanul: a környezetszennyeződés világméretű gonddá nőtt, ellene védekezni kell, s itt nyilvánvalóan hallatnunk kell szavunkat nekünk is, esztétáknak, ha kell, technokrata bornírtságokkal perelve. De nem az eszteticista bornírtságok szószólójaként! A korlátolt tünet leírásoknál szerintem mélyebb igazságot képvisel Adorno, aki posztumusz Esztétikai elméletében meggondolkoztatóan és a pozitivista jeremiádákkal szemben jogosultan írja: még az ipari táj úgynevezett rútsága is a természet felet ti emberi uralom jele, s a szépség elemeként eltűnne ez a rútság, ha az embernek a természethez való viszonya megszabadulna attól az — ador- nói terminológiában — represszív jellegtől, amely az ember alávetettségét konzerválja. A „vörös sivatag“ ilyen értelemben nem lenne csupán sivatag, ha a természet — a külső „anyatermészet“ és a második, társadalmi természet — feletti emberi uralom bélyegét hordaná magán. Adorno persze a természeti szépet rehumanizáló társadalmi erőket csupán kritikai elméletének margóján, mintegy a negatív utópia határhelyzetében tudja elképzelni; így felismerése elvont és elszigetelt marad. De még így is van igazságmagva: rámutat a természeti szépség és a társadalmi szabadság belső összetartozására, a „természeti korlátokat“ visszaszorító társadalmiság esztétikai progesszivitására, s rátapint a romantikus exklávék követőinek polgári apologetikus alapfel- fogására. A természeti szép 'és a modem civilizatorikus fejlődés antagonizmu- sának problémája természetesen további beható marxista elemzést követel; itt csupán az egymástól elszakított részigazságok problémáját szerettem volna egyetlen példán szemléltetni. Ez átvezet egy újabb gondolatkörhöz: az ideológiai ellenfeleink nézeteiben található racionális magvak fellelésének követelményéhez. Aki az utóbbi időkben nemzetközi tanácskozásokon részt vett, az tapasztalatból tudja, hogy a kapitalizmus, a polgári demokrácia, a mai polgári kultúra válsága ma már olyan fokot ért el, hogy a marxizmus, a szocialista eszme olyan gondolkodókat is saját vonzáskörébe von, akiket korábban az oszitályér- dek-£űtötte merev elutasítás jellemzett. Ebből is következik, hogy vitapartnereink gyakran képzett „marxo- lógusok“, vagy legalábbis arra törekednek — gyakran kétségtelen jószándékkal —, hogy a korábban lenézett marxista világnézet bizonyos elemeit beépítsék saját polgári gondolatrendszerükbe. Az is gy alton j elenség, hogy a filológiai értelmű átvétel bármiféle kimutatható nyoma nélkül maga a válságoktól terhes jelenkori — polgári világ kényszeríti ki — esetleg csak tudományos kérdésfeltevések szintjén — azokat a felismeréseket, amelyek a közös vita termékeny kiindulópontjai lehetnek. Csak szaporítja az így csírázó „racionális magvak“ számát, hogy ideológiai ellenfeleink nemegyszer politikailag szimpatizánsok, szövetségesek. Dialógusunk — ezúttal igazán helyénvaló a szó — roppant sokat tehet, hogy ilyen és hasonló esetekben — differenciálva a tudományos szempontból racionális gondolatelemek és a kibontakozásukat gátló ideológiai rendszer között, elutasítva mindenféle polgári „marxológiát“, de méltányolva a reális kérdésfeltevéseket — megtaláljuk vitapartnereink ideológiai megnyerésének, meggyőzésének optimális módját. Ez lenne a dezintegrációban rejlő pozitív lehetőség: az a „fellazítás“, amely nem a marxizmus bomlasztását, hanem vitákban való megedződését, továbbfejlődését, egyszersmind vonzó erejének növekedését szolgálná. Ez lenne a hírhedt „fellazítási taktika“ visszájára fordítása, amelyet nem világnézeti engedmények, ideológiai kompromisszumok árán valósíthatnánk meg, hanem éppen azáltal, hogy vitapartnereink — éppen a vita általunk diktálta módszere (és tegyük hozzá: stílusa) révén — győződnének mag az alkotó marxizmusban rejlő potenciálról. Arról a leheitőségről, amelyet a marxista megközelítés ad a többé vagy kevésbé közös alapkérdések tudományos-progresszív megoldásához. EED3SÍQ3E33
