Új Szó, 1975. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1975-11-16 / 46. szám, Vasarnapi Új Szó
Ny. Legancev; AMI A REJTJELEK MÖGÖTT VAN Ha napjainkban valaki azt kezdené bizonygatni, hogy a Földet három elefánt tartja, és körülötte forog a Nap, a bolygók és a csillagok, legalábbis értetlenül fogadnánk. Az a világszemlélet, amelyért néhány évszázaddal ezelőtt máglyán égették el az igazság keresőit és megátkozták őket az egyház székeiről, ma az iskolások vérében van, akik arra készülődnek, hogy már holnap saját kezükkel „megérintik" a Mlndenséget. Csak viccnek tudnánk fel* fogni, ha akadnának ellenfelei Glordano Brúnónak és Ntcolaus Kopernikusnak. A politika nem csillagászat, de csak a tökéletesen tájékozatlan emberek gondolhatják, hogy nincsenek szigorú tudományosan megismert és megismerhető törvényei. Tudjuk — és az emberiség egyre világosabban látja —, hogy a tudományos megismeréshez vezető utat a társadalmi fejlődés marxista—leninista elmélete nyitotta meg. Magától értetődik, és senki sem csodálkozik akkor, ha ez ellen az lép fel, aki nyíltan hangoztatja egyet nem értését a marxizmussal. De másként áll a dolog, amikor olyan koncepciókkal kerülünk szembe, amelyek — bár fogalmaikat és a mai világ realitásának tárgyalását tekintve a középkorra emlékeztetnek — olyan szerzőktől származnak, akik, úgymond, a marxista igazságot nyilatkoztatják ki. Ezt példázza a „szuperhatalmak“ hírhedt koncepció, a „hegemóniáról“ szóló tanítás — mindkettőt előszeretettel propagálják Pekingben. A jelenlegi nemzetközi kapcsolatoknak az a képe, melyet ezeknek az elméleteknek a prófétái festenek, az ókort embernek arra a naiv meggyőződésére hasonlít, mely szerint a Nap kering a Föld körül, hiszen tudatlan szemének ez tökéletesen így tűnt. Azzal a különbséggel, hogy a „szuperhatalmak" elméletben egy szemernyi naivitás sincsen. Rajta nyugszik Kína egész mostani politikája, mi több, Pekingben szemmel láthatólag elhatározták, hogy híveket toboroznak ennek a koncepciónak. Jellemző vonása a szándékos, rosszindulatú spekuláció, amely halványan sem emlékeztet a valóságra, s azonnal lelepleződik, mihelyt csak egy kicsit is mélyebbre akar szántani az elemzés. Az elmélet hívei arra hivatkozva. hogy a Szovjetunió és az USA hatalmas gazdasági és tudományos-technikai kapacitással, a legkorszerűbb fegyveres erővel rendelkezik és komoly befolyással van a világpolitikára, igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha a két ország politikája is egyforma lenne, mintha „összeesküdtek“ volna. Közülük természetesen a Szovjetunió az igazán „álnok és veszélyes A Szovjetuniónak — hatvanéves történetében — nem először kell szembenéznie ellenfeleinek arcátlan rágalmaival. Mondtak már mindenfélét. Mégis, a szovjetellenesség területén produkált „szabad“ improvizációk, a kínai politikai megnyilvánulások mindennapos elemei arra sarkallnak, hogy megfejtsük a „divatos“ kínai írásjelek jelentését, rávilágítsunk, mi váltotta ki a tények Ilyen nyegle kezelését, és hová csábítanak a pekingi szirének. 1074 márciusában, francia újságírókkal folytatott beszélgetés során L. I. Brezsnyev elvtársnak feltették a következő kérdést is- „... Nyugaton azt írják időnként, hogy a Szovjetunió »szuperhatalom«. Mi az ön véleménye erről?“ Brezsnyev így válaszolt: „A Szovjetuniót nem lehet kisebbre változtatni, mint amilyen, még akkor sem, ha valakinek hirtelen ked‘ ve kerekedne hozzá. Ha egy ekkora területű és nép ségü ország »szuperhatalom«, mit tudnék mondani erről? Csak hadd hívják így azok, akiknek kedvük van hozzá. Persze a »szuperhatalom« terminusnak és annak a tartalomnak, amit belemagyaráznak, semmi köze sincsen pártunk, államunk politikájához “ iz a lényeg. A „szuperhatalmak" elméletnek politikai tévedése abban nyilvánul meg elsősorban, hogy társadalmi jelenségek megközelítésében tökéletesen megfeledkeznek az oszlályszempontokról. A pekingi teoretikusoknál már régóta nem találkozunk "azzal az igénnyel, hogy ennek vagy annak a külpolitikai irányvonalnak az osztályjellegéről megalapozottan alkossanak ítéletet. A valóság teoretikus értelmezését közönséges funkcióra degradálták: a kínai vezetés jelenlegi soviniszta, hegemonikus vonalát kell igazolnia. És itt — könnyű meggyőződni róla — a „szuperhatalmak* elméletnek atyjal nem szűkölködnek az eszközökben. A kinai verzió szerint a világ mai erőviszonyai a következőképpen festenek: „A szocialista tábor, amely egy bizonyos ideig létezett a második világháború után, megszűnt létezni, mert megjelent a szo- ciálimperializmus. A kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének következtében széthullt a nyugati imperialista tömb is. A nemzetközi viszonyokban végbement változásokat szemlélve, a mai világ ténylegesen három részre oszlik, amelyek kölcsönösen függnek egymástól és kölcsönösen szemben állnak egymással. Az első világba a Szovjetunió és az USA tartozik. Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és más területek fejlődő országai alkotják a harmadik világot. A fejlett országok, amelyek a két előbbi világ között helyezkednek el — a második világ.“ Ennek a konstrukciónak az elemei apránként gyűltek össze. Mao Cetung 1946-ban, Anna Luise Strong amerikai újságírónőnek adott interjújában fejtette ki először a „közbülső zóna“ elméletet. A zóna a Szovjetunió és az USA között helyezkedik el. Amíg az USA nem hódítja meg ezt a zónát — fejtegette —, addig szó sem lehet a Szovjetunió megtámadásáról. Az egyes országok osztály szempontú megközelítése már ebben a formában is elég ködös. A hatvanas évek elején újrafogalmazták a koncepciót. Pekingben azt kezdték hajtogatni: a szocialista országok és az USA között van a „közbülső zóna“, amely két részre oszlik: az egyikbe a három földrész nemzeti felszabadító mozgalmai, a másodikba a kapitalista országok tartoznak. Az elmélet ebben a kiadásban sem volt hosszú életű. Manapság az egész világ a „közbülső zónába" tartozik az USA-n és a Szovjetunión kívül. Pekingben nem fukarkodnak a szavakkal, hogy így^ ahol csak lehet, meghonosítsák ezt az álláspontot. Sajtójuk az utóbbi hónapokban nem tucatjával, hanem százával ontotta a legkülönfélébb koholmányoktól hemzsegő cikkeket a szocialista országok egymás közötti kapcsolatairól. A kínai vezetők nagyon Is tisztában vannak a Varsói Szerződés hatékonyságával, a tagországok nemzeti és nemzetközi érdekeinek védelmében játszott igen fontos szerepével. Tudják: a Varsói Szerződésnek köszönhető, hogy a szocialista országok nemcsak határaik biztonságát szavatolhatják, hanem hatalmas eredményeket tud nak elérni a béke megszilárdításában is. De lám, a Varsói Szerződés, a szocialista közösség a pekingi politikusok legválogatottabb rágalmazó agyszüleményeinek céltáblája lett, sőt „nem létezőnek“ nyilvánítják a szocialista közösséget. Eközben a kétoldalú megállapodások és a KGST keretein belül egyaránt fejlesztve a szoros gazdasági együttműködést, a szocialista országok sikeresen váltják valőra a kommunista pártok kongresszusi határozatait, megvalósítják a szocialista gazdasági integráció Komplex programját, fejlesztik a gazdaságot, növelik a termelékenységet, lépésről lépésre haladnak a nemzetközi szocialista munkamegosztás tökéletesítésének útján. Az önleleplezés szempontjából elképesztő Peking- nek az a nyilatkozata, miszerint „széthullott az imperialista blokk" Nyugaton. Netán a pekingi vezérek nem tudják, hogy létezik a NATO és más csoportosulások, s nem veszik észre az imperialista erők összehangolt akcióit a szocialista országok ellen? Nagyszerűen tudják. De Pekingnek érdekében áll nem létezőnek nyilvánítani az Imperialista tömböt, mert ez mintegy feljogosítja arra, hogy fejlessze kapcsolatait a kapitalista országokkal, s a pekingi vezérek már régóta erre alapozzák önző, nacionalista számításaikat. Na és aztán itt van az „első világ* a kínai felfogásban, az USA és a Szovjetunió. A pekingi teoretikusok nem akarják elismerni a szocialista Szovjetunió és az Imperialista USA közötti elvi különbségeket. Azt állítják, hogy a Szovjetunió és az USA azonos politikát folytat a „hegemóniáért“. Lássuk magát a „hegemónia“ terminust. A hegemóniáért folytatott harc — mutatott rá Lenin — az imperialista politika lényege. Az emberiség drágán megfizetett azért, hogy nem volt olyan társadalmi erő, amely megakadályozhatta volna az imperializmus nagyhatalmi politikáját. 1917-ben Jelent meg az akadályozó erő, amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eredményeképpen megalakult a szovjetek országa. A szovjet állam első külpolitikai lépésétől — a békéről szóló lenini dekrétumtól — fogva egész tekintélyét, minden hatalmát a béke, az alkotás érdekeiért, a nemzetek jogainak védelméért vetette latba. A szovjet külpolitikát következetes internacionalizmus, határozott osztáiyálláspont jellemezte az állam történetének minden szakaszában. A Szovjetunió, az egész szocialista közösség erősödésével függ össze az is, hogy lényegesen leszűkültek azok a keretek, amelyekben nemzetközi méretekben ügyködhetne az imperializmus erőszak- és parancsuralmi politikája: minden hegemómatörekvésnek szilárd gátat emeltek a szocialista országok. Vajon nem éppen ez aggasztja a kínai vezetőket? Ogy tűnhetne, hogy Pekingnek nincs miért nyugtalankodnia, amikor még a Sanghajban aláírt kínai- amerikai közös nyilatkozatban így szerepel egy hegemóniát tárgyaló cikk. De Pekingben újra és újra zajt csapnak a hegemónia körül, igyekeznek belevenni a más országokkal kötött szerződéses megállapodásokba is — nyilvánvalóan elvi jelentőséget tulajdonítva neki. Egyre markánsabban rajzolódik ki, hogy Peking ítéleteit a két „szuperhatalomról“, „összeesküvésükről“, a „hegemóniáról“ mindenekelőtt a valóságos szocializmustól való félelem szüli. Ugyanis a valóságos szocializmus gyakorlata kíméletlenül megmutatja, hogy a kínai nép szempontjából milyen végzetesnek bizonyult vezetőik szakítása a marxizmus—leninizmussal. Emellett ezeknek a kijelentéseknek az igazi forrását Peking nagyhatalmi ambícióiban találhatjuk meg: leplezetlenül igényt tart Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és most már Európa vezetőjének szerepére is. A „szuperhatalmak" elméletnek sok célja van. Arra hivatott, hogy befeketítse a Szovjetuniót, következetes osztályszemléletű külpolitikáját, az SZKP XXIV. kongresszusának békeprogramját, melyet egyébként az egész békeszerető közvélemény támogat. A koncepció másik célja, hogy összekuszálja a szovjet-amerikai kapcsolatokat, és lényegében annak a régi maoista ábrándnak a kifejezője, hogy „a hegyen ülve nézhessék végig a két oroszlán viadalát“. Az „elmélet“ segítségével szítani akarják az antagonizmust, a szocialista és a kapitalista országok között, meg akarják zavarni az enyhülési folyamatot, ú|ra elő akarják idézni a nemzetközi helyzet kiélezettségét. És ami különösen fontos: a „két szuperhatalom“ koncepciója arra szolgál, hogy megtisztítsa az utat egy Peking által összetákolandó koalícióhoz az enyhülés minden ellenfelével, minden szovjet- és szocializmusellenes erővel. Az elmélet legfőbb próbája a gyakorlat. Mit mutatnak a kínai vezetők tényleges akciói a nemzetközi porondon? A nemzetközi kapcsolatok milyen távlatait vázolják fel Pekingben? Azt állítják, hogy a „szuperhatalmak“ küzdelme világméretű, de középpontja Európában van. Kijelentik: ez az elkeseredett küzdelem, ez a veszett fegyverkezési hajsza, a háborús készülődés előbb-utóbb háborúhoz vezet közöttük. A legerőteljesebben azt hangoztatják, hogy Kína legfőbb ellensége a Szovjetunió. A kínai vezetők teljesen elfelejtették saját korábbi kirohanásaikat az imperializmus ellen. Legjobb európai barátaik ma Strauss, a közismert bajor reakciós, Heath, az angol konzervatív, és a többi tőkésország szélsőjobboldali körei. Az amerikai politikusok' közül megkülönböztetett figyelemmel övezik a szélsőségesen szovjetellenes G. Jackson szenátort és Schlesinger hadügyminisztert. Ez utóbbi azzal vívta ki Peking elismerését, hogy állandóan a katonai kiadások növelését követeli. Latin-Amerikában a kínai vezetés partnere Pinochet fasiszta klikkje, mely vérrel árasztotta el Chilét. y Pekingből állandóan érkeznek a tanácsok az európai kapitalista országok címére: erősítsék a NATO-t, fokozzák a háborús készülődést. Átokkal sújtják az európai biztonsági és együttműködési értekezletet. Japánnak azt javasolják, hogy hagyja meg területén az amerikai támaszpontokat, és egyidejűleg lépjen fel a Szovjetunióval szemben területi követeléseivel. Külföldi újságok közölték, hogy az egyik legtöbbre tartott kínai történész kijelentette: „Japán egyes számú barátja az USA, a második pedig Kína:“ Peking nyilvánvalóan az imperialista erőkkel való együttműködésre kapcsolt rá, hogy a Szovjetunió ós a többi szocialista ország ellen széles „egységfrontot“ alakítsanak ki. Éppen ennek az expanziós soviniszta politikának leplezésére szolgál a „szuperhatalmak" koncepció: A Szankai Simbun c. japán újság meglehetősen világosan fogalmaz a Japán Szocialista Párt Végrehajtó Bizottságának elnöke — Tomomi Narita — tevékenységével kapcsolatban (pártja hivatalos álláspontja ellenérej, aki szolidaritást vállalt a maoisták szovjetellenes kirohanásaival: „1972-ben a Japán fél meggondolatlanul járt el, amikor beleegyezett, hogy a közös nyilatkozatba bekerüljön a »hegemóniáról* szóló tétet, csak azért, mert az amerikai—kínai közös nyilatkozatban Is szerepel egy hasonló rész. A Japán fél akkoriban nem fogta fel, hogy az USA- hoz való közeledés politikájának következtében Kína a Szovjetuniót jelölte meg »fő ellenségének«. A kínai sajtó nyíltan, provokatív módon így ír: „Japán és Kína népeit most szoros egységbe fogja a közös sors: mindkettőjük előtt ott a szuperhatalmi agresz- szió és fenyegetés kérdése.“ A Pekingből származó szavak és megfogalmazások mögött nemcsak a szovjetellenes irányvonalat, hanem azt a határozott törekvést sem nehéz felismerni, hogy aláássak az enyhülést, s hogy más országokra is ráerőszakolják a „hegemónia“ eiieni harc tézisét. Hát ezért érzik magukat kínosan a józanabb polgári politikusok, amikor szembe kerülnek Peking unszolásával. Hiszen nem egyszerűen helyi megállapodás aláírásáról van szó, hanem aról, hogy választani kell: azokkal tartanak e, akik a világ politikai légkörének radikális javítása mellett lépnek fel, vagy a hidegháború felújítása mellett kardoskodik egyre ritkuló soraiban találják magukat. A világpolitika mostani pillanata rendkívüli felelősséggel terhes. Mint L. I. Brezsnyev elvtárs rámutatott: „a világ ma abba a fázisba lép, amikor a békés egymás mellett élés és a kölcsönösen előnyös együttműködés elveit mindennapi gyakorlattá kell változtatni“. A feszültség enyhülésének (lévén a világban kialakult új erőviszonyok szükségszerű terméke) objektív alapja, következésképpen jövője is van. Természetesen igen bonyolult folyamatról van szó; a világpolitika egyébként is mindig különböző, esetenként ellenkező irányú erők kölcsönhatásának eredménye, melyen megtörnek és visszaverődnek ezen erők érdekei. Az enyhülésnek ilyen értelmezésében világos, hogy a szocialista és a kapitalista országok béké# egymás mellett élésének további fejlődése sem szünteti meg a két rendszer harcát. Így az is világos, hogy a nyugati uralkodó körök politikai realizmusa miért vágott magának utat és miért erősödik ez a realizmus. Végül pedig az Is világossá válik, hogy milyen nagy jelentőségű a szocialista országok békepoliti-* kája. (Megjeleni a Kominunyiszt idei 10. szániábau. Rövidített szöveg.)
