Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-05 / 40. szám, Vasarnapi Új Szó

i.uuiui mondta előszói', hogy meg ússzunk egyet. A műszak után a zuhany alá álltam, de a bőrömön még mindig éreztem a port és a hőséget, és a szemem is majd leragadt. Amint szokott helyünkre érkezünk, Hanna kihozta a fürdöholmlt, leszaladtunk a tóhoz, a náddal benőtt part menti úton. A part meredek, de a simára mosott kavicson járhat az ember, és néhány lépésnyire már elég mély a bíz az úszáshoz. A tó csendesen pihent, most kélt jel a hold, széles sávban szórta szét fényét. Hármukat magam mögött hagytam, és messze beúsztam a vízbe. Talán azért, mert megszoktam az egyedüllétet, vagy talán azért is, mert tulajdonképpen fájt Hannát és Lajost együtt látnom.

Adriánról keveset tudtam. Csak annyit, hogy egy időre meg kellett Vjülnia a feleségétől és gyermekeitől. Érről nem beszéltek. De én láttam, hogy szenved, különösen a kezén látszott. A víz csillogott. A part nyugodt és komoly volt. Ök már elöl voltak, hallottam a lubickolásukat és nevetésüket. Végül megfordultam. Hanna és Lajos most egy gerendát húzogattak, a tavalyi tutajunk egy darabját

— És Adrián? — kérdeztem.

Már kint van — mondta Lajos.

ba és megkevertem, btír máskor nem iszom édesen.

— Hát mit is meséljek? — ismételte. — Mindenki csinál valamit. Alapjában véve az egésznek nincs jelentősége. Néhány kilométer per órával gyorsabban. Égy öltönnyel több évenként. Kérlek szépen, és mire való mindez?

— Kimerült vagy, Joachim — feleltem.

— Nem hinném — válaszolta. — Csupán a tényekre tértem át. Régebben hajlamom volt arra, hogy a dolgokat regényesen lássam. De nézd a valóságot! Mindenki végzi a maga dolgát. És a Föld, az öreg hölgy kényelmesen kering tovább. Mit mond hatnék még? Nem szerelhetünk belé motort.

— Ogy — mondtam, s válaszolni akartam még. Ehelyett szájára, a felkiáltójelre bámultam. Mielőtt szavakba, mondatokba foglalhattam volna gondolataimat, szétfolytak. Ez az este, melyet oly hosszú idő után együtt töltöttünk, el fog múlni, mi elválunk, s még jobban elidegenedünk egymástól.

— Ne törődj az egésszel — mond ta Joachim, s elnyomta cigarettáját.

Ebben a percben hangokat hallottunk. Egy termetes öregasszony jött két kislányával, sietve, a part felől a házhoz. Ahogy minket meglátott, megállt. Tétovázott, otthagyta a lánykákat, s néhány lépéssel közeledett hozzánk. Felálltam, és elébe mentem.

— Kérem — mondta —, ugye van egy kis szappanjuk és egy lavórjflk? A kislány bepiszkolta magát.

— Azonnal — feleltem. Amikor a vízzel, szappannal és törülközővel visszajöttem, Joachim a gyermek élőit guggolt, és térdéről a vért zsebken döjével Itatta fel.

— Fáj-e? — kérdezte. A gyerek komolyan nézett rá és mosolygott, bár arca még nedves volt a könnyektől, megrázta a fejét. — Most már nem fáj.

Joachim felállt, s most a nagymama hajolt le. A törülközővel és a szappannal dörzsölt egy csúnya foltot a leányka szoknyáján.-s» Azt hisz&ni, görcsöt kapott.

Mellettük úsztam a partig,. Adrián a fövenyen feküdt. Ogy látszik, amikor fel akart kapasrikodrti a partra, lezuhant, és arra a kőre esett, amelyik lépcsőszerűen nyúlt be a vízbe. Elvesztette az egyensúlyát .talán az erős ütéstől. Arccol felfelé feküdt a vízen, a part felé tartó kis hullámok ráfolytak. Abban a percben, amikor letérdeltem hozzá, s felemeltem a fejét, magához tért. Arca meglepetést, de ugyanakkor kimondhatatlan bol- dogsácfbt fejezett ki. így nézett reám. Köhögött egyet, megrázta magát, úgy látszik, alig nyelt vizet. Felsegítettem és hazamentünk. Adrián, aki bicegett egy kicsit, és én, Hanna meg Lajos mögöttünk jöttek.

Másnap vissza kellett menniük. Én az éjszakai műszakba osztattam be magam, hogy még egyet csónakázhassunk. Ebéd után ők hárman beültek a kocsijukba. Adrián vezetett, Hanna és Lajos hátul ültek. Integettek. A kanyar előtt Adrián még egyszer körülnézett, ezt jól láttam.

Még két órát aludtam, aztán munkába siettem. Az arcomba fúvó szél felfrissített. Odaérve hallottam, hogy az én gépem a bensdorfi rozsnál van. Igyekeztem, hogy idejében ott legyek a váltásnál. Reggelig arattam. Az éjszakai hűvösségben jól ment a munka. Néha úgy éreztem, mintha egy különös tavon hajóznék keresztül. S amikor letérdeltem hozzá, és karomat a feje alá tettem, mindig Adrián arca tűnt fel előttem.

Ahogy a házhoz értünk, Lajos megkérdezte:

— Mi történt? Leestél?

—- Igen — mondta, s úgy fordította a fejét, hogy engem láthasson.

— Te hirtelen eltűntél, aztán jó messze pillantottalak meg, és feléd akartam úszni. Nyilván elcsúsztam, magam sem tudom pontoson, hogyan történt.

Didergett.

Mikor beszállt a kocsiba, kezet nyújtott, de nem nézett rám. Néhány lépésnyire mellette futottam, de bizonyára nagyon figyelt az útra. Csak a kanyarban nézett hátra. Holnap reggel itt lesz. ’

— Ez nem fontos — jegyezte mpp Joachim.

Az asszony, mintha meg sem hallotta vagy meg se?n értette volna. De aztán felső teste mereven kiegyenesedett.

— Maga ezt nem érti — szólt szigorúan, és gyorsan tovább dörzsölte a foltot. Feszes kontyba tűzött, szürke hajából egy fürt széles, nyugodt, szürke szemű arcába hullt.

— Hiszen a folt majd eltűnik — mondja Joachim. A hangja döbbent polt és engesztelő. Az asszony most feállt, széles és erős volt, nem is alacsonyabb Joachimnál.

— Ezek az unokáim —■ mondta. — A fiam gyermekei. De maga etet nem érti.

— Dehogyisnem! — felelt Joachim.

A nő most szinte kényszerítette

Joachimot, hogy rá nézzen.

— Nem, maga semmit sem ért az egészből. Az én unokáim. És azt akarom, hogy úgy nőjenek fel, mint azok a gyerekek, akiket nekem kellett felnevelnem. Teljesen úgy. Hallgasson meg nyugodtan: én dajka voltam. Nyolc gyerekem született. Ez volt a foglalkozásom. A gyerekek kellettek a tejem miatt, hogy legyen tejük az idegen gyerekeknek. Az enyéimet elvették tőlem, fiatalember, hetet a nyolcból. És nem tudom, hová kerültek. Csak az utolsót nem adtam oda nekik. Azt már nem! Éjjel szöktem meg, bele az éjszakába, a városba, a gyárba, ahol gránátokat készítettem, de öt nem adtam oda.

'Ezek az ő lányai, ő meg mérnök. — Még mindig dörzsölte a foltot. Ar a végig mozdulatlan maradt.

— Legyenek ök is olyanok, mint akiket felneveltem. Hiszen azok semmiről sem tehettek.

Joachim az ajkát fogai közé szorította. Fehéren, pontosan látszott a felkiáltójel. Most már tudtam: a karomon tartottam öt. Még nagyon kb esi lehetett, alig féléves. Szaladtam. Valahol már hullottak a bombák, a sziréna még sivított. Siettemben megbotlottam, leestem, talpra ugrottam, és tovább rohantam vele az utcán keresztül. A pincében letörültem a vért az ajkáról. Egyszerre abbahagyta a sírást, és nagyra tágult szemmel nézett reám. Olyan szép, komoly, okos volt a szeme akkor.

— Köszönjetek: a viszontlátásra — mondta az asszony, aki végre elégedett volt a szoknyával. j4 kisleányok meghajollak, és illedelmesben kezet nyújtottak.

SÁRKÁNY JENONfc fordításai

A padlásszobába akarok fölmenni. Jól kiszellőzteték, a padlót felsúrolom, és az ágyneműt kíákasztom a kertbe. A mosdáshoz vizet készítek a kancsóba. És kikészítem a fehérneműjét a szekrényből.

Ezen a hosszú télen könyvei mellett. ült a szürke városban. Fogudni mernék, nem is vette még észre, hogy a bimbók duzzadnak, és a fű zöld. Nem is tudom, hol kezdjem, mert még bevásárolnom is kelt, húst, vajat, tejet és sajtot hozok, ámít ő szeret. És még a ruhámat, a kéket is, kivasalom.

Nyáron volt itt, amikor u cseresznye érett. Hanna és Lajos hozta magával. Dél felé érkeztek, hogy itt töltsék a hét végét. Mindent megmutattam nekik, mert ismét el kellett hazulról mennem. Éppen aratás volt. Nem itt, minálunk, hanem már Klo- xinon túl dolgoztam. Amikor este hazajöttem, a cseresznyefa alatt ültek. Hanna Henrikemet lefektette. Adrián színes papírernyővel vette körül a gyertyát, és az asztalra állította. így vártak. Nagy hőség volt napközben, de most már kellemes, hűvös lett az idő. Hanna bement a házba, és tányéron kenyeret, vajat és kolbászt hozott nekem. Bort ittunk a hasas pa lackból.

Délutánt vendégeink elmentek. Bár szerettük, mégsem marasztaltuk Őket. Már régen volt, hogy Joachim és én egymás mellett ülhettünk. Mióta meg nősült, ritkán jött. Ö is, én is a ma gunk módján éltük ezt a sokrétű éle tét, noha nem is voltunk túl távol egymástól. Ritkán és sietve írt levelek hídja kötött össze bennünket.

Joachim a ház előtti napos helyre vitte a kis asztalt, a rózsák mellé, amelyek az idén az oromfalig kúsztak Jel. Friss abrosszal terítettem, csészéket, cukrot, tejszínt készítettem oda, míg Joachim a konyhában a teát főzte.

Innen a tóra nyílik kilátás, amely idáig kéklik a hatalmas hársfa törzsén és a bokrokon át, s mi, mintha szigetként lebegnénk egy nagy égében. A távolban egy vitorla siklott el néha.

Napközben fújt a szél, most szélcsend volt. De még mindig hallottuk u siető kis hullámokat, amint a part köveihez csapódtak.

Joachim úgy helyezte el székét, hogy a bodzabokron túl a szabadba láthasson.

— Milyen szép itt! — mondta.

— Beszélj magadról valamit — kértem. Megvonta a vállát: Ojra kezébe vette az előbb letett csészét, és szájához emelte.

— Hát mit meséljek? — kérdezte.

Ivott egy korty teát, egy fényes dobozból cigarettát vett elő és rágyújtott.

— Te már nem dohányzol? — kérdi.

Amikor leszívta a füstön, megláttam a felső ajkán a hajszálvékony heget, amely egy felkiáltójelhez hasonlított, alatta egy ponttal.

Mi történt velünk, gondoltam, hogy úgy ülünk itt egymással szemben, mint az idegenek, vagy még annál is közöny ö sebben. Erőlködve kutattam arcán a közeledés lehetőségét. De csak a heget láttam, s törtem a fejem, honnan is származik, mintha ennek valami jelentősége lehetne. Már épp meg akartam kérdezni, de aztán az egész feleslegesnek látszott, vagy mit tudom én. Cukrot tettem a teúA. Mohr: A SPREE PARTJÄM

F. Cremer: A FELEMELKEDŐ

11iF«IiC* Mi E1H7.

bw ii 11| 11 ii tt ti j i ti i